6.Szembesítés

    Nem láthatta pontosan az autót. Zuhogott az eső, még csak a fényszóróját láthatta volna. Honnan tudhatta, hogy ő az, emberi szem nem láthatná. Képtelenség! Ekkor belekiáltott Anna az elmémbe:

    -Ez nem lehet, ő nem láthatja, az autót túl messze van. Ádám mi ez, honnan tudja?  - Nem tudtam válaszolni a kérdésére, én sem tudtam, hogy lehet képes rá. Zuhogó esőben. Végül csak ennyit üzentem Annának gondolatban.

    -Nem tudom.

     Akkor elszakadt nála a cérna. Mellettem állt, eljátszva, hogy fázik, mellette a nagy bőröndökkel. Nem látszott rajta milyen mérges. Nem is csoda vámpír akárcsak én és Kinga. Tényleg milyen régen nem beszéltem vele.

    -Elegünk van! – Visított elmémben. – Ez így nem mehet tovább! Nem szólsz hozzánk egy szót sem. Hat napja egy árva szót sem.  – Tényleg nagyon mérgesnek hatott Anna hangja. Nem érdekelt azt akartam, hogy hagyja abba, nem az anyám. De ez nem ilyen egyszerű. Akkor mászik ki elmémből amikor ő akarja. – Egyszer léptél velünk kapcsolatba. Egyszer! Akkor is igyekeztél lerázni. – Na és itt már kiakadtam. Engem így ne támadjon le. Nincs joga hozzá, akkor lépek vele kapcsolatba amikor akarok!

    - Nem érdekelsz! Nem vagy az anyám. Még a mesterem sem, hagyj békén. Ha nem léptem veled kapcsolatba annak oka volt. – Förmedtem rá.

    - Nem csak erről van szó. Kingával úgy teszel, mintha nem is létezne! Miért nem beszélsz vele is! – Tehát Anna nem tud róla. Persze Kinga különleges módon el tudja zárni előlünk a gondolatait. Nem baj ideje rávilágítanom a lényegre.

    - Tehát nem mesélte el? – Mondtam bele megvetéssel Anna elméjébe.

    - Mit? – Kérdezett rá úgy mintha valami olyan történt volna, amitől félt és tudta, hogy be fog következni. Gúnyosan csak ennyit válaszoltam mielőtt én léptem volna ki az elméjéből:

    - Majd megkérdezed tőle. – Azután már nem figyeltem rá, valamit megpróbált még az elmémbe kiabálni de kiléptem mielőtt gondolata bevízhangozta volna elmém.

    Veszekedésünkből nem látott senki semmit. Az az idő alatt szenvtelenül álltunk és vártuk, hogy a hatalmas esőben, és forgalomban ideérjen az autó. Minerva sem vett észre semmit. Csak állt dideregve a hideg éjszakában.

    Nem volt könnyű zárva tartani az elmém, hogy Anna ne léphessen be, de sikerült. Próbálkozni próbálkozott, de nem ért el semmit. Minerva felém fordult. Meleg mosoly kíséretében csak ennyit mondott:

    -Ne ijedjetek meg Attila elég félelmetes, de nagyon kedves. - Nem értem miért kellene nekünk megijedni. Általában azok ijednek meg akik meglátnak minket.

     Mi a félelmetesen tökéletes vámpírok. Hiába vagyunk kívánatosak, az emberek tudat alatt félnek tőlünk. Persze nem sok időbe telt mire ideért az autó. Kíváncsi voltam a rokonára, és annak emlékeire Minerváról. Éppen nyitotta az ajtaját az autónak mikor megláttam hófehér kezét. Abban a pillanatban arra gondoltam talán azért mert Minerva közeli rokona, Hisz Minerva bőre is makulátlanul fehér. He amint kilépett Attila az autóból ez a feltételezés a porba hullott. Attila egy vámpír. Minerva pedig amint meglátta a karjaiba ugrott. Először láttam, hogy valakit megérint. Még ha ruhán keresztül is. Hogy lehet, hogy nem fél tőle, egyáltalán, hogy lehet, hogy a közeli rokona egy vámpír. Akkor hirtelen elengedtem a falat mellyel távol tartottam Annát elmémtől, ő pedig úgy robbant bele gondolataimba:

    -Ádám hogy lehet ez! Ez egy vámpír! – Visított Anna.

    -Nem, nem tudom! – Jött az egyenes és igaz válasz.

    - Nem lehet a rokona. Ki ez? Ádám a te feladatod belenézni az emlékeibe! Meg kell tudnod ki ez!!

    Úgy is tettem. Megpróbáltam megnézni emlékeit. Amint belekezdtem Minerva egy ideges pillantást vetett rám. Hirtelen megjelent Attila fejében egy csatajelenet. Vámpírok harcoltak, és utána semmi. Ugyanúgy eltűnt minden egy fal mögé mint Minervánál. Csak morajlást hallottan. Végül pedig feladtam.  

