3.Kötelesség

    Egy szó, mi béklyóba köt, ami elnyom. Kötelesség. A kín, a kényszer egyszerre. De kell. Muszáj. Kötelességem.

    Védeni a nővéreim. A családom. A létezésem célját. De hogyan árthat nekünk emberfelettieknek egy ilyen gyenge emberi lény. Figyeltem még alszik. Ében fekete haja lágyan ölelte arcát. Hófehér keze nyugodtan feküdt ölében. Arca maga a béke tükörképe. A lelki nyugalomé, hogy tudna veszélyes lenni törékeny lénye rám és nővéreimre. Az erő és az öröklét megtestesítőjére. Nem tudtam elhinni. Képtelen voltam. Nem volt hozzá elég erőm, hogy elképzeljem, mint egy fenyegető személyt, hogy lehetne egy ilyen törékeny halandó veszélyes. Annyira halandó, hogy tudna bántani bárkit is, hogy tudna ártani bárkinek is.

    De megint itt az a szó mely tonnák súlyával nehézkedik rám. A Kötelesség. Kötelességem szemmel tartani, kötelességem figyelni. Mert akárhogy is valami nincs rendben vele. Nincs illata vérének. Az előbb pedig elaltatott. Elveszett lelkem mélyén, dermedt szívem legtávolabbi sarkában tudom, nem tud ártani senkinek. De elmém logikusan gondolkodó felében veszélyt jelent. Akármilyen emberies kinézete több van mögötte.

    Már egy órája alszik. Mélyen, csendesen, békésen. Már egy órája küzdök ép eszemmel, és hatvan perce érzem úgy valami megváltozott.  Ő hozta a változást. Ő fordít életemen. Most ő a figyelmem központja. Titkainak megfejtése, személyiségének kiismerése, reakcióinak megfejtése az én Kötelességem. Az én keresztem, a családom érdekében.

    Közben ő csak aludt csendesen tovább. Mint az angyal, mint a legcsodásabb lény, ami valaha is teremtődött erre az elátkozott világba.

    Már két órája aludta igaz álmait mikor hirtelen arca fájdalmas kifejezést öltött. Átfordult felém. Majd kinyitotta titkokkal teli égkék szemét. Rám emelte. Engem pedig újra elragadott kékség. Elmerültem benne megszűnt a világ. Langy kékség vett körül. Nem találtam vissza. Nem volt visszaút szemei kéksége megértő melegsége megszüntetett. Megszűntem létezni. Valahol a valóság és a múlt között lebegtem. De visszahozott hangja az a hang melyet soha nem lehet elfeledni:

   -Nos úgy tűnik kicsit elszunnyadtam. – Ásított egyet, majd előkapott egy kupa vizet és ivott pár kortyot. Azután elővett táskájából egy csomag aszalt gyümölcsöt és elkezdte eszegetni. Nem sokat evett. Majd így szólt.

    -Nmesokára odaérünk a megállóhoz. Végre már nagyon elgémberedteka végtagjaim. – Roppantott egy nagyot derekán, kezén meg nyakán. Majd jóleső sóhajjal nyugtázta. – Nem szoktam hozzá a hosszú üléshez.

    Na és akkor megállt a busz. Leszálltunk róla. A nővérein azonnal rákapcsolódtak elmémre és szinte egyszerre utasítottak:

   -Gyere a padokhoz! – Azzal kimásztak elmémből. Lecammogtam a buszról. Közben Minervát figyeltem, aki két emberrel állta előttem. Minden lány, aki ránézett az irigység színeiben pompáztak. A fiúk pedig elepedtek érte. Figyeltem, hogy hova megy. Kiszemelt magának egy padot, amin nem ül senki. Ráült és kezeit tördelve a földet bámulta.

    -Itt vagyunk! – Hallatszott nővéreim visító hangja, melyet csak én észleltem.

    Elindultam feléjük. Közben igyekeztem felfogni az előbb történteket.

    -Nos mi újat tudtál meg róla? – Kérdezte idegesen Anna.

