A lányok meglepően könnyen fogadták a nagy dózisú igazságot Minerváról. Anna abban a pillanatban megérezte a lényeget, és tudta, hogy mi is ez az egész. Váltig állította, hogy ő mindenáron segített volna, és nem kellett volna mindezt eltitkolni előlünk. Mindenáron meg akarta győzni Minervát, hogy nyugodtan megmutathatja neki az „emlékeit” de Minerva mindég lepisszentette, és erejét meg képességeit nézve nem is mertük felbosszantani.
Ez a helyzet Annával. Kingáról nem tudok semmit. A buszban történtek miatt még mindig tart a csend kettőnk között. Mindent Annától tudott meg, mert még mindig nem vagyok hajlandó beszélni vele azok után, amit tett.
Minerva sokat mesélt magáról. Egy óvatlan pillanatban mikor csupasz hófehér kezére néztem eszembe jutott az álom, és az egész rövidfilmként pörgött le szemeim előtt. A barlang hívőkkel, Caleb és, hogy mennyire fájt neki, amikor megmutatta.
Mint kiderült Minerva látja minden gondolatom, és a kisfilmet is látta, amit levetítettem magamnak. Mint kiderült a kisfilm egy valós esemény volt, és aznap történt mikor elaltatott bennünket. Meglepődött, mert nem hitte, hogy az úgynevezett „kötelékünk” ennyire erős.
Elmesélte még azt is, hogy mennyire össze van velem kötve, mert ha én meghalok velem hal ő is, mert „emlék nélkül nincs mire emlékezni az emlékezőnek” de bezzeg ha ő hal meg én nem halok vele „az emlékre bárki emlékezhet” alapon. Sok dolgot tudtam meg róla. Például amikor vámpír, és most is így „félvámpírként” is utálja az emberi vért. Azt mondja neki túl émelyítő, és édes, meg bódító. Ez alatt az egy másfél hét alatt egyáltalán nem aludt, pedig most is ember volt. Bevallása szerint azért nem, mert most, hogy velem jár vadászni, és most sűrűbben, és többet vadászik egy hét alatt, mint máskor egy hónapban. Azt mondta, hogy talán felkerekedd rajta a vámpír természete, és, hogy egyáltalán nem fáradt. Persze már egy ideje minket sem altat el. Minek ugye, ha úgyis tudjuk, amit tudni kell róla.
Azt mondta, hogy most, hogy mindent tudunk, el kell majd vinnie minket a barlangba, és be kell mutatni mindenkinek az Emléket. Attila az óta többször is meglátogatott bennünket, és sokkal barátságosabb lett, mint aznap mikor elhozott bennünket. szinte száznyolcvan fokos fordulatot vett. Beszélt Minervával, és arra az elhatározásra jutottak, hogy a jövő hét hétfő estéjén el kell mennünk a tanácsba.
A hétfő pedig vészesen közeledik. Minerva velem szokott jönni vadászni, bár néha zavar, hogy ver a szíve, de mivel nincs illata ezért nem igazán nehéz. A hétfő este pedig vészesen közelgett. Észre sem vettem, és már itt is volt a nyakunkon, és én féltem. Hogyne féltem volna, hisz egy kisebb vámpírcsoport vár bennünket egy barlang szívében.
Hétfő reggel kint ültünk a ház teraszán, és a napfelkeltét néztük. A fák lombját vörösre festette a felkelő nap. Felsóhajtottam. Végre eljött a várva várt hétfő.
- Nem lesz semmi baj. – Rázta meg a fejét Minerva. Persze hisz minden gondolatom látja. Bár ez már egyre jobban kezdett idegesíteni. – Ugye nem baj, ha megkérlek rá, hogy ne olvass a fejemben? – Húztam fel kérdőn a szemöldököm.
- Hát titeket nem nehéz hallani. Amikor gondolkoztok, szinte annyira intenzív gondolataitok vannak, hogy olyan mintha ordítanátok. Mikor összekapcsolódtok, akkor szinte visong a fejemben a hangotok. Ha pedig valaki ordít nehéz nem odafigyelni arra amit mond. – Vonta meg a vállát Minerva.
- Pedig olyan mintha csak rendesen gondolkodnék. Szerinted én miért nem érzem, vagy mitől lehet ez? – Kérdeztem hátha tud valamit, hisz ő a gondolatszakértő.