    Ahogy elhagytam Attila fejét összekapcsolódtam Annával. Addig míg Minerva beszélgetett Attilával én beszéltem Annával. Hála istennek akkor még nem mutatott be Attilának. Csak három testvérnek látszottunk akik a buszmegálló fedele alatt állnak a zuhogó esőben.

    -Na mit tudtál meg? – Kérdezte Anna idegesen.

    -Semmit. Olyan mint Minerva, el van rejtve az emléke. Megláttam egy csatajelenetet a fejében ahol vámpírok harcoltak, és. – Megálltam, erre Anna idegesen beleordított fejembe.

    -ÉÉÉS!

    - Eltűnt. Elzáródott, elvágták előlem már csak annyit látok és hallok mint Minervánál.

    - Ádám hogy ismerhet egy vámpírt, ez így nem természetes! Veszélyes lehet, lehet, hogy nomád! – Érzett hangájából, hogy félt minket. megpróbáltam megnyugtatni. Újra ránéztem Attilára, egyenesen a szemébe. Nem figyelt minket Minervával volt elfoglalva.  Így jobban meg szemügyre tudtam venni. A szeme aranybarna volt mint a mienk vadászat után. Nem nomád, nem lehet vegetáriánus.

    - Nem nomád. – Mondtam bele megnyugtatóan Anna fejébe. – Vegetáriánus pont mint mi. Nem hiszem, hogy veszélyes. Ha az lenne Minerva már nem élne. – Próbáltam evvel megnyugtatni.

    Mindez pillanatok alatt történt. Nem emberi sebességben. Beszélgetésünk Minerva szakította meg.

    -Szeretném nektek bemutatni Attilát. Egyik kedves rokonom. – mindez egy kedves mosoly kíséretében hangzott el. – Attila ez itt Ádám, Anna és Kinga. Ők lesznek az a három vendég akiről meséltem.

    Attila amint jobban szemügyre vett bennünket melegen elmosolyodott és felénk nyújtotta kezét.

    -Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. Minerva kiváló házigazda. Szerintem jól fogjátok érezni magatokat nála. – közben mindhármunkkal kezet rázott. Amint megfogta a kezem éreztem, hogy meleg boldogság, és bizalom önt el. Szinte kénytelenek voltunk válaszolni. Ez az érzés teljesen a hatása alá kerített minket.

    -Mi is nagyon örülünk, hogy megismerhetjük. – Mondtam az érzelmi áradattól megrészegülve.

    -Hát akkor mit ácsorgunk itt. Ugorjunk be az autóba ne fázzunk meg. – Azzal elvette a nővéreimtől a bőröndöket és berakta az autó hatalmas csomagtartójába. A sajátomat és Minerváét én raktam be. Utána beültünk az autóba. Egy ideig még az érzelmi hullám hatása alatt álltam de egyre tisztult az elmém. Attila elkezdett faggatni minket. Alattomos módon úgy, hogy muszáj legyen válaszolni rá.

    -Honnan is jöttetek? – Kérdezte természetes kíváncsisággal hangjában.

     -Az Olympic- félszigetről. Válaszolt készségesen Anna.

     -Minerva is arra valamerre lakik ugye? – Kérdezte közben kérdő tekintete Minervára irányult.

    -Ühm, igen. Nemrég költöztünk oda. – Válaszolt Minerva gyengédséggel hangjában.

    -Apád, hogy van? – Kérdezte némi iróniával hangjában.

    Minerva elvigyorodott. Majd Attila ironikus kérdésére Minerva így válaszolt:

    -Nagyon jól van, és üdvözöl! – Ez úgy hangzott mint egy vicc amit rajta kívül senki nem érthet meg.

    Akkor olyat tettek ami kicsit kellemetlen volt számomra. Elkezdtek magyarul beszélgetni. Az egészet Attila kezdte. Vagy fél órán keresztül magyarul beszélgettek. Valami olyannal bombázta Minervát ami Minervának nem tetszett. A beszélgetés vége úgy sikeredett, hogy Minerva felkapta a vizet. A körülötte lévő barátságos légkör ismét fagyossá változott mint azon a napon. Megint mp4 lejátszója után kutatott, amikor megtalálta elindított rajta egy zenét.

   Egy idő után elnémította. Elkezdett dúdolni. nem moldvait. Felismertem ez ugyanaz volt mint amit azon a napon. Hangosabban dúdolta mint a buszban. Közben Attila kétségbeesett pillantást vetett Minervára, erre Minerva elkezdett énekelni. Ugyanaz történt mint azon a napon. Elgyengültem, nővéreim is elhagytam magam.

    Elnyomott a sötétség. Újra a rabjává váltam. Magával rántott a csendes semmibe. Régi ismerősként üdvözölve.