BOCSI

Bocsánatot kérek mindenkitől aki epekedve várja a frisseket, de nem vagyok otthon. Elkezdődött a suli, és én folyamatosan a kolesz és az otthoniak között ingázok. Irni nincs sok időm, de amikor megirom a frisset azonnal feltesszók. Amig távol vagyok a blogtündérem drága tesóm Wedó. Ő tartja karban a blogokat, mivel én nagyon ritkán kerülök gépközelbe.
Arra kérlek benneteket, hogy segitsetek nekem megtartani az életet a blogokon, mert kénztelen leszek feladni őket. Nagyon szeretem a törijeimet meg titeket is, de a Gimim vajdaság egzik legszigorúbb gimije, és a biokémia után nem mindig van kedvem a frisshez :/
Léci segitsetek nekem, mert nem akarom feladni az irást.
Segitsetek engem is és Wedót is.
Puszi *szabadkáról a koleszból*: Oja-shio
U.i.: Csak a nevelőnk meg ne tudja, hogy belógtam és nem az esszé miatt :D

Nagyon fáj de amit muszáj azt muszáj

Bocsánatot kérek először is Mese07-től, aki rendszeresen olvasott. Bocsi.
Viszont visszajelzés nélkül nem tudom hogy jó irányba halad-e történet és hogy tetszik nektek. 18 bejegyzett rendszeres olvasóm van. Nem rinyálok de jó lenne egy ici-pici megerősítés.
Fenyegetőzni és kommenthatárokat nincs kedvem állítani mert a "nagyon jó várom a kövit" Valahogy olyan erőltetett. Szeretnék fejlődni szeretném ha megmondanátok a hibákat és kifejeznétek esetleges nemtetszéseteket. Nem csak magam miatt de miattatok is hisz ha tanulok a hibáimból és ki tudom javítani őket a történet talán élvezhetőbbé is válna számotokra is.
Nem kertelek tovább. Indítok egy szavazást. Ha szeretnétek, hogy maradjon a történet szavazzatok. Akkor is ha nem szeretnétek, hogy fojtassam.

Ezer puszi: Oja-shio

16. Kék rózsaszirom

Sziasztok. Kiteszem az új fejezete, mert nem akarok szemét lenni de ha erre sem jön 4-nél több komment azt hiszem Minerváék története megmarad nekem. Bocsi de tudnom kell, hogy érdemes-e fojtatni, mert rengeteg dolgom van így is.

A napok kezdtek összefolyni. Egy nappal, egy este, egy délután egy hajnal. Mintha percek lettek volna. Minerva pedig már egy ideje nem is aludt. Egyre vámpírosabb lett a külseje. Égszínkék írisze körül egy halvány és leheletnyi aranybarna csík jelent meg. Egyre dominánsabb, és ahogy egyre többet vadászik velem egyre hűvösebb a bőre. Nagyon megváltozott. Védelmező, és harciassá vált.

Koppány ugyan Attilánál szállt meg végül, de még így is kétnaponként meglátogat bennünket. Ugyanezt teszi Mária, és Attila is. Mária látomása alapján próbáljuk beazonosítani a támadás, és a harc időpontját, ami nagyon nehéz. Az első dolog, amire rájöttünk az, hogy a hegytető legmagasabb csúcsán lesz. A többi rejtett volt. Nem igazán tudtuk beazonosítani.

A ház sosem volt üres. Medi és Ian minden nap meglátogattak bennünket. Byron is sokat van itt. Ő viszont szívesebben beszélget Kingával, és megy el vele vadászni, mint Mária látomásait fejtegetni. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és én már többet látok Byron szemében, mint egyszerű barátságot.

Caleb elég ritkán jár felénk. Szúrja a szemét, hogy én vagyok az emlék, és nem ő. Viszont azt hiszem, egyre közömbösebbé válik Minervával szemben. Nem tudom miért, de nagyobb érdeklődést mutat Anna után.

Hát igen. Csak a lányok nem látják. De már ők sem szabadulnak. Egyre jobban beleesnek egymásba. Én már láttam Mária egyik látomásában, amit megpróbált rejtegetni előlem. Persze hiábavalóan.

Nemsokára itt a következő barlangi találkozónk időpontja. Minerva már megtanította a jelszavat velem, és persze a nővéreimmel. Fújjuk, mint a szorzó osztó táblát.

Pontosan tudom mi vár majd ránk a harcban, és arra is rájöttem, hogy Minerva nem mondhatja meg, hogy elmegyünk-e csatázni vagy nem. Ezt a találkozón döntjük el. Vagy már el is van döntve?

Egyik nap igen furcsa dolog történt velem. Idegen emlékek csúszta a fejembe. Valaki olyan emlékei, aki figyel minket. Minerva már tud róla, de el akarja csalni a tanácsra. Arra számít talán sikerül neki kiszedni valami fontos információt.

A múlt éjszaka azonban olyat kértem Minervától, amire maga sem gondolt. Arra kértem altasson el. Azt akartam, hogy végre úgy aludjak el, hogy nem izgulok azon, hogy fel fogok-e ébredni valaha.

Végül is beleegyezett, de nem igazán akarta. Hogy miért nem részletezte, de megtette.

