14. Árnyak Hívők története

    Minerva ott ült a padlón. Szeméből potyogtak az illat nélküli véres könnycseppek. Nem mertem hozzá érni. Még mindig elevenen élt bennem az álmomban látott kép. Caleb, ő, és a fájdalom.

    Minerva csak ült és sírt. Arcát piros csíkosra festette véres könnycseppjei. Fekete haja arcába hullott. Fekete köpenye maga mögé volt terítve. Fekete haja, és a köpeny egybe olvadtak. Olyan volt mintha földig érő haja ölelné körbe a hosszú köpeny helyett.

    Továbbra is moldvait dúdoltam neki. A lágy dallam betöltötte a szobát. Észre sem vettem mikor, de már Minerva is ugyanazt a dalt dúdolta. Lassan felállt. Felém fordult. Kezén kesztyű volt. Elkezdett közeledni felém. Rám emelte kék szemeit, melyek most véres könnyeitől erősen elütöttek. Szemei kérlelőek, sajnálkozóak, és fájdalommal telve csillogtak a véres könnyek között. Szemeit az enyémbe fúrta. Láttam, hogy szemeim most olyan feketék, mint a köpenye.

    Fehér bőrén csíkokban virítottak a vörös könnycseppek. Meggyötört arca még nekem is fájt. Mintha automatikusan segíteni szeretnék neki. Meg szeretném vigasztalni. Vörös könnyeit letörölni, és azt suttogni fülébe nem lesz semmi gond, megoldjuk. De ez nem normális viselkedés, és reakció az előbbi történtekre.

    A természetes, és elfogadott az lenne, ha most azonnal megölném, még ember. Elmenekülni tőle. De nem. Én állok, és meg akarom vigasztalni. Meg akarom ölelni, és közben semmi indítékom nincs rá. Esetleg arra lenne, hogy megöljem. De, hogy megvigasztaljam és felvidítsam. Ez nem ésszerű.

    Minervával a moldvai szám végére értünk. A végén elfordult tőlem. Elindult elrohant. Gyorsan, mint egy vámpír. Kimenekült az erdőbe. Én pedig mintha nem is én lennék utána vetettem magam. Meg akartam tudni mindent. Meg akartam tudni, hogy mi ez. Miért ilyen. Meg akartam tudni, hogy csinálja, hogy lehettem megint ember, hogy képes elaltatni, kik az árnyak, tényleg megtörtént e a tegnap este. Mindenre választ akartam kapni.

    Minervára egy fa alatt kuporogva lelt rá. Leült mellé, de úgy, hogy tisztes távolságot tartson vele. Minerva Felé fordította arcát. Kérdőn bámult Ádám szemébe.

   - Azt hittem már rég elmenekültetek, és a pokol mélyéig átkoztatok. – Dörmögte Minerva.

   - Nem megyünk. Én nem megyek. – Néztem a szemébe. -  Nem tudom mi volt ez. De nem megyek el. Nem futamodom meg.

   - A testvéreid el fognak menni. Neked is el kellene menned velük. – Bámulta a könnyeitől véres kezeit.

   - Nem tudom, hogy miért hívtál emléknek. Nem tudom, hogy került az én hangom a te fejedbe. Nem tudom, hogy kapcsolódom ide, de nem futamodok meg. Ki derítem. Segíteni fogok neked. – Mondtam miközben mélyre fúrtam magam Minerva tengerkék szemébe.

   - Majdnem megöltelek, és most segíteni akarsz. – Nevette el magát. De ez a nevetés nem volt humoros. Egy csepp humor sem volt benne.

   - Minerva. – Kezdtem. – Nem tudom, hogy mi ez. Nem értem, és még nem fogtam fel. De már nem kell titkolnod. Most már láttam. Elmondhatod. – Kérleltem. – Segíthetek is akár. De ne taszíts el magadtól. Tudnom kell mi ez. El kell mondanod. – Minerva szemei szomorúan csillogtak.

   - Annyira szerettem volna, ha nem keveredtek bele. Annyira szerettem volna elzárni előletek. Annyira szerettem volna megakadályozni, hogy belekeveredjetek. Azt akartam, hogy ne legyen közötök hozzá. Azt akartam, hogy ne essen bajod. Annyira szerettem volna, hogy… - Minerva hangja elcsuklott. Szeméből kóbor vércseppek hullottak.

   - Minerva. – Néztem szemébe. – Már nem kell egyedül hordoznod. Mond el. Talán nem olyan szörnyű, hogy tényleg itt kelljen hagyni téged. Talán meg tudod magyarázni, hogy miért tetted. Talán meg tudjuk oldani. Csak mondj el mindent. – Kérleltem.