- Lehet attól, hogy össze tudtok kapcsolódni. – Erre csak felhúztam a szemöldököm, és rámeredtem értetlenül. – Tudod, annyira össze vagytok kötve, hogy minden pillanatban még amikor nem is akarjátok olyan mintha nekik egymásnak is mondanátok a gondolataitokat, és nem csak magatoknak. Olyan mintha mindenáron meg akarnád osztani velük akaratod, és tudtod ellenére. – Majd a távolba meredt. – De érdekes, hogy Kingával valahogy ellenszenves vagy. Nem értem miért. Olyan tartózkodó vagy, és a gondolataidból annyit vontam le, hogy bünteted vagy mi a szöszt csinálsz.
Tehát észrevette. Akkor most az igazat mondjam, vagy próbáljam szépíteni az egészet, és nem fájdalmat okozni neki.
- Nekem nem tudsz hazudni. – Kezdte Minerva mire oldalra kaptam a fejem, és nem hittem a fülemnek. – Vagyis szeretnél, de nem tudsz. Úgy ahogy nemet sem tudsz nekem mondani, és szembe sem tudsz szegülni velem. Olyan vagyok, mint egy igazságszérum. A jelenlétemben nem tudsz hazudni, csak a szín igazat mondhatod. – Ekkor értelmet kaptak azok a dolgok, amiket furcsálltam. Amikor helyet kért mellettem nem tudtam azt mondani, hogy foglalt. Mikor elhívott ide magához nem tudtam nemet mondani. – Na, látod. – Vágta rá Minerva.
- Rendben. – Fújtam ki a levegőt, hogy újjal megtöltve tüdőm belekezdjek a beszédbe. – Össze tudunk kapcsolódni, de nekünk van egy szabályunk. Ha összekapcsolódunk a másikkal, akkor nem lopakodó, és betolakodóként vagyunk ott, hanem szólni kell, hogy ott vagy. Nem játszunk poloskát. – Vontam meg a vállam. – A buszban pedig még aludtál, és azon gondolkodtam mi vagy aljasul a fejembe mászott, és kihallgatott.
- Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. – Nézett a szemembe várakozóan Minerva. – Valami van mögötte. Ennyi miatt nem lennétek ilyen súlyosan összeveszve. – Sóhajtottam egyet. Végül is előbb vagy utóbb úgyis megtudja. Vagy én mondom el vagy a gondolataim.
- Láttad már a fejemben Innát ugye?- Minerva bólintott egyet. – Emberként a jegyesem volt. Az esküvőnk előtt egy héttel támadtak ránk és változtattak át bennünket. Utána a mesterükkel maradtunk. Persze Annának, és Kingának is voltak szerelmeik, és ők is jegyben jártak, de ők nem szenvedtek annyira a másik hiányától, mint én. Ők ott vannak egymásnak. Kinga mindig közelebb állt hozzám. Vele mindig egy hullámhosszon mozogtam, és rengeteget beszélgettünk egymás közt. De én egyre jobban kezdtem úgymond mélypont alá süllyedni. Mind a ketten rákapcsolódtak a fejemre, és megnézték, hogy mivel vidíthatnának fel. Persze nekem minden vágyam Inna volt. Hát elhozták nekem. Inna akkor is pont olyan gyönyörű volt, mint mikor először láttam a falu mellett a kis pataknál mosni, a többi lánnyal. Gyönyörű volt. Hosszú fekete haja szétterült a víz felszínén, ahogy a patak felett mosott. A szája ki volt cserepesedve. Száraz volt, és sebes. Hogy meglátott engem elmosolyodott. A gyönyörű piros ajkán lévő kis apró sebek pedig felszakadtak. Elkezdett vérezni. Fél éves újszülött voltam. Hatalmas étvággyal. Amikor pedig megéreztem kiserkenő vérének édes illatát elborult az agyam. Arra emlékeztem, hogy ugrottam a többit pedig a mámorral együtt a feledés homályába borult. A következő tiszta emlékkép úgy tíz perccel később jött. Inna a karjaim között. Égkék szemei félelembe dermedve élettelenül merednek rám. A nyakán egy félhold alakú sebbel. A szám széle véres volt. – Behunytam a szemem az emlék fájdalma miatt. – Megöltem az egyetlen embert, akit valaha is szeretni tudtam. – Néztem bele Minerva fájdalmas szemeibe. Pont úgy átérezte, mint én. Jobb szeméből egy vörös csepp hullott kis vigaszként végtelen fájdalmamra. – Akkor megígértük egymásnak, hogy nem hallgatjuk ki egymást, mert ők csak meg akarták adni, amitől nem fáj annyira, és csak még nagyobb fájdalmat okoztak.