Nagy meglepetésemre ismét álmodtam. Éjszaka volt a hegytetőn sétálgattam. Azon a részen ahol a csata lesz. Akárhányszor visszaemlékszek, Mária látomására a csatával kapcsolatban kiráz a hideg. Szörnyű az a kép. Látom Medit, és Iant Byront és a többieket, ahogy tetovált arcú vámpírok ellen harcolnak, akiknek vörös szemük csak úgy izzik a sötét éjszakában. Morgásuk végig morajlik a hegyi levegőn. És amikor belegondolok, hogy Minervának itt meg kell halnia és miattam. Egyszerűen kiakadok.

De nem ez volt a legfurcsább. A távolban. Azon a kis tisztáson ahol az álmom játszódott egy kislány ült. Vérvörös rózsaszirmokat rakosgatott a zuzmós sziklákra. Hófehér ruhában volt. göndör haja két copfba volt összefogva. Dúdolgatott, és közben mindenegyes kis szirmot a földre ejtett. Olyan volt mint egy angyal. Selymes hangján csak dúdolt és dúdolt. Közben egyre több vörös rózsaszirom került a földre. A vörös rózsaszirmok kis kacskaringókat alkottak a sötét füvön. A hold pedig csillogott a kislány szőke haján.

Végül a rózsaszirmok elfogytak. A kislány felemelte a fejét. Egyenesen a szemembe nézett. Elmosolyodott.

- Már vártalak. – pattant fel majd mellém jött, és megfogta a kezem. – Csodálom, hogy ilyen későn jöttél el.

Nem értettem mit akar ezzel mondani, de a végkifejlett érdekelt. Valami értelme van. Ahogy az eddigi álmaimnak is volt. Ennek is lennie kell. A kislány a rózsaszirmok felé húzott. Leült majd a kezem után kapott, és engem is maga mellé húzott. Értetlenül bámultam gyönyörű mogyorószínű szemeit. Törökülésbe ültem előtte, és szemeit fürkésztem.

- Nem félek. – mosolygott. – Neked kellene félned tőlem. – vett fel egy szirmot, és a vérvörös szirom egyszerre fehérré vált.

- A vér nem válik vízzé. – leheltem lágyan mire elmosolyodott, hogy a tudtomra adja erre gondolt. Majd eldobta a fehér rózsaszirmot, majd egy másikat vett a kezébe és azt is fehérré változtatta.

- Számodra a vizet jelenti a vér. – mosolygott rám melegen.

- Miért vártál rám. – kérdeztem tőle.

- Mert félsz. – mondta lágy dallamos hangján.

- Nem félek, semmitől tudom a sorsom. – fúrtam szemeim ragyogó szempárjába.

- Nem a te sorsod miatt félsz. – vett fel egy újabb vörös rózsaszirmot, majd égkékre változtatta. Pont olyan kékre, mint Minerva szemei. Majd a kezembe adta a szirmot. Egy ideig kék volt majd újra vörössé változott. A kislány kivette a kezemből a szirmot majd a kezében ismét kékre változott. Aztán eldobta a szirmot, és a gyönyörű kék szirom amint a földre ért elszáradt.

- Nem fogom engedni, hogy megtörténjen. – bámultam a száraz rózsaszirmot.

- Nem fogja engedni, hogy harcolj érte. – játszadozott egy újabb szirmocskával.

- Az én életem az én sorsom…- kezdtem bele mire leintett.

- Az övé is. – mondta lágyan. – Ha te meghalsz, meghal ő is. Te nem osztozol az életében de ő függ a te életedtől.

- Akkor sem fogom engedni. – néztem az elszáradt virágsziromra.

- Szeret téged. – állt föl a kislány majd kicsit odébb táncolt. – Az első perctől fogva. – nevetve kezdett el szaladni. Bevette magát az erdőbe, és nem jött vissza.

Nem tudtam megmozdulni. Csak a száraz rózsaszirmot bámultam, és közben halkan azt suttogtam: Nem engedhetem.

Felvettem a kezembe a kis száraz rózsaszirmot. A tenyerem között tartottam. Nem történhet ez. Gondoltam majd felálltam.

Abban a pillanatban felpattantak a szemeim. Valamit éreztem a kezem között. Kinyitottam a markom, és megláttam benne a száraz kék rózsaszirmot.

- Nem engedhetem. – suttogtam majd kikeltem az ágyból az éjjeli szekrényre tettem a száraz szirmot, majd elindultam megkeresni Minervát.

Szerepjáték

Sziasztok!
Úgy gondoltam megszervezem az első TS-es szerepjátékot. Az Armisat majd később:D Jelentkezni lehet itt kommentben. Vagy nálam a mailcímemen. A Szerepezés MSN-en lesz. 3O-án lesz.
MSN címem: oja.shio@windowslive.com
Mail: oja.shio@citromail.hu (ha valakinek esetleg nincs meg vagy nem találja. )
A szerepek felosztását folyamatosan frissítem így tudni fogjátok melyik karakterek a szabadok.
puszi várom a jelentkezéseteket.

15.Az első találkozó

A lányok meglepően könnyen fogadták a nagy dózisú igazságot Minerváról. Anna abban a pillanatban megérezte a lényeget, és tudta, hogy mi is ez az egész. Váltig állította, hogy ő mindenáron segített volna, és nem kellett volna mindezt eltitkolni előlünk. Mindenáron meg akarta győzni Minervát, hogy nyugodtan megmutathatja neki az „emlékeit” de Minerva mindég lepisszentette, és erejét meg képességeit nézve nem is mertük felbosszantani.

Ez a helyzet Annával. Kingáról nem tudok semmit. A buszban történtek miatt még mindig tart a csend kettőnk között. Mindent Annától tudott meg, mert még mindig nem vagyok hajlandó beszélni vele azok után, amit tett.