    -Semmit. – Jött a gyors és nem igazán sokatmondó válasz.

    -Vagyis semmi fura dolog? – Kérdezte Anna. Látszólag meglepte őt is Minerva gyors hangulatváltása.

    -Semmi hangulatváltás, meg elaltatás? – Tudakolta Kinga.

    -Semmi. Az égvilágon semmi. Már azon gondolkodom nem is ő csinálta csak beképzeltem magamnak. – igyekeztem elhinni magamnak amit mondok, annak ellenére, hogy tudtam hazudok ha azt állítom semmi sem történt.

     Hirtelen közeledő lépések zajára lettünk figyelmesek. Nyugodt lassú léptek közeledtek padunkhoz. Minerva jött oda hozzám. Rám mosolygott. Akkor megszólalt:

    -Ne haragudj csak azért jöttem, hogy megkérdezzem ülhetek e az ablak felől?

    Rögtön meggondolás nélkül rávágtam egy igent. Bosszantott, hogy ilyenkor semmi gondolkodás nélkül csak úgy rávágok egy igent. Nem tudom mi lett velem. Mintha ilyenkor nem is lenne értelme nemet mondani. Akkor Kinga olyat tett, amit nem igazán tudtam értékelni:

    -Nem mutatnál be minket? – Kérdezte sértődötten. Az előbb még veszélyesnek tartják most pedig meg akarja ismerni. Mi a baja van? Persze úgy gondoltam majd kapni fog még ezért.

    -Bocsánat. Minerva, ők a nővéreim Anna és Kinga. – Mérges voltam Kingára. Mi ütött belé?

    -Kinga, Anna ő Minerva az ülőtársam.

    Minerva ugyanolyan meleg mosollyal nyugtázta, mint mikor először találkoztunk, és megkérdezte mellém ülhet e. Majd így szólt:

    -Nagyon örvendek. Habár Ádám nem említette, hogy van testvére. Nagyon hasonlítotok egymásra, ikrek vagytok? – Kérdezte kedves mosollyal.

    -Igen. De csak én és Kinga. – Szólalt meg Anna megjátszott kedvességgel.

    -Nos hagylak benneteket. Visszamegyek a buszhoz. Majd még találkozunk. – azzal elviharzott.

    -Ezt meg mi a fene volt? – Kérdeztem Kingát idegesen. Hangomon érződött nagyon haragszom rá. – Meg kell védjelek tőle benneteket, szemmel kell tartanom, hogy biztonságban legyetek erre te. Tudod mit, egyenesen elé szaladhatnál azzal, hogy vámpír vagy. Hátha elaltat csak most örökre.

    -Jó okom volt rá! – Hadarta sértődötten Kinga.

    -Jó okod! Neked! Jó okunk van rá, hogy féljünk tőle, Nem arra, hogy barátkozzunk vele!

    -Tudod mit, ha ennyire veszélyes vadászd le! Aztán oda a veszély! – Már nagyon ki volt borulva.

     Persze ilyenkor a bölcs Anna nem tud mondani semmit! Elegem lett. Ezzel együtt még nehezebbé tette az egészet. Nincs kedvem a közelükben lenni. Először a nyakamba akasszák azt a Kötelességet, hogy figyelje. Már ez is nehéz. Semmit nem látok a fejében. Mintha nem lenne emléke. Nincs a vérének illata. Ezt fejtsd meg, figyeld ki, ismerd meg, védd meg a családod. A tetejébe még rásegít egy lapáttal. Ennyi erővel csinálhatná ő maga.

    Majd a buszba mentem. Minerva még nem volt fent. Átpakoltam a cuccomat és elindultam egy üres padot megcélozva. Még fél óra a megállóból, és indulunk. Újra mellém ül, és újra kezdődik előröl. Fejtegethetem titkait. Most meg már nemcsak miattam aggódhatok, hanem a nővérein miatt is. Most már ismeri őket. Névről. Kész ennyi. Most már minden remény oda mind a hármónkrol tud. Hirtelen elmémben egy ismerős hang szólalt meg. Persze. Kinga. Rákapcsolódott elmémre, és most szürke monológjával fog ostromolni.

