Végre itt vagyok! Visszatértem! Jó olvasást hozzá!
Ott álltam, és a rétet néztem. Ez az. Itt jártam álmomban. Szinte oda tudtam képzelni, minden egyes tetovált arcú embert. A vámpírt a rét közepén, magam emberként felette, Annát, Attilát. Láttam lelki szemeim előtt.
Nem ok nélkül álmodik az ember. De a vámpír sohasem szokott. Még aludni sem! Én pedig aludtam kétszer, és álmodtam másodjára. Az álom az emberek szerint sok minden jelképe. Van, aki a jövő képét látja benne. A tudósok nem tudnak semmit sem mondani róla. Egyesek szerint az egész azért van, mert az emberi agy mindent rögzít, és akkor előjönnek, azok a képek, amik egyébként kiesnének.
De ez. Ez a hely pont ugyan az, mint álmomban. Szakasztott mása! Már lassan kezd beigazolódni, azaz elmélet számomra, hogy az álom nem más, mint a jövő képei. Miért ne lehetne az. Miért ne lehetne ez a jövő?
Eljöttünk ide, hogy megtudjuk, hogy ki változtatott át, mert nekünk románul beszélt. Mi épp azért tanultunk meg románul, hogy le tudjuk fordítani, amit mondott. Eljöttünk. Okkal. Valami történni fog itt. Valami történni fog ezen a helyen. Valami lesz ezen a tisztáson. Valami miatt össze kellett találkoznom Minervával, el kellett jönnöm ide hozzá a nővéreimmel, és fel kellett tévednem ide erre a rétre.
Minden okkal történik. Mindennek oka van. Nem mondom, hogy ez a sors, mert nem hiszek a sorsban. A sorsot én alakítom, én választom, és vagy csakis én, vagy más is beleavatkozik, de ez nem a sors. Ezek dolgok, amiket mi teszünk. Mi jöttünk ide, én csámborogtam el a rétre, én álmodtam valamiért, elfogadtuk Minerva ajánlatát, mert el akartuk. Mi irányítottuk. Nincs külső erő. A sorsot te választod.
Járkáltam a réten. Minden egyes fűszálat megnéztem magamnak. Meg akartam jegyezni. Meg akartam tudni mi ez. Beleszippantottam a levegőbe. A tiszta hegyi levegőn kívül nem éreztem mást. Nem kellett semmit sem éreznem. Ez a hely itt van, és történni fog itt valami. Mocorog valami, és elő fog jönni, ha megtesszük a kellő lépéseket.
Elindultam visszafelé az úton. Magam mögött akartam hagyni a tisztást, ami még mindig hívogatott. Távolodtam, de a vállam felett mindig visszanéztem egész addig, amíg a rét el nem tűnt. Lesz ott valami. Érzem. Tudom.
Az erdő meleg, és hívogató volt. Futottam benne, és hagytam, hogy a meleg levegő simogasson, és ellágyítson. Nem érdekelt, hogy mi lesz most. Eddig kellett, hogy tudjam, de amit elkerültem a rét közeléből a jövő tudásának szomja enyhülni kezdett.
Minden fa lágyan ringott körülöttem, és nem siettem. Minek? Nincs hova sietnem. Olyan szép, az erdő, hogy nézhetem. Ide nem merészkedik senki. Messze van a lakott településtől. Messze van bármilyen turista ösvénytől. Nem kell félnem. Az idő jó. meleg, de nem süt a nap. Kinga vigyáz rá. Nem kell aggódnom, hogy elkezdek ragyogni.
A ház minden egyes lassú lépéssel egyre közelebb került, és egyre jobban vonzott magához. Míg Minerva aludt nem éreztem ezt a vonzást. De most. Mint a fekete lyuk. Erősen szív magába, mintha ott lenne a világ közepe. Mintha a gravitáció is ő felé húzna.