Minerva sokat mesélt magáról. Egy óvatlan pillanatban mikor csupasz hófehér kezére néztem eszembe jutott az álom, és az egész rövidfilmként pörgött le szemeim előtt. A barlang hívőkkel, Caleb és, hogy mennyire fájt neki, amikor megmutatta.

Mint kiderült Minerva látja minden gondolatom, és a kisfilmet is látta, amit levetítettem magamnak. Mint kiderült a kisfilm egy valós esemény volt, és aznap történt mikor elaltatott bennünket. Meglepődött, mert nem hitte, hogy az úgynevezett „kötelékünk” ennyire erős.

Elmesélte még azt is, hogy mennyire össze van velem kötve, mert ha én meghalok velem hal ő is, mert „emlék nélkül nincs mire emlékezni az emlékezőnek” de bezzeg ha ő hal meg én nem halok vele „az emlékre bárki emlékezhet” alapon. Sok dolgot tudtam meg róla. Például amikor vámpír, és most is így „félvámpírként” is utálja az emberi vért. Azt mondja neki túl émelyítő, és édes, meg bódító. Ez alatt az egy másfél hét alatt egyáltalán nem aludt, pedig most is ember volt. Bevallása szerint azért nem, mert most, hogy velem jár vadászni, és most sűrűbben, és többet vadászik egy hét alatt, mint máskor egy hónapban. Azt mondta, hogy talán felkerekedd rajta a vámpír természete, és, hogy egyáltalán nem fáradt. Persze már egy ideje minket sem altat el. Minek ugye, ha úgyis tudjuk, amit tudni kell róla.

Azt mondta, hogy most, hogy mindent tudunk, el kell majd vinnie minket a barlangba, és be kell mutatni mindenkinek az Emléket. Attila az óta többször is meglátogatott bennünket, és sokkal barátságosabb lett, mint aznap mikor elhozott bennünket. szinte száznyolcvan fokos fordulatot vett. Beszélt Minervával, és arra az elhatározásra jutottak, hogy a jövő hét hétfő estéjén el kell mennünk a tanácsba.

A hétfő pedig vészesen közeledik. Minerva velem szokott jönni vadászni, bár néha zavar, hogy ver a szíve, de mivel nincs illata ezért nem igazán nehéz. A hétfő este pedig vészesen közelgett. Észre sem vettem, és már itt is volt a nyakunkon, és én féltem. Hogyne féltem volna, hisz egy kisebb vámpírcsoport vár bennünket egy barlang szívében.

Hétfő reggel kint ültünk a ház teraszán, és a napfelkeltét néztük. A fák lombját vörösre festette a felkelő nap. Felsóhajtottam. Végre eljött a várva várt hétfő.

- Nem lesz semmi baj. – Rázta meg a fejét Minerva. Persze hisz minden gondolatom látja. Bár ez már egyre jobban kezdett idegesíteni. – Ugye nem baj, ha megkérlek rá, hogy ne olvass a fejemben? – Húztam fel kérdőn a szemöldököm.

- Hát titeket nem nehéz hallani. Amikor gondolkoztok, szinte annyira intenzív gondolataitok vannak, hogy olyan mintha ordítanátok. Mikor összekapcsolódtok, akkor szinte visong a fejemben a hangotok. Ha pedig valaki ordít nehéz nem odafigyelni arra amit mond. – Vonta meg a vállát Minerva.

- Pedig olyan mintha csak rendesen gondolkodnék. Szerinted én miért nem érzem, vagy mitől lehet ez? – Kérdeztem hátha tud valamit, hisz ő a gondolatszakértő.

- Lehet attól, hogy össze tudtok kapcsolódni. – Erre csak felhúztam a szemöldököm, és rámeredtem értetlenül. – Tudod, annyira össze vagytok kötve, hogy minden pillanatban még amikor nem is akarjátok olyan mintha nekik egymásnak is mondanátok a gondolataitokat, és nem csak magatoknak. Olyan mintha mindenáron meg akarnád osztani velük akaratod, és tudtod ellenére. – Majd a távolba meredt. – De érdekes, hogy Kingával valahogy ellenszenves vagy. Nem értem miért. Olyan tartózkodó vagy, és a gondolataidból annyit vontam le, hogy bünteted vagy mi a szöszt csinálsz.

Tehát észrevette. Akkor most az igazat mondjam, vagy próbáljam szépíteni az egészet, és nem fájdalmat okozni neki.

- Nekem nem tudsz hazudni. – Kezdte Minerva mire oldalra kaptam a fejem, és nem hittem a fülemnek. – Vagyis szeretnél, de nem tudsz. Úgy ahogy nemet sem tudsz nekem mondani, és szembe sem tudsz szegülni velem. Olyan vagyok, mint egy igazságszérum. A jelenlétemben nem tudsz hazudni, csak a szín igazat mondhatod. – Ekkor értelmet kaptak azok a dolgok, amiket furcsálltam. Amikor helyet kért mellettem nem tudtam azt mondani, hogy foglalt. Mikor elhívott ide magához nem tudtam nemet mondani. – Na, látod. – Vágta rá Minerva.

- Rendben. – Fújtam ki a levegőt, hogy újjal megtöltve tüdőm belekezdjek a beszédbe. – Össze tudunk kapcsolódni, de nekünk van egy szabályunk. Ha összekapcsolódunk a másikkal, akkor nem lopakodó, és betolakodóként vagyunk ott, hanem szólni kell, hogy ott vagy. Nem játszunk poloskát. – Vontam meg a vállam. – A buszban pedig még aludtál, és azon gondolkodtam mi vagy aljasul a fejembe mászott, és kihallgatott.

- Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. – Nézett a szemembe várakozóan Minerva. – Valami van mögötte. Ennyi miatt nem lennétek ilyen súlyosan összeveszve. – Sóhajtottam egyet. Végül is előbb vagy utóbb úgyis megtudja. Vagy én mondom el vagy a gondolataim.

- Láttad már a fejemben Innát ugye?- Minerva bólintott egyet. – Emberként a jegyesem volt. Az esküvőnk előtt egy héttel támadtak ránk és változtattak át bennünket. Utána a mesterükkel maradtunk. Persze Annának, és Kingának is voltak szerelmeik, és ők is jegyben jártak, de ők nem szenvedtek annyira a másik hiányától, mint én. Ők ott vannak egymásnak. Kinga mindig közelebb állt hozzám. Vele mindig egy hullámhosszon mozogtam, és rengeteget beszélgettünk egymás közt. De én egyre jobban kezdtem úgymond mélypont alá süllyedni. Mind a ketten rákapcsolódtak a fejemre, és megnézték, hogy mivel vidíthatnának fel. Persze nekem minden vágyam Inna volt. Hát elhozták nekem. Inna akkor is pont olyan gyönyörű volt, mint mikor először láttam a falu mellett a kis pataknál mosni, a többi lánnyal. Gyönyörű volt. Hosszú fekete haja szétterült a víz felszínén, ahogy a patak felett mosott. A szája ki volt cserepesedve. Száraz volt, és sebes. Hogy meglátott engem elmosolyodott. A gyönyörű piros ajkán lévő kis apró sebek pedig felszakadtak. Elkezdett vérezni. Fél éves újszülött voltam. Hatalmas étvággyal. Amikor pedig megéreztem kiserkenő vérének édes illatát elborult az agyam. Arra emlékeztem, hogy ugrottam a többit pedig a mámorral együtt a feledés homályába borult. A következő tiszta emlékkép úgy tíz perccel később jött. Inna a karjaim között. Égkék szemei félelembe dermedve élettelenül merednek rám. A nyakán egy félhold alakú sebbel. A szám széle véres volt. – Behunytam a szemem az emlék fájdalma miatt. – Megöltem az egyetlen embert, akit valaha is szeretni tudtam. – Néztem bele Minerva fájdalmas szemeibe. Pont úgy átérezte, mint én. Jobb szeméből egy vörös csepp hullott kis vigaszként végtelen fájdalmamra. – Akkor megígértük egymásnak, hogy nem hallgatjuk ki egymást, mert ők csak meg akarták adni, amitől nem fáj annyira, és csak még nagyobb fájdalmat okoztak.

- Ó Ádám én nem tudtam. Annyira sajnálom! – Mentegetőzött Minerva.

- Semmi baj nem tudhattad. – Nyugtattam Minervát.

- Nem gondoltam, hogy ennyire… - Akadt el a szava. – Még most is látom a képet. Jajj Ádám annyira szörnyű lehetett.

- Már a múlt. – Sóhajtottam.

- De neked még most is fáj. – Kontrázott rá.

Igaza van. Ennyi idő után még mindig kínoz a gondolat, hogy megöltem őt. Még mindig ugyanúgy fáj, mint mikor feleszméltem, hogy a karjaimban fekszik csont szárazon, és holtan miattam.

- Próbálj meg kibékülni Kingával biztos vagyok benne, hogy már eleget marcangolta magát azért mert megszegte az ígéretét. – Nézett Minerva mélyen a szemembe. – Tudod, nagyon sajnálom. A gondolataiban minden percben megostorozza magát, azért mert ezt tette. Meg, ha ma elmegyünk, és az ottaniak megtudják, hogy össze vagytok veszve árulásra találhatnak okot. Nagyon vigyáznunk kell, mert az árnyak mozognak, és a csata vészesen közeleg. Mária látta.

- Mária?

- Tudod az a hosszú szőke hajú, akit az álmodban láttál. – Világosított fel Minerva. – Ő apa nővére.

- És aki ajtót nyitott?

- Á Medlielre gondolsz. Imádni való kiscsaj. Tele van élettel, és boldogsággal. Miután megmutattam neki Firenzében az emléket egy harminc, negyven évig velünk volt, és segített keresni az Emléket. Olyan mintha a testvérem lenne. Aztán megismerte Iant. Épp a negyvenedik évben mikor mellettünk volt. Úgy találtunk rá Ianre. Megmutattam neki az emléket, és Medliellel összemelegedtek. Azóta is elválaszthatatlanok. – Magyarázta Minerva nagy mosollyal az arcán. Mire eszembe jutott, hogy az álmomban is a kislány egy fiú karjaiba szaladt. Tehát ők Ian, és Medliel

- És Caleb? – Kérdeztem rá.

- Calebet egy árny akarta átváltoztatni, de apa megmentette, és megölte az árnyat. Azóta van a hívők között. Meg akarta nézni mindig az emléket. Érezni akarta a vele járó fájdalmat, És szerelmes belém. Minden gondolatában sóvárog utánam. De Byron valahogy normálisabb.

- Byron? – Húztam fel a szemöldököm.

