2.Kérdések

                                                 

Nem tudom meddig voltam a sötétség rabja. Nem tudom, hogy ragadott el, ahogy azt sem tudom, miért érzem úgy mintha újra emberien sebezhető lennék. Ami történt számomra felfoghatatlan. Száz éve létezem ebben a formában. Mégis soha nem történt velem ilyen.

Egy emlék jött elő hirtelen, ami meg akarta magyarázni mi ez, még  arról az időről, amikor ember voltam. Egy olyan emlék, amit úgy éreztem soha nem fogok újra átélni. Úgy éreztem elvesztem. Nincs visszaút, itt ragadtam s sötétség markában. Talán meg is haltam.    

     Akkor megszólalt egy hang, egy hang, amit bármikor felismernék. Amit úgy ismerek mintha életem minden pillanatában hallottam volna, mint az aranycsengők csilingelése, mint az angyalok lantjának pengése, mint a szirének szólama. Így szólt hozzám:

    -Mert visszajössz ha hívnak, nem kell, hogy elbúcsúzz…

      Akkor. Visszatértem. A sötétség elengedett. Visszakaptam tudatom teljes tisztaságát, szemem éles látását, fülen hallását. Újra az voltam, aki a tudatlanság előtt. Nem éreztem magam emberien sebezhetőnek. Láttam hol vagyok: a buszon, Minerva mellett. Aki megint ugyanazzal a meleg mosollyal fogadta visszatérésem, mint amikor mellém jött megkérdezni ideülhet-e. Semmi nyoma nem volt annak ami tudatlanságom előtt éreztem. Az a hirtelen ridegség eltűnt belőle. Majd meleg mosoly kíséretében megszólalt:

    -Jó reggelt álomszuszék. Úgy tűnik te aztán fáradt voltál. De te aztán tudod, hogy kell ilyen hangzavarban is elaludni. – Mondta mintha ez egy természetes dolog lett volna.

    Alvás? Mi? Legalább száz éve nem aludtam! Ez meg azt mondja aludtam. Ez meg, hogy a fészkes fenébe lehet? Nem tudok aludni, sőt a mi fajtánk egyáltalán nem is alszik soha!

    -Aludtam? – Kérdeztem hitetlenkedve.

    -Igen méghozzá jó mélyen. Nyolc teljes órát. Jó fáradt lehettél. – Mondta olyan hang nemben, hogy szinte természetesnek vettem azt a tényt, hogy aludtam. Pedig egyáltalán nem az. Nem természetes. Számomra.

    -Biztos nagyon korán kellett kelned, hogy repülővel ideérj az indulásra. Talán akkor fáradtál el ennyire. – Mondta lágy melegséggel hangjában. Akkor elkövettem azt a hibát, hogy szemébe néztem.

     Elöntött a kékség. Mintha a kék tenger mélyén lennék. Elvesztem benne. Nem tudtam elszakadni tőle. Kérdése hozott vissza a valóságba.

    -Ismersz még valakit a buszról? – Kérdezte lágy kíváncsisággal hangjában. Azonnal belenéztem emlékeibe, és bíztam benne, hogy talán most, hogy jobban ismerem látok valamit. De tévedtem. Ugyanúgy semmit nem láttam a fal eltakarta. Ismét csak suhogásokat hallottam.

    -Miért? – Kérdeztem színlelt meglepettséggel hangomban.

    -Csak mert egy lány idejött. Nagyon idegesnek tűnt. Mikor pedig meglátott az arcára kiült a rémület. Akkor közöltem vele, hogy alszol. Furcsa lett arckifejezése. Úgy nézett rám min egy hülyére. Mint aki valami alapvető és olyan dolgot nem tud, ami szinte már természetes. – Mondta kis zavartsággal. Majd folytatta. – Aztán megfordult és elindult a helyére. Még párszor hátranézett, de azután nem jött ide.

    -Ez mikor volt? – Kérdeztem rá automatikusan. Kicsit időzavarom volt. Nem szoktam hozzá az ,, Alváshoz’’ . Jött is a válasz rögtön.

    -Körülbelül mikor már négy órája aludtál. – Mondta gyöngédséggel hangjában. Majd egy újabb meleg mosoly után megfordult, fülébe nyomta az mp4 fülhallgatóját és becsukta szemét. Elaludt.

     Persze neki ez természetes volt, az ,,Alvás’’. Szinte lételem. De nekem semmi szükségem nincs rá. Már száz éve nem aludtam. Akkor hirtelen éles kiabálások törték meg gondolatmenetem. A nővéreim a fejemben pánikhisztit csaptak:

    -Már vagy nyolc órája nem tudtam belépni a fejedbe. Már azt hittük valamit tett veled az a lány. – Hisztizett Anna. Anna így is könnyen felkapja a vizet. Most meg…

    -Ádám tényleg aludtál? – Kérdezte hitetlenkedve Kinga.