Ismeretlen ez az érzés. Nem értem. Sokan nevezik az ilyet szerelemnek, de ez nem az. Azt elvesztettem. Még abban az évben mikor átváltoztam. Akkor kihalt a szívemből.
Az erdőből már láttam a házat. Éreztem, hogy Anna, és Kinga bent vannak. Lassan közeledtem szobám ablakához. Könnyű volt felugranom rajta. Csak egy kicsit elrugaszkodtam, és már bent is voltam.
Amint beértem rájöttem, hogy nagyot tévedtem! Ez ugyanis nem az én szobám volt. Minerva szobája az enyém mellett volt. Az ablak nyitva állt. Én pedig ott álltam Minerva szobájában. Micsoda baklövés! Ilyen is ritkán történik velem. Néztem Minervát, ahogy alszik.
A buszban persze sokat láttam aludni, hisz ott ültem mellette, de így mégiscsak más volt. Fehér párnáján világított fekete haja. A lágy feketeség lágyan vette körül Minerva fehér, és nyugodt arcát. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy esetleg veszélyes lenne ránk nézve.
Egy angyal. Egy gyenge halandó hogy lenne veszélyes? Hisz ő csak egy angyal, egy fekete hajú, kék szemű angyal.
Innára emlékezetett. Az egyetlen lányra, akit valaha is szeretni tudtam. Aki iránt szívem örökkön örökké égő szerelme kihunyt, és már csak parazsa sem maradt. Inna volt az egyetlen, akire úgy tudtam ránézni, hogy tudtam ő az, és tudtam szeretem.
Igen emlékeztet rá. Minden lányban Innát látom, és mindenkiben őt keresem. Minden emberben őt keresem, de benne szinte megtaláltam. Mégsem szeretem. Nem. Az a szerelem vele halt. Azt a szerelmet magával vitte akárhol is van most.
Tekintetem levettem az alvó Minerváról, és az ajtó felé vettem az irányt. Lassan, és csendesen haladtam, hogy nehogy felkeltsem. Aztán ha felkelne, mit mondanák neki? Bejöttem az ablakon? Nem hinne el belőle semmit. Őrültnek tartana. Minimum hibbantnak.
Az ajtóban, még visszanéztem az alvó Minervára, majd becsuktam, az ajtót. Átmentem a saját szobámba. Nem mentem be a nővéreimhez. Nem. Most magányra vágytam. Át akartam gondolni a rétet, az álmom, és ezt az egész szerencsétlen helyzetet.
Az úton annyi mindent tudtam meg. Többek közt, hogy egy vámpír is el tud aludni. Most ez az álom. Úgy tűnik, hogy ez mind szorosan kapcsolódik Minervához. Mintha minden az álom, és minden, ami történik, azért lenne, mert Minervával történne.
De nem. Ez nem lehet. A sorsom én irányítom. Azért történnek ezek a dolgok, mert én úgy döntöttem, hogy megismerkedem vele. Azért álmodtam, mert mindenki álmodik egyszer. Mindenki, aki alszik.
Érdekes dolgok igaz, hogy azért történnek, mert megismerkedtem vele, de akkor is. Én akartam, és ez is az én döntésem.
Annyi mindent megtudtam róla. Hány nyelven beszél, milyen gyökerei vannak itt Romániában, mi a családja neve, ki Attila. Mégis olyan ismeretlen még mindig. Annyi mindent tudok róla, de olyannak tűnik, mintha semmit sem tudnék róla.
Mintha még mindig egy fekete folt lenne, egy hatalmas vastag kérdőjel, mint a megismerkedésünk előtt. Emlékeit nem látom, közel kerülni hozzá nem tudok, mert ha egy kicsit is belehatolok a privát szférájába a viselkedése megváltozik, és rémületesen rideggé válik.