- Byron nagyon érzékeny. Vagyis. Ő egy ősvámpír, ahogy mi hívjuk. Olyan idős, mint Attila az apám, és Koppány. A végső csatában minden hozzátartozóját, és az egész családját megölték. A Silverfalkon őscsalád nagyon neves család volt. Miután szinte mindegyik hozzátartozóját megölték Byron bosszút esküdt, hogy addig nem nyugszik, míg a családja gyilkosain bosszút nem áll.

- Byron nagyon veszélyes lehet. – Merengtem el.

- Nem, nem az. Nagyon kedves, és nagyon előzékeny. De a családja elvesztése nagyon fájt neki. Nem igazán heverte ki.

A nap további része gyorsan suhant, mert Minervával vadászni voltunk, és míg az én szemem éjfeketéből arany barnára változott addig Minerva szemei még mindig zafírkéken csillogtak.

Este későn olyan tíz körül indultunk el a barlanghoz. Kingával kibékültem, és így most megkönnyebbülten, és szorosan mellettem sétálva vágtunk keresztül az erdőn. Minerva mutatta az utat. Mi pedig szorgalmasan követtük. Mindannyinkon nehéz fekete bársonyköpeny volt, aminek csuklyája eltakarta az arcunk.

- Ne legyetek feszültek. – Fordult hátra a rejtek bejárata előtt Minerva. – Ők mind egy célért harcolnak. Békét akarnak. Semmi félnivaló nincs tőlük.

Minerva kopogott egy szinkópát, egy éles ritmust, meg egy tát és két titit. Aztán egy ismerős hang szólt ki a fal mögül. Persze csak egy vámpír hallaná a vastag sziklafal mögül. Magyarul beszélt Minerva pedig magyarul válaszolt.

- Ezt a jelszavat meg kell tanulnotok, mert csak ezzel tudjátok bizonyítani, hogy nem vagytok árnyak. – Fordult hátra Minerva miközben a sziklafal elgördült.

Ugyanaz a lány fogadott bennünket, mint aki Minervát fogadta az álmomban. Minerván kesztyű volt, mint mindig mikor a közelükben volt. A kis kapunyitó rögtön Minerva nyakába ugrott.

- Jajj Min úgy örülök nektek! – Ölelgette Minervát, és nekem végre eljutott az agyamig, hogy a annak örül, hogy megtalált engem mint emléket.

- Köszi Medi. – Ölelte vissza Minerva A lányt, aki mint kiderült nem más, mint Medliel. – Medliel ő itt Ádám az Emlék. – Mutatott rám Minerva. – Ők pedig a nővérei Kinga és Anna. – Mutatott a nővéreimre.

- Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. – Nyújtott kezet Medlilel. – Medliel vagyok. De szólítsatok nyugodtan Medinek.

- Rendben. – Harsogtuk egyszerre a testvéreimmel, mire Medi, és Minerva elnevették magukat.

- Mi olyan vicces? – Húzta fel a szemöldökét értetlenül Anna.

- Min mesélte, hogy nagyon erős a köteléketek, de azt nem mondta, hogy ennyire egy hullámhosszon mozogtok. – Mosolygott Medi.

- Testvéri szeretet. – Ölelt át mind a hármunkat Kinga mire még hangosabban elkezdtek nevetni, de ebbe már mi is belekapcsolódtunk. Lassan végighaladtunk a főterem felé vezető kis folyosón.

- Tudjátok Min nagyon sokáig kételkedett benne, hogy az Emlék egyáltalán létezik. Mindig tartani kellett benne a lelket. Koppány… - Szakította meg a mondókáját Medi és Minervára nézett. - Apropó mikor jön Koppány? – Kérdezte Minervától.

- Holnapra itt lesz. Legalábbis itt kell lennie. – Vonta meg a vállát Minerva. Mielőtt beléptünk Minerva felénk fordult. – Bámulni fognak bennünket. Akármi is lesz ne pánikoljatok. Minden jó lesz.

Beléptünk a nagy terembe. Tele volt vámpírral. Ez egész terem vibrált a vámpírok erejétől, és energiájától. Minervának igaza volt. Ahogy beléptünk Minerva és én egymás mellett haladva mindenki mindet bámult. Utat nyitottak nekünk a terem közepén lévő asztal felé ahol Attila, és ha jól nézem Mária várt bennünket. Lassan lépkedtünk végig a számunkra megnyitott kis folyosón. Megláttam Calebet aki minket nézett, és éreztem, hogy a fejében az én helyemre képzeli magát emlékként. A terem közepére érve az asztalon megpillantottunk hat poharat megtöltve illatos medvevérrel.

- Üdvözöllek Emlék. – Jött oda Mária, és átölelt.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – Hajtottam lágyan fejet Mária felé.

- Szintúgy. – Válaszolt melegen.

Attila mindenki kezébe nyomott egyet a meleg medvevérrel megtöltött borospohárból.

- Egészségetekre. – Emelte fel, és mindannyian belekortyoltunk a finom meleg vérbe.

- Kinga, Anna bemutatom nektek a nővérem Máriát. – Mondta Attila a nővéreimnek miközben Mária felé intett. – Mária ők itt Kinga és Anna. Ádám nővérei. – Mutatta be a nővéreimet Annának.

Mária feje tele volt látomásokkal. Minerva mesélte, hogy jövőbe lát, és ezek a látomások emlékei sorra jöttek elő a fejében.

Egyik víziójának emlékében megláttam egy koporsót. Minerva sehol sem volt csak Attila állt a koporsó mellett. Szemeiben a világ fájdalma gyűlt össze. Mellette állt Mária, és a vállára tette a kezét.