    -Igen, vagyis nem tudom.

    -Meg akartam tudni tőled ki ez a lány. Annyira furcsa. De mikor megpróbáltam kapcsolatot teremteni az elméddel egyszerűen nem találtalak. Mi történt? Az a lány csinált valamit? Mond meg mi történt.

    -Az az igazság, hogy nem tudom mi történt. Annyi biztos ez az ő műve. Tényleg nagyon furcsa. Nincs a vérének illata. Nem érzem. Nem látom az emlékeit. Mintha fal venné körül. Hallani sem hallok semmit csak suhogást és üres csendet az emlékek helyett.

    -Na és ez az alvás dolog? Ezt, hogy csinálta? Egyáltalán, hogy tudtál aludni? – Vágta a fejemhez Kinga. Hangjában érződött a kétely.

    -Úgy gondoltam megismerkedem vele. Bőre fehérsége azt sugallta közénk való. De szíve egészségesen ver. Tehát nem közénk való. Képzeld ő is a nyirkos Olymic-félsziget nyirkosabb feléről jött. Megmondtam, hogy én is. Majd azzal jött, hogy rajtam is meglátszik a napozás hiánya. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam, hogy azért mert félig albínó vagyok. Éreztem, hogy akkor vett egy nagy levegőt. Megérezte az illatom. Az a kedves barátságos melegség ami körülvette egy pillanat alatt megváltozott rideg és szúrós légtérré. Amikor elhajoltam, még megengedett magának egy humor nélküli kacagást majd eltávolodott tőlem. – Elhallgattam egy pillanatra. Átjárt az emlék. Megborzongtam. Még visszaemlé -

kezve is végigfutott rajtam a borzongás.

    -És! – szakította meg Anna elmélkedésem. Eddig meg se szólalt. Most vettem csak észre, hogy még mindig fenntartotta a kapcsolatot elménkkel.

    -Nos hosszú fekete haját előre vette. Csuklóját beletekerte, mint a bilincsbe. Egy idő után idegesen elkezdett kutatni táskájában. Kivett egy mp4 lejátszót. Beledugta a fülhallgatót fülébe és elkezdett dúdolni. Halkan ugyan, de én minden hangot tisztán hallottam. Ne és akkor elkapott valami furcsa érzés. Valami ismerős érzés. Olyan, mint az emberi fáradtság. Közben folyamatosan dúdolt és engem figyelt. Egy idő után abbahagyta a dúdolást. Elkezdett énekelni. Szöveget mindent halkan, hogy senki se hallja. De én hallottam. Minden egyes szavat minden dallamrészlete. Akkor elragadott a sötétség, és elszakított a világtól. . Nem tudom, hogy ragadott el, ahogy azt sem tudom, miért érzem úgy mintha újra emberien sebezhető lennék. Ami történt számomra felfoghatatlan. Száz éve létezem ebben a formában. Mégis soha nem történt velem ilyen. Egy emlék jött elő hirtelen, ami meg akarta magyarázni mi ez. Egy emlék, még arról az időről, amikor ember voltam. Egy olyan emlék, amit úgy éreztem soha nem fogok újra átélni. Úgy éreztem elvesztem. Nincs visszaút, itt ragadtam s sötétség markában. Talán meg is haltam.    

     Akkor megszólalt egy hang, egy hang, amit bármikor felismernék. Amit úgy ismerek mintha életem minden pillanatában hallottam volna, mint az aranycsengők csilingelése, mint az angyalok lantjának pengése, mint a szirének szólama. Így szólt hozzám:

    -Mert visszajössz ha hívnak, nem kell, hogy elbúcsúzz…

Idéztem szóról szóra, amire emlékeztem.

    -És akkor fölébredtem. Ő, pedig mint a rég nem látott barátot köszöntött, és megkérdezte, hogy aludtam. Nyoma sem volt annak a szúrós rideg hangulatnak, ami tudatlanságom előtt eluralkodott rajta.

    -Tehát akkor vigyázni kell ezzel a Minervával. Sebezhetővé tud tenni bennünket. Ha erre képes ki tudja mi ő valójában. – Mondta feleőségtelyes hangon Anna. Majd folytatta. – Ádám te már ismered, tartsd szemmel. Ha valami furcsát csinál, ismét, szólj. Nem veszíthetjük szem elől. Talán veszélyes. Ha erre képes ki tudja mire még.

    Akkor szétkapcsolódtunk. Most már az én dolgom figyelni nem fenyeget e minket közelsége. De akárhogy is próbáltam ránézve ellenséget látni, az alvó Minerva olyan volt, mint egy valóságos földre szállt angyal. Nem tehettem mást. Családom érdekében figyelnem kellett.