- Ó Ádám én nem tudtam. Annyira sajnálom! – Mentegetőzött Minerva.
- Semmi baj nem tudhattad. – Nyugtattam Minervát.
- Nem gondoltam, hogy ennyire… - Akadt el a szava. – Még most is látom a képet. Jajj Ádám annyira szörnyű lehetett.
- Már a múlt. – Sóhajtottam.
- De neked még most is fáj. – Kontrázott rá.
Igaza van. Ennyi idő után még mindig kínoz a gondolat, hogy megöltem őt. Még mindig ugyanúgy fáj, mint mikor feleszméltem, hogy a karjaimban fekszik csont szárazon, és holtan miattam.
- Próbálj meg kibékülni Kingával biztos vagyok benne, hogy már eleget marcangolta magát azért mert megszegte az ígéretét. – Nézett Minerva mélyen a szemembe. – Tudod, nagyon sajnálom. A gondolataiban minden percben megostorozza magát, azért mert ezt tette. Meg, ha ma elmegyünk, és az ottaniak megtudják, hogy össze vagytok veszve árulásra találhatnak okot. Nagyon vigyáznunk kell, mert az árnyak mozognak, és a csata vészesen közeleg. Mária látta.
- Mária?
- Tudod az a hosszú szőke hajú, akit az álmodban láttál. – Világosított fel Minerva. – Ő apa nővére.
- És aki ajtót nyitott?
- Á Medlielre gondolsz. Imádni való kiscsaj. Tele van élettel, és boldogsággal. Miután megmutattam neki Firenzében az emléket egy harminc, negyven évig velünk volt, és segített keresni az Emléket. Olyan mintha a testvérem lenne. Aztán megismerte Iant. Épp a negyvenedik évben mikor mellettünk volt. Úgy találtunk rá Ianre. Megmutattam neki az emléket, és Medliellel összemelegedtek. Azóta is elválaszthatatlanok. – Magyarázta Minerva nagy mosollyal az arcán. Mire eszembe jutott, hogy az álmomban is a kislány egy fiú karjaiba szaladt. Tehát ők Ian, és Medliel
- És Caleb? – Kérdeztem rá.
- Calebet egy árny akarta átváltoztatni, de apa megmentette, és megölte az árnyat. Azóta van a hívők között. Meg akarta nézni mindig az emléket. Érezni akarta a vele járó fájdalmat, És szerelmes belém. Minden gondolatában sóvárog utánam. De Byron valahogy normálisabb.
- Byron? – Húztam fel a szemöldököm.
- Byron nagyon érzékeny. Vagyis. Ő egy ősvámpír, ahogy mi hívjuk. Olyan idős, mint Attila az apám, és Koppány. A végső csatában minden hozzátartozóját, és az egész családját megölték. A Silverfalkon őscsalád nagyon neves család volt. Miután szinte mindegyik hozzátartozóját megölték Byron bosszút esküdt, hogy addig nem nyugszik, míg a családja gyilkosain bosszút nem áll.
- Byron nagyon veszélyes lehet. – Merengtem el.
- Nem, nem az. Nagyon kedves, és nagyon előzékeny. De a családja elvesztése nagyon fájt neki. Nem igazán heverte ki.
A nap további része gyorsan suhant, mert Minervával vadászni voltunk, és míg az én szemem éjfeketéből arany barnára változott addig Minerva szemei még mindig zafírkéken csillogtak.
Este későn olyan tíz körül indultunk el a barlanghoz. Kingával kibékültem, és így most megkönnyebbülten, és szorosan mellettem sétálva vágtunk keresztül az erdőn. Minerva mutatta az utat. Mi pedig szorgalmasan követtük. Mindannyinkon nehéz fekete bársonyköpeny volt, aminek csuklyája eltakarta az arcunk.
- Ne legyetek feszültek. – Fordult hátra a rejtek bejárata előtt Minerva. – Ők mind egy célért harcolnak. Békét akarnak. Semmi félnivaló nincs tőlük.