- Sajnálom. – Suttogta. – Minervát mindannyian szerettük. Ennek így kellett történnie. De megmentette az emléket. Nemes célért halt meg. – Vigasztalta Attilát.

Rájöttem miről szól a vízió. Minerva meg fog halni. Minerva meg fog halni az Emlékért. Meg fog halni értem! Emlékszem az álomban is volt valami hasonlóról szó. Minerva, és Attila épp a közelgő csata időpontját próbálták megállapítani Mária látomása alapján mire én hangosan felhörögtem.

- Nem! – Morogtam hangosan mire mindenki odakapta a fejét. Mária felé fordultam. – Minerva nem fog meghalni! Nem engedem! – Hörögtem mire mindenki kérdőn felhúzta a szemöldökét. Minerva rám nézett, és tudtam, hogy épp a választ olvassa ki a fejemből.

- Nyugodj meg Ádám. – Jött oda, és a vállamra tette a kezét nyugtatásképp.

- Nem halhatsz meg! Érted! Nem engedem! – Néztem mélyen a szemébe.

- Honnan tudod? – Tekintett kíváncsian Mária rám. – Honnan tudod, hogy meg kell halnia.

- Ádám emlékolvasó. Látta a fejedben azt a víziót. – Magyarázta Minerva miközben engem próbált nyugtatni.

- Nem halhatsz meg! – Bámultam bele Minerva szemeibe.

- Semmi baj nem fogok meghalni. – ígérte Minerva.

Nem tudtam mi ütött belém. Nem értettem, hogy miért akadtam ki ennyire azon, hogy Mária egy olyan víziót látott, ami szerint Minerva miattam fog meghalni. Egyszerűen nem értettem. Csak egyszerűen, mint egy láncreakció, amit nem tudok irányítani úgy bukott ki belőlem, és nem tudtam kontrolálni.

- Semmi baj. – Jött oda mellém Medi és a nővéreim.

Medi mögött szorosan ott állt egy középmagas komoly arcú fekete tüsis hajú fiú. Bizonyára Ian volt, mert szorosan hozzá volt tapadva Medihez, és a derekát fogta, ahogy megálltak előttem.

- Nyugodj meg. - Nézett a szemembe Ian, és tényleg egyszerre lenyugodtam, és úgy éreztem nincs semmi baj.

- Nyugodt vagyok. – Feleltem kábultan, és tudtam, hogy valami miatt nyugtalannak kéne lennem, de Ian annyira eltompított, hogy nem jutott eszembe.

- Semmi baj. Vigyázni fogunk Minre. – Kacsintott rám Medi bíztatóan mire csak aprót biccentettem.

- Jó vagytok? – Jött oda hozzánk egy fekete hajú magas férfi.

- Köszönöm Byron. Már semmi gond. Csak Ádám nem is tudom mi lett vele. – Magyarázkodott Minerva.

- Rendben. – Állt meg mellettem Byron, és kezet nyújtott nekem. – Byron Silverfalcon. – Rázott velem kezet.

- Ádám Lupus. – Biccentettem neki.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – Mosolygott rám melegen.

- Kölcsönös az öröm.

Aztán az este lassan lezajlott. Én még mindig a hirtelen reakciómon agyaltam. Minerva sokszor kérdezte meg, hogy jól vagyok e. Hajnalra kialakultak a társaságok. Byron nagyon összemelegedett Kingával. Rengeteget beszélgettek, csakúgy, mint Caleb és Anna. Jómagam és Minerva inkább Máriával, Attilával, Medivel, és Iannel beszélgettem.

Rengeteget megtudtam róluk. Persze Byronnal, és Calebbel is beszéltem. Sőt! Byron nagyon sokat mesélt a végső csatáról. Ő amolyan „ősvámpír” ahogy Min mondta. A kezdetektől fogva él. Rengeteg emléke van, és míg beszélgettünk sok emlékképet mutatott meg nekem.

Aztán jött a reggel, és elindultunk vissza a házhoz. Mire odaértünk egy fekete Kia állt a ház előtt az ajtóban egy rejtélyes idegennel. Minerva amint meglátta mosolyra húzta a száját.

- Megérkezett Koppány. – Mosolygott ránk Minerva.

Koppány is nagyon kedves volt, és barátságos. Nagyon örült, hogy az én személyemben végre Min rálelt az emlékre.

De akárhova néztem az a vízió emléke bennem maradt. Minden egyes pillanatban elém kúszott, mint egy árny és nem hagyott nyugodni.

adopt your own virtual pet!

Rossz hír

Bővebben a főblogon

Vigyázat koppintók!!

Kedves írótársam!

Szólni szeretnénk, hogy mostanába egy személy lekoppintja a töriket!
Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és irjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.
Aki szórul-szóra másol az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!
Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Kérjük ird kia blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

14. Árnyak Hívők története

    Minerva ott ült a padlón. Szeméből potyogtak az illat nélküli véres könnycseppek. Nem mertem hozzá érni. Még mindig elevenen élt bennem az álmomban látott kép. Caleb, ő, és a fájdalom.

    Minerva csak ült és sírt. Arcát piros csíkosra festette véres könnycseppjei. Fekete haja arcába hullott. Fekete köpenye maga mögé volt terítve. Fekete haja, és a köpeny egybe olvadtak. Olyan volt mintha földig érő haja ölelné körbe a hosszú köpeny helyett.