   -  Hol kezdjem?

   - Talán az elején.

    - Tudod. A vámpírok nem rossznak lettek teremtve. Mi is a természet része voltunk. Istenfélő, alázatos élőlényei a természetnek. Igen embert öltünk. Igen megtettük, de az emberiség kialakulása óta ezt tettük. Tudod mind olyanok voltunk, mint más ember. De csak egymás közt voltunk. Voltak városaink. Külön éltünk. De egy idő után sokan elkülönültek. Elkezdtek vegyülni az emberek közé. Istent játszottak. Tetovált arcukkal, és erejük fitogtatásával kitűntek közülünk. Ők lettek, az árnyak. Sokáig harcoltunk ellenük, hogy ne hajtsák rémuralom alá az embereket. Attila volt a vezér. Több ezer évig folytak a háborúk. De végül legyőztük őket. Itt Romániában. Azon a hegyen ahol most vagyunk. Bár sikerült megtizedelni a számukat mégis sokan maradtak. Bosszút esküdtek, hogy amint megerősödnek, visszatérnek, és elpusztítanak minket.

   - Hol jössz te a képbe? – Kérdeztem rá.

   - Attila miután legyőzte őket félt a fenyegetéstől. Mária a nővére viszont látnok. Látta az Emlékező érkezését, akivel majd sikerül egyszer, és mindenkorra leszámolni az árnyakkal. De nem tud egyesül. Szüksége van az Emlékre. Meg kell találnia az emléket, ahhoz, hogy le tudja győzni. Attila mindig várta az Emlékezőt, de nem jött senki. Egyszer Attila szerelmes lett. A nőt Ellának hívták. Attila nagyon szerette. De Ella teherbe esett. A babát két teljes évig hordozta. Mikor a baba megszületett megitta a vérét. Megölte. – Minerva szemeiben évezredes fájdalmak gyűltek össze, és úgy mesélte mintha csak tegnap lett volna. – Attila elvitte a tanácsba a babát. Mária amint meglátta a lányt tudta, hogy ő az Emlékező. A lány én vagyok. Koppánynak adtak, hogy vigyen engem, és mutassam meg minél több vámpírnak az emléket. Meg persze, hogy megtaláljam az emléket.

   - Tizennyolc éve történt mindez? – Minerva elnevette magát, mintha ez egy hatalmas vicc lenne.

   - Tizennyolc. – Nézett a szemembe.    

   - Tizennyolc vagy nem? – Néztem rá értetlenül.

   - Ádám. – Nézett mélyen a szemembe. – Száznyolcvan éves vagyok.

   - Az nem lehet…

   - Tízévente öregszem egy évet. Igenis lehet.

   - De hisz ember vagy! – Ámultam el.

   - Igen. Ember. – Nevetett gúnyosan. – Egy ember, aki vért könnyezik, aki vámpír gyorsasággal és erővel van megáldva. Egy ember, aki amint megszületett megitta a saját anyja vérét. Igen. Azt hiszem ezek mellett ez az egy kis apróság elképzelhető. – Hát persze. miért is ne. De akkor miért nem látom az emlékeit? Vagy két évszázadra elég emléke van, miért nem látom?

    - Annyi emléked van. Miért nem látom őket?

   - Egyszerű. Nekem nincsenek emlékeim. – Hadarta Minerva.

   - Az nem lehet. Akkor nem tudnád nekem ezeket elmesélni. Valahogy emlékezni kell rá! Akkor még nyelveken sem tudnál beszélni! Ahhoz emlékezet kell. – Ámultam el. Lehetetlen, hogy nincsenek emlékei!

    - De nem nekem! Nekem minden természetes. Nem emlékszem rájuk, hanem tudom őket. A nyelveket illetően. Minden létező nyelvet értek, és beszélek, de én sem értem, hogy lehetséges ez! De nincs. Legalábbis nem úgy, mint másnak az emlék. Nem azt érzem. Nem azt, hogy milyen volt mikor átéltem. Azt érzem, hogy jönnek maguktól a dolgok, mert erről akarok beszélni. Nem látom magam előtt a képet. Nem előidézem. Előjön, mert elő kell, és elmegy, mikor el kell mennie. – Hallgattam tátott szájjal. Minervának nincs emléke. De Emlékező, és emléket mutat.

   - Már értem. Értem miért voltál annyira mérges. Értem miért tetted. Már értem. Nem te vagy a gonosz. Te harcolsz a gonosz ellen. De megtