4.Dallam...zene...élet

    Már egy órája zötyögtünk esti megállónk felé. Nem igazán figyeltem a külvilágra. Kikapcsoltam. Csak, néha ha eszembe jutott mozogtam egy kicsit. Kikapcsoltam a képességem, nem voltam kíváncsi az emlékekre.

    Minervát sem figyeltem, úgy ahogy azt terveztem. Hallottam, hogy olvas. A lapok suhogását. Hallottam, hogy zenét hallgat. Valami furcsát, nem modern. Nem ismertem föl. A nyelvet, sem amin énekeltek. A zene nagyon ritmusos volt. Volt benne valami pengetős hangszer, fafúvós is, de nem ismertem. Néha hegedű is szólt. Kicsit törökös volt a zene, kicsit ázsiai és mégsem. De nem érdekelt. Ahogy a kérdések följöttek, úgy el is tűntek. Már zárt emlékei sem érdekeltek.

    Még mindig Kinga tettének hatása alatt voltam. Hogy tehette. Akkor megígértük ilyet nem csinálunk. Nem hallgatjuk ki egymás privát gondolatait. Pláne nem titokban. Megbíztam benne, tudta, ha valami lelki fájdalmam van, neki szólok először. Mindig megbeszéltük. Most mégis.

    Csendbe burkolóztam, a gondolataimba. Mikor már egy órája ettem magam a történteken gondolatzuhatagom megállította Minerva:

    -Mi történt? – Kérdezett kedves gyöngédséggel hangjában.

    -Semmi. Semmi különös. – Vágtam rá meguntan.

    Hisz, hogy is mondhatnám el neki. Figyelj, vámpír vagyok, a nővéreim is azok. Kapcsolatba tudunk lépni elménk segítségével. Kinga pedig kihallgatta azokat a gondolatokat, amikor rólad áradoztam.

    Ugyan mit tudnák mondani neki. Öntsem ki neki nem létező lelkem. Ugyan már.

    -Na ezzel engem nem etetsz meg. – Vágta rá Minerva. Majd fojtatta. – Egy órája nem szólsz semmit. Olyan búskomor vagy.

    Nos, ezt is észrevette. Most találj ki egy jó kis okot a szomorúságra. Gondolkozz!

    -Hát az én dolgom lett volna, szobát rendezni mire odaérünk Romániába. De hála istennek elfelejtettem. Most pedig mérgesek rám a nővéreim. – Ha csak ennyi lenne hálát adnák Istennek. Azt hiszem ez jó ürügy. Talán elég.

    -Nem gond! Ezen ne aggódj. Apámnak sok rokona van onnan. Örökölt egy házat. Van elég szoba mind a négyünknek. Jöhettek hozzám.

    Gratulálok. jobb, ha nem is szólok a mai nap folyamán többet. Nos valahogy lekell mondani. Ki kell találnom valamit. Már épp mondani akartam neki, hogy: Nem köszi majd megoldom valahogy, na és mi jött ki automatikusan a számon:

    -Köszike, nagyon kedves vagy. Nos, egy gonddal kevesebb! – De miért mondtam ezt. Miért mondok minden ilyen kérdésére igenleges választ! Mintha nem is én beszélnék! Mi történik velem!

    -Nagyon szívesen látlak benneteket! Legalább én sem leszek egyedül! – Látszólag majd kiugrott bőréből úgy örült. Nos azt hiszem ezt tudatni kell a nővéreimmel. Kapni fogok még ezért.

    Rákapcsolódtam Anna elméjére.

    -Anna azt hiszem, van egy Kis gond. – Vallottam be.

    -Mi történt. – Kérdezte egyszerre Anna és Kinga. Kingához azért sem szóltam. Jobban fáj neki, ha semmibe veszem. Azok után amit tett.

    -Nos Minerva észrevette, hogy valami miatt nem úgy viselkedek mint eddig.

Hát rákérdezett. Az mondtam mérgesek vagytok rám, amiért elfelejtettem szobát foglalni Romániában.

    -És? Ebben mi a nagy gond? – Kérdezte értetlenül Anna.

    -Nos hát, hivatalosak vagyunk Minervához. Ott alhatunk nála. Nemet akartam mondani, azt, hogy majd megoldom. Hát nem az jött ki a számon, hogy köszönöm nagyon kedves vagy! Olyan mintha neki nem lehetne nemet mindani.