    Továbbra is moldvait dúdoltam neki. A lágy dallam betöltötte a szobát. Észre sem vettem mikor, de már Minerva is ugyanazt a dalt dúdolta. Lassan felállt. Felém fordult. Kezén kesztyű volt. Elkezdett közeledni felém. Rám emelte kék szemeit, melyek most véres könnyeitől erősen elütöttek. Szemei kérlelőek, sajnálkozóak, és fájdalommal telve csillogtak a véres könnyek között. Szemeit az enyémbe fúrta. Láttam, hogy szemeim most olyan feketék, mint a köpenye.

    Fehér bőrén csíkokban virítottak a vörös könnycseppek. Meggyötört arca még nekem is fájt. Mintha automatikusan segíteni szeretnék neki. Meg szeretném vigasztalni. Vörös könnyeit letörölni, és azt suttogni fülébe nem lesz semmi gond, megoldjuk. De ez nem normális viselkedés, és reakció az előbbi történtekre.

    A természetes, és elfogadott az lenne, ha most azonnal megölném, még ember. Elmenekülni tőle. De nem. Én állok, és meg akarom vigasztalni. Meg akarom ölelni, és közben semmi indítékom nincs rá. Esetleg arra lenne, hogy megöljem. De, hogy megvigasztaljam és felvidítsam. Ez nem ésszerű.

    Minervával a moldvai szám végére értünk. A végén elfordult tőlem. Elindult elrohant. Gyorsan, mint egy vámpír. Kimenekült az erdőbe. Én pedig mintha nem is én lennék utána vetettem magam. Meg akartam tudni mindent. Meg akartam tudni, hogy mi ez. Miért ilyen. Meg akartam tudni, hogy csinálja, hogy lehettem megint ember, hogy képes elaltatni, kik az árnyak, tényleg megtörtént e a tegnap este. Mindenre választ akartam kapni.

    Minervára egy fa alatt kuporogva lelt rá. Leült mellé, de úgy, hogy tisztes távolságot tartson vele. Minerva Felé fordította arcát. Kérdőn bámult Ádám szemébe.

   - Azt hittem már rég elmenekültetek, és a pokol mélyéig átkoztatok. – Dörmögte Minerva.

   - Nem megyünk. Én nem megyek. – Néztem a szemébe. -  Nem tudom mi volt ez. De nem megyek el. Nem futamodom meg.

   - A testvéreid el fognak menni. Neked is el kellene menned velük. – Bámulta a könnyeitől véres kezeit.

   - Nem tudom, hogy miért hívtál emléknek. Nem tudom, hogy került az én hangom a te fejedbe. Nem tudom, hogy kapcsolódom ide, de nem futamodok meg. Ki derítem. Segíteni fogok neked. – Mondtam miközben mélyre fúrtam magam Minerva tengerkék szemébe.

   - Majdnem megöltelek, és most segíteni akarsz. – Nevette el magát. De ez a nevetés nem volt humoros. Egy csepp humor sem volt benne.

   - Minerva. – Kezdtem. – Nem tudom, hogy mi ez. Nem értem, és még nem fogtam fel. De már nem kell titkolnod. Most már láttam. Elmondhatod. – Kérleltem. – Segíthetek is akár. De ne taszíts el magadtól. Tudnom kell mi ez. El kell mondanod. – Minerva szemei szomorúan csillogtak.

   - Annyira szerettem volna, ha nem keveredtek bele. Annyira szerettem volna elzárni előletek. Annyira szerettem volna megakadályozni, hogy belekeveredjetek. Azt akartam, hogy ne legyen közötök hozzá. Azt akartam, hogy ne essen bajod. Annyira szerettem volna, hogy… - Minerva hangja elcsuklott. Szeméből kóbor vércseppek hullottak.

   - Minerva. – Néztem szemébe. – Már nem kell egyedül hordoznod. Mond el. Talán nem olyan szörnyű, hogy tényleg itt kelljen hagyni téged. Talán meg tudod magyarázni, hogy miért tetted. Talán meg tudjuk oldani. Csak mondj el mindent. – Kérleltem.

   -  Hol kezdjem?

   - Talán az elején.

    - Tudod. A vámpírok nem rossznak lettek teremtve. Mi is a természet része voltunk. Istenfélő, alázatos élőlényei a természetnek. Igen embert öltünk. Igen megtettük, de az emberiség kialakulása óta ezt tettük. Tudod mind olyanok voltunk, mint más ember. De csak egymás közt voltunk. Voltak városaink. Külön éltünk. De egy idő után sokan elkülönültek. Elkezdtek vegyülni az emberek közé. Istent játszottak. Tetovált arcukkal, és erejük fitogtatásával kitűntek közülünk. Ők lettek, az árnyak. Sokáig harcoltunk ellenük, hogy ne hajtsák rémuralom alá az embereket. Attila volt a vezér. Több ezer évig folytak a háborúk. De végül legyőztük őket. Itt Romániában. Azon a hegyen ahol most vagyunk. Bár sikerült megtizedelni a számukat mégis sokan maradtak. Bosszút esküdtek, hogy amint megerősödnek, visszatérnek, és elpusztítanak minket.

   - Hol jössz te a képbe? – Kérdeztem rá.