Minerva kopogott egy szinkópát, egy éles ritmust, meg egy tát és két titit. Aztán egy ismerős hang szólt ki a fal mögül. Persze csak egy vámpír hallaná a vastag sziklafal mögül. Magyarul beszélt Minerva pedig magyarul válaszolt.
- Ezt a jelszavat meg kell tanulnotok, mert csak ezzel tudjátok bizonyítani, hogy nem vagytok árnyak. – Fordult hátra Minerva miközben a sziklafal elgördült.
Ugyanaz a lány fogadott bennünket, mint aki Minervát fogadta az álmomban. Minerván kesztyű volt, mint mindig mikor a közelükben volt. A kis kapunyitó rögtön Minerva nyakába ugrott.
- Jajj Min úgy örülök nektek! – Ölelgette Minervát, és nekem végre eljutott az agyamig, hogy a annak örül, hogy megtalált engem mint emléket.
- Köszi Medi. – Ölelte vissza Minerva A lányt, aki mint kiderült nem más, mint Medliel. – Medliel ő itt Ádám az Emlék. – Mutatott rám Minerva. – Ők pedig a nővérei Kinga és Anna. – Mutatott a nővéreimre.
- Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. – Nyújtott kezet Medlilel. – Medliel vagyok. De szólítsatok nyugodtan Medinek.
- Rendben. – Harsogtuk egyszerre a testvéreimmel, mire Medi, és Minerva elnevették magukat.
- Mi olyan vicces? – Húzta fel a szemöldökét értetlenül Anna.
- Min mesélte, hogy nagyon erős a köteléketek, de azt nem mondta, hogy ennyire egy hullámhosszon mozogtok. – Mosolygott Medi.
- Testvéri szeretet. – Ölelt át mind a hármunkat Kinga mire még hangosabban elkezdtek nevetni, de ebbe már mi is belekapcsolódtunk. Lassan végighaladtunk a főterem felé vezető kis folyosón.
- Tudjátok Min nagyon sokáig kételkedett benne, hogy az Emlék egyáltalán létezik. Mindig tartani kellett benne a lelket. Koppány… - Szakította meg a mondókáját Medi és Minervára nézett. - Apropó mikor jön Koppány? – Kérdezte Minervától.
- Holnapra itt lesz. Legalábbis itt kell lennie. – Vonta meg a vállát Minerva. Mielőtt beléptünk Minerva felénk fordult. – Bámulni fognak bennünket. Akármi is lesz ne pánikoljatok. Minden jó lesz.
Beléptünk a nagy terembe. Tele volt vámpírral. Ez egész terem vibrált a vámpírok erejétől, és energiájától. Minervának igaza volt. Ahogy beléptünk Minerva és én egymás mellett haladva mindenki mindet bámult. Utat nyitottak nekünk a terem közepén lévő asztal felé ahol Attila, és ha jól nézem Mária várt bennünket. Lassan lépkedtünk végig a számunkra megnyitott kis folyosón. Megláttam Calebet aki minket nézett, és éreztem, hogy a fejében az én helyemre képzeli magát emlékként. A terem közepére érve az asztalon megpillantottunk hat poharat megtöltve illatos medvevérrel.
- Üdvözöllek Emlék. – Jött oda Mária, és átölelt.
- Örülök, hogy megismerhetlek. – Hajtottam lágyan fejet Mária felé.
- Szintúgy. – Válaszolt melegen.
Attila mindenki kezébe nyomott egyet a meleg medvevérrel megtöltött borospohárból.
- Egészségetekre. – Emelte fel, és mindannyian belekortyoltunk a finom meleg vérbe.
- Kinga, Anna bemutatom nektek a nővérem Máriát. – Mondta Attila a nővéreimnek miközben Mária felé intett. – Mária ők itt Kinga és Anna. Ádám nővérei. – Mutatta be a nővéreimet Annának.
Mária feje tele volt látomásokkal. Minerva mesélte, hogy jövőbe lát, és ezek a látomások emlékei sorra jöttek elő a fejében.
Egyik víziójának emlékében megláttam egy koporsót. Minerva sehol sem volt csak Attila állt a koporsó mellett. Szemeiben a világ fájdalma gyűlt össze. Mellette állt Mária, és a vállára tette a kezét.