    -Tökéletes! Ügyes vagy Ádám! Most végre igazán szemmel tarthatjuk! Zseni vagy! – Vágta rá Anna. Legalább vártam egy kis szentségelést. Egy monológot, hogy ezzel veszélybe sodorsz minket, erre kapok egy zseni vagy Ádámot.

    Kész összeesküdött ellenem a világegyetem! Végem!

    Valamit tennem kell. De azt hiszem, igaza van Annának. Így jobban szemmel tudom tartani. Most pedig minden okom megvan rá, hogy jobban megismerjem. Hát belekezdek faggatásba:

    -Mond csak Minerva milyen rokonaid élnek Romániában? -  Úgy gondoltam ez nem olyan tolakodó kérdés.

    -Hát igazából onnan költöztünk az USA-ba. A nagyapám házát örököltük. Oda fogunk menni.

   -Románia melyik részére megyünk pontosan? – Kérdeztem rá hisz tudnom kell hova viszem testvéreim.

   -Erdélybe, a hegyekbe. Ott van a ház.

Tehát semmi város, semmi szomszéd. Legalább vadászni el tudunk menni, ha már hegyekbe megyünk.

   -Meglátjátok, csodaszép hely. Csendes. Senki sem jár arra. Erdő veszi körül.

  Közben melegen mosolygott. Örült neki, hogy nála leszünk. És lassan kezdte én is örülni neki. Talán mégsem olyan veszélyes. Azóta egyszer sem viselkedett furcsán. Sőt meglepően barátságos volt. A beszélgetés befejezése után újra elővette mp4 lejátszóját. ismét azt a furcsa zenét hallgatta. Akkor már nem bírtam tovább. Muszáj volt megkérdeznem mit hallgat:

    -Mit hallgatsz? – Égtem a kíváncsiságtól. Jött is a válasz.

    -Moldvait. – Persze még így sem értettem belőle semmit. Arckifejezésem elárulta semmit nem értek az egészből. Mielőtt rákérdeztem volna mi az jött a magyarázat. – Népzene. Csángó magyar népzene. Szeretem ezt a zenét.

    Fölajánlotta nekem az egyik fülhallgatót. Azonnal fülembe gyömöszöltem. Nekem is nagyon tetszett a zene. Olyan élettel teli volt. Utána jött egy másik énekeltek benne. Egy lány énekelt. Számomra ismeretlen nyelven. De akkor már tudtam ez csakis magyar nyelv lehet. A dallam lágy volt. Andalító. Hegedű, brácsa és nagybőgő is volt benne és valami öblös hangú dob. Kánát ütöttek azt hiszem. De gyönyörű volt. Minerva akaratlanul elkezdte dúdolni az énekessel együtt. Megint elfogott az a fura érzés, mint a múltkor. De a sötétség nem jött. Vártam, hogy újra elragadjon és magával rántson a semmibe de nem történt semmi. Akkor a dalnak vége lett. A másik egy pengetős hangszerrel és dobbal kezdődött, aztán egyszerre berobbant egy mély fafúvós hangszer, de nem tudtam mi. Tovább egyszerre játszott mind a három hangszer. Belefonódott a dallamba egy magasabb csengőbb hangú fúvós. Annyira összhangban játszott a mély és a magas annyira jó volt hallgatni. Egy lány kezdett benne dúdolni. Aztán énekelni. 

    Minerva is énekelt a lánnyal együtt. Régi ismerősként köszöntöttem az andalító érzést. Hallgattam Minerva hangját mely maga volt az angyalok szólama. Már igazán vártam, na talán most, talán most elragad a tudatlanság. De nem jött. Csak játszott velem az édes émelygés. A hangszerszólónál már nem bírtam tovább. Furdalt a kíváncsiság milyen hangszerek ezek.

    -Minerva ezek milyen hangszerek, amik most szólnak? – Minerva megállította a zenét. Rám emelte égkék szemét és mézédes hangon válaszolta kérdésemre.

    -A pengetős hangszer koboz.  A ritmushangszer dob. A mély fúvós kaval, a magas pedig faragott rézvasalásos furulya. – Kíváncsian tekintett rám. – Tetszik a zene? – Erre úgy jött a válasz, hogy ismét nem gondolkodtam.

   -Igen gyönyörű. – Erre elmosolyodott, és én nem is bántam, hogy nem tudok neki nemet mondani.

    Ő. A zenéje. Visszakozott a világba. Nem vagyok már elveszve. Akármilyen homályos is most elmém, boldog vagyok. Visszatértem az életbe. Valahogy visszahozott. Valahogy megmentett.

      Valahogy… akárhogy…