   - Attila miután legyőzte őket félt a fenyegetéstől. Mária a nővére viszont látnok. Látta az Emlékező érkezését, akivel majd sikerül egyszer, és mindenkorra leszámolni az árnyakkal. De nem tud egyesül. Szüksége van az Emlékre. Meg kell találnia az emléket, ahhoz, hogy le tudja győzni. Attila mindig várta az Emlékezőt, de nem jött senki. Egyszer Attila szerelmes lett. A nőt Ellának hívták. Attila nagyon szerette. De Ella teherbe esett. A babát két teljes évig hordozta. Mikor a baba megszületett megitta a vérét. Megölte. – Minerva szemeiben évezredes fájdalmak gyűltek össze, és úgy mesélte mintha csak tegnap lett volna. – Attila elvitte a tanácsba a babát. Mária amint meglátta a lányt tudta, hogy ő az Emlékező. A lány én vagyok. Koppánynak adtak, hogy vigyen engem, és mutassam meg minél több vámpírnak az emléket. Meg persze, hogy megtaláljam az emléket.

   - Tizennyolc éve történt mindez? – Minerva elnevette magát, mintha ez egy hatalmas vicc lenne.

   - Tizennyolc. – Nézett a szemembe.    

   - Tizennyolc vagy nem? – Néztem rá értetlenül.

   - Ádám. – Nézett mélyen a szemembe. – Száznyolcvan éves vagyok.

   - Az nem lehet…

   - Tízévente öregszem egy évet. Igenis lehet.

   - De hisz ember vagy! – Ámultam el.

   - Igen. Ember. – Nevetett gúnyosan. – Egy ember, aki vért könnyezik, aki vámpír gyorsasággal és erővel van megáldva. Egy ember, aki amint megszületett megitta a saját anyja vérét. Igen. Azt hiszem ezek mellett ez az egy kis apróság elképzelhető. – Hát persze. miért is ne. De akkor miért nem látom az emlékeit? Vagy két évszázadra elég emléke van, miért nem látom?

    - Annyi emléked van. Miért nem látom őket?

   - Egyszerű. Nekem nincsenek emlékeim. – Hadarta Minerva.

   - Az nem lehet. Akkor nem tudnád nekem ezeket elmesélni. Valahogy emlékezni kell rá! Akkor még nyelveken sem tudnál beszélni! Ahhoz emlékezet kell. – Ámultam el. Lehetetlen, hogy nincsenek emlékei!

    - De nem nekem! Nekem minden természetes. Nem emlékszem rájuk, hanem tudom őket. A nyelveket illetően. Minden létező nyelvet értek, és beszélek, de én sem értem, hogy lehetséges ez! De nincs. Legalábbis nem úgy, mint másnak az emlék. Nem azt érzem. Nem azt, hogy milyen volt mikor átéltem. Azt érzem, hogy jönnek maguktól a dolgok, mert erről akarok beszélni. Nem látom magam előtt a képet. Nem előidézem. Előjön, mert elő kell, és elmegy, mikor el kell mennie. – Hallgattam tátott szájjal. Minervának nincs emléke. De Emlékező, és emléket mutat.

   - Már értem. Értem miért voltál annyira mérges. Értem miért tetted. Már értem. Nem te vagy a gonosz. Te harcolsz a gonosz ellen. De megtaláltál. Segíteni fogok neked. Akármi is történjék, melletted leszek. – Tettem vállára a kezem mire Minerva közelebb húzódott, és fejét a vállamra hajtotta ügyelve, hogy ne érjen a bőrömhöz.

    - Ígérj meg nekem valamit. – Nézett a szemembe.  – Ígérd meg nekem, hogy nem érinted meg a bőröm. Ígérd meg, hogy nem teszed.

   - De mit számítana már. Már úgyis együtt kell megtennünk. Úgyis együtt kell végigcsinálnunk.

   - Nem. – Kapta fel riadtan a fejét. – Nem érinthetsz meg. Sem te sem pedig a nővéreid. Ha megteszitek muszáj lesz harcolnotok a végsőkig. Nem menekülhettek meg. Ígérd meg, hogy nem teszitek.

   - Minerva. Én harcolok melletted a végsőkig.

   - Nem Ádám. Nem. Túl sokat jelentesz nekem. Túl sokat. Nem halhatsz meg. Nem adhatjuk meg, még az esélyt sem, hogy bajod essen. Ádám nem lehet. Túlságosan – Nyelt egy nagyot. – Szeretlek ahhoz, hogy elveszítselek.

   Szeret. Nem mutatja meg. Nem sodor veszélybe. Nem mert SZERET. Nem csak, mint emléket. Szeret, mint személyt. Szeret. Mert az Emléke vagyok. Szeret, mert száznyolvan éve engem keres.

   De miért nem örülök. Miért érzem olyan furcsának. Miért nem szeretem? De azt hiszem a válasz egyszerű. Mert a szerelem bennem meghalt. A tűznek még csak parazsa sincs, amiből újra tudnám éleszteni. Meghalt. Meghalt Innával együtt.

   - Inna. Milyen szép lány volt. – Mosolygott Minerva. Én pedig elképedtem. Ő nem tudhat róla! Nem meséltem neki.

   - A gondolataidban látom. Szép lány. Érzem, mennyire szereted. Sajnálom, hogy meghalt. – Sütötte le a szemeit.

   - Igen. Nagyon szerettem. – Révedtem a távolba. Emlékeztem. Minden együtt töltött percre. Homályos volt, de ennyit megmentettem. Ennyit összekeresgéltem a városban lakók fejéből. Összeszedte, és kiegészítettem a sajátjaimmal. Igen. Ő az egyetlen, akit szeretek, és valaha is szeretni tudok.

   Minerva hirtelen sóhajtott egy fájdalmasat.