- Sajnálom. – Suttogta. – Minervát mindannyian szerettük. Ennek így kellett történnie. De megmentette az emléket. Nemes célért halt meg. – Vigasztalta Attilát.
Rájöttem miről szól a vízió. Minerva meg fog halni. Minerva meg fog halni az Emlékért. Meg fog halni értem! Emlékszem az álomban is volt valami hasonlóról szó. Minerva, és Attila épp a közelgő csata időpontját próbálták megállapítani Mária látomása alapján mire én hangosan felhörögtem.
- Nem! – Morogtam hangosan mire mindenki odakapta a fejét. Mária felé fordultam. – Minerva nem fog meghalni! Nem engedem! – Hörögtem mire mindenki kérdőn felhúzta a szemöldökét. Minerva rám nézett, és tudtam, hogy épp a választ olvassa ki a fejemből.
- Nyugodj meg Ádám. – Jött oda, és a vállamra tette a kezét nyugtatásképp.
- Nem halhatsz meg! Érted! Nem engedem! – Néztem mélyen a szemébe.
- Honnan tudod? – Tekintett kíváncsian Mária rám. – Honnan tudod, hogy meg kell halnia.
- Ádám emlékolvasó. Látta a fejedben azt a víziót. – Magyarázta Minerva miközben engem próbált nyugtatni.
- Nem halhatsz meg! – Bámultam bele Minerva szemeibe.
- Semmi baj nem fogok meghalni. – ígérte Minerva.
Nem tudtam mi ütött belém. Nem értettem, hogy miért akadtam ki ennyire azon, hogy Mária egy olyan víziót látott, ami szerint Minerva miattam fog meghalni. Egyszerűen nem értettem. Csak egyszerűen, mint egy láncreakció, amit nem tudok irányítani úgy bukott ki belőlem, és nem tudtam kontrolálni.
- Semmi baj. – Jött oda mellém Medi és a nővéreim.
Medi mögött szorosan ott állt egy középmagas komoly arcú fekete tüsis hajú fiú. Bizonyára Ian volt, mert szorosan hozzá volt tapadva Medihez, és a derekát fogta, ahogy megálltak előttem.
- Nyugodj meg. - Nézett a szemembe Ian, és tényleg egyszerre lenyugodtam, és úgy éreztem nincs semmi baj.
- Nyugodt vagyok. – Feleltem kábultan, és tudtam, hogy valami miatt nyugtalannak kéne lennem, de Ian annyira eltompított, hogy nem jutott eszembe.
- Semmi baj. Vigyázni fogunk Minre. – Kacsintott rám Medi bíztatóan mire csak aprót biccentettem.
- Jó vagytok? – Jött oda hozzánk egy fekete hajú magas férfi.
- Köszönöm Byron. Már semmi gond. Csak Ádám nem is tudom mi lett vele. – Magyarázkodott Minerva.
- Rendben. – Állt meg mellettem Byron, és kezet nyújtott nekem. – Byron Silverfalcon. – Rázott velem kezet.
- Ádám Lupus. – Biccentettem neki.
- Örülök, hogy megismerhetlek. – Mosolygott rám melegen.
- Kölcsönös az öröm.
Aztán az este lassan lezajlott. Én még mindig a hirtelen reakciómon agyaltam. Minerva sokszor kérdezte meg, hogy jól vagyok e. Hajnalra kialakultak a társaságok. Byron nagyon összemelegedett Kingával. Rengeteget beszélgettek, csakúgy, mint Caleb és Anna. Jómagam és Minerva inkább Máriával, Attilával, Medivel, és Iannel beszélgettem.
Rengeteget megtudtam róluk. Persze Byronnal, és Calebbel is beszéltem. Sőt! Byron nagyon sokat mesélt a végső csatáról. Ő amolyan „ősvámpír” ahogy Min mondta. A kezdetektől fogva él. Rengeteg emléke van, és míg beszélgettünk sok emlékképet mutatott meg nekem.
Aztán jött a reggel, és elindultunk vissza a házhoz. Mire odaértünk egy fekete Kia állt a ház előtt az ajtóban egy rejtélyes idegennel. Minerva amint meglátta mosolyra húzta a száját.
- Megérkezett Koppány. – Mosolygott ránk Minerva.
Koppány is nagyon kedves volt, és barátságos. Nagyon örült, hogy az én személyemben végre Min rálelt az emlékre.