    -Figyelj, sajnálom. Csak aggódom miattad.

    -Semmi bajom. De eddig sétagalopp volt a megfigyelés. Hála neked most aggódhatok mindhármónk miatt.

    -Eddig is hárman voltunk veszélyben. Most miben változott? – Kérdezett rá értetlenül.

    -Hát nem érted? Eddig nem ismert titeket. De hála neked most már igen.

    -Ó bocsi. De nem csak ezért. Mikor azt mondtam van okom rá tényleg igazat mondtam. – Nem értettem mire gondol. Nem tudtam mit akar ebből kihozni.

     -Hagyd ezt. Ismerlek. Akkor szoktál így beszélni mikor olyat csináltál amit ne lett volna szabad.

    -Hát igen. Nagyon jól ismersz. Tényleg olyat csináltam. – Nem tudtam hova akar kilyukadni. Vártam. – Ami nem lett volna szabad.

   -Mit? – Kínosan hallgatott. Ez engem idegesített. Rákérdeztem tehát újra. – Mit? – Akkor végre meszólalt.

   -Kihallgattam azokat a gondolatokat, amiket akkor gondoltál, amikor aludt. – Hirtelen, nővérembe vetett bizalmam összeomlott. Megtette azt, amit megtiltottunk egymásnak. Megtiltottuk, hogy észrevétlenül kihallgassuk egymás gondolatát. Tilos. Tilos. Tilos. nem szabadott volna. Kötelessége betartani. Kötelessége volt.

    -Hogy tehetted ezt, hogy voltál erre képes! Megígértük, hogy nem turkálunk egymás elméjében, hogy ezt az adottságot nem használjuk ki egymás titkainak megtudása ellen! Megszegted az ígéreted! – A világon mindenkinél mérgesebb voltam rá. Azt akartam, hogy most azonnal kapcsolódjon le elmémről. De sajnos akkor válik le, ha ő akarja. Aztán jött a mentegetőzéseivel.

    -Én csak, én csak aggódtam érted! Annyira magányos szoktál lenni!

    -De ez nem mentség arra, hogy mit tettél! – Nem akartam hallani, amit mond, de el kellett tűrnöm. Muszáj volt.

    -Az ismerkedést is azért tettem, mert mikor hallottam a gondolataidat, rájöttem kénytelen vagy fenyegetésként nézni rá. Annyira elbájolt a szépsége, és a halandósága. Én csak segíteni akartam.

    -Ez akkor sem elég. Hiába magyarázkodsz. Elvesztetted a bizalmam. – Ennyi év után. Mindig ő volt, aki megértett, és most ilyet csinált. Mindig megbeszéltem vele ha valami gondom volt. De ezzel… vége.

    -Hidd el én csak azért tettem, mert segíteni akartam. – esengett bocsánatért.

    Már nem érdekelt. Már nem figyeltem rá. Nem volt érdekes, amit mond. Szavai üresek lettek. Aztán hiába próbálkozott. Nem szóltam vissza. Egy idő után pedig levált elmémről. Nem akartam elhinni, amit mondott. Nem akartam. Amit tett. Ő. Akiben megbíztam. A nővérem.

    Gondolatokba merülve telt el az idő az indulásig. Kinga attól kezdve, nem mert szólni hozzám. Rákapcsolódni elmémre még inkább nem mert.

    Mire odaértem az üléshez Minerva már bent ült. Nézett ki az ablakon. Ledobtam magam az ülésbe. Felém fordult. Rám mosolygott. Melegen, szeretetteljesen. Aztán visszafordult.

    Arra gondoltam milyen jó volt mikor elaltatott. Akármilyen sebezhető is vagyok olyankor. Úgy akartam ismét a sötétség rabja lenni, tudatvesztett lenni. 

    Elbújni a világ elől.