Vonz magához. mintha mindig vele kéne lennem azért, hogy egész legyek. De nem kötődöm hozzá. Innára emlékeztet ugyan, de ez minden, és semmi több. Szeme kékje pont olyan, mint az övé volt. Hosszú éjfekete haja ugyan olyan szép, mint Innáé volt rég. De ő meghalt. Vége. Minervát pedig nem szeretem. Ez nem szerelem, mert azt megismerném.
Egy mágneses vonzáshoz tudnám hasonlítani. Igen. Ez rá a jó szó. mint a gravitáció. Mintha valami miatt hozzá lennék kötözve. Mintha valami olyan húzna minket össze amit mind a ketten ki akarunk kerülni, és minél jobban akarunk kikerülni a húzásból annál jobban ránt vissza. Mint a duncgumi. Húzod, feszíted, és mégis minél jobban húzod, annál jobban húz vissza, és mikor elengeded magad hatalmasat csap vissza.
Minden pillanatban beugrik valami. Pontosabban az álmom kis morzsái. Még mindig zavar. Magam látni emberként ott azon a réten, amin létezésem során most jártam először.
Az ágyon ültem, és a falat bámultam. A fal gyönyörű halvány krémszínű volt. A lágy hegyi levegő íncsiklandozóan finom volt. Itt fenn ahol a ház az erdő mélyére van rejtve, mindenütt vadak szaladgálnak, és a házhoz is közel merészkednek, így olyan könnyű kiszagolni őket, és némelyik olyan jó!
Hirtelen el is felejtettem mennyi az idő! Ránéztem a telefonom kijelzőjére, és meglepődtem, hogy már délután öt óra van. Mintha teljesen megszűnne az idő. Mintha Tempus játszana az idővel.
Minerva még mindig alszik. Nem is csodálom. Egész idáig ő vezetett. Attila úgymond „elfáradt” na, jó, ez kicsit nagyon szatírán hangzott, de végül is Attila vámpír. Még a lehetőség, hogy Minerva a rokona az is egy az egymillióhoz. Vagy inkább szinte teljes képtelenség.
Mégis úgy hasonlított Minerva Attilára, hogy el lehetett hinni. De mi szakavatott szemek vagyunk. kiszúrjuk a vámpírt. És Attila vámpír. Vegetáriánus, ugyan de akkor is vámpír, és állítólag Minerva rokona. Méghozzá Minerva apjának bátyja. Ez pedig már kivitelezhetetlen. Lehetetlen!
Tellnek a percek. Peregnek, mint a homokszemek, és minden perccel közelebb jön az este.
Öt óra, fél hat, hat, fél hét, fél nyolc. Minerva mozgolódik. Felébred. Végre.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a vadászat mocskát még le sem mostam magamról. A hajamban falevelek, és sár is megtalálható volt. Ruhámon kis apró, szinte alig kiszúrható vérfoltok. El akartam menni, tusolni még mielőtt Minerva felébred, de az időérzékem kárán nem igazán sikerült úgy időzítenem, ahogy akartam.
A szekrénybe, amibe nemrég pakoltam bele a ruháimat, és egyéb dolgaimat elkezdtem keresni a törölközőm, és egy váltás ruhát. Amint mindent összekészítettem, átmentem a fürdőszobába, amin a nővéreimmel osztoztunk. Éreztem bent Anna kedvenc hajsamponjának illatát, és Kinga mézes tejes tusfürdőjét. Összekeveredve egy teljesen új mámorítóan édes de mégis kellemes illatot alkottak.
Becsuktam magam után az ajtót. Levetkőztem, és a tusoló alá álltam. Forró vizet engedtem magamra. A forró víz gőzölgött jéghideg bőrömön. Meleg volt, de nem fájt. Éreztem, ahogy átmelegszem. Annyira jó érzés volt. Megmostam hajam, amiből apránként eltűntek a faágak, és a sok sár.
Mikor már a testem kicsit felmelegedett, és én is józanabbul tudtam gondolkodni kikászálódtam a tusolóból, és felöltöztem. Visszamentem a szobámba. Már kezdem unni a szoba falának bámulását. Eszembe jutott, hogy lent van a nappaliban egy gyönyörű fekete zongora. Tudok zongorázni, ezért gondoltam egyet, és elindultam a nappali felé.
A konyha, és a nappali szinte egybenyílt. Amint leértem megláttam Minervát a konyhapultnál amint épp aszalt gyümölcsöt falatozott. Hosszú fekete haját egy laza fonatba fonta. Kék szemei egészségesen, és kipihenten csillogtak, én pedig újra elvesztem benne. Míg Minerva meg nem törte a varázst:
- Szia. Nem vagy éhes? – Nyújtotta felém a tasak gyümölcsöt.
- Nem köszönöm. Ettem, amíg aludtál.
- Oh, rendben. Olyan jót aludtam. – Nyújtózott egy nagyot.
- Az jó. – Feleltem lesütött szemekkel. Kiszúrná, hogy most arany barnák. Egész eddig éjfeketék voltak. Nem kockáztathattam. Esetleg majd azt mondom, kontaktlencse, ha mégis észreveszi.
- Nos, hogy tetszik a kis kulipintyó meg a szobád?
- Gyönyörű. Tetszik a fekete zongora a nappaliban. Te tudsz játszani? – Kérdeztem rá.
- Igen tudok miért?
- Én is megtanultam. – Vágtam rá. – Nem lenne baj, ha leülnék egy kicsit zongorázni? – Kérdeztem rá.
- Nem dehogy. Nyugodtan menj csak. Érezd csak otthon magad. – Bólogatott meleg mosoly kíséretében.
Hátat fordítottam Minervának, és a zongora felé vettem az irányt. A zongora elé ültem, majd felhajtottam a billentyűvédőt, és lehúztam a billentyűtakarót is. A fekete fehér sort szinte barátomként fogadtam viszont.
Szerettem zongorázni. Mindig megnyugtatott, és ellazított. Hirtelen darabok százaira emlékeztem, és mindet le akartam játszani. Olyan kilenc óra fél tíz között eszembe jutott, hogy már fáradtnak kéne lennem, hisz én még „nem aludtam” ma. Felálltam, és nem is vettem észre, hogy Minerva végig ott ült a zongora mellett lévő fotelon.
Amint felálltam nyújtóztam egy nagyot, és kiropogtattam ujjaimat.
- Gyönyörűen játszol. – Mondta Minerva csillogó szemekkel, én pedig újra elvesztem a mély kékszemeiben. Magával ragadott a meleg kék szempár, és megint nem tudtam kinyögni semmi értelmeset.
- Öm. Köszönöm. – Nyögtem ki nagy erőfeszítések árán. – Fáradt vagyok. Megyek, lefekszem. – Hazudtam Minervának.
- Rendben. Szép álmokat. – Köszönt el Minerva.
Hirtelen felötlött bennem, hogy ma még nem is láttam az óta Annát, és Kingát. még csak beszélni sem beszélek velem. De még csak rám sem kapcsolódtak!
Az ágyon ültem, és azon voltam, hogy mindjárt rákapcsolódok a nővéremre.
Akkor hirtelen meghallottam, hogy valaki játszik a zongorán. Ismerős volt a dallam de nem tudtam honnan. Mintha már hallottam volna valahol, csak nem tudtam, hogy hol.
Utána Minerva elkezdett énekelni. Akkor ráismertem. Ez az a dal. Tudtam, és ezért volt olyan ismerős. Bezengte a dal a házat! Próbáltam küzdeni ellene, de nem ment. Elragadott, és én elaludtam. Megint.
És megint álmodtam. Az álom annyira valós volt, és hátborzongató. Minerváról szólt. Annyira rémisztő volt. Még számomra is!
Kommenteket léci!!!!!
puszi Oja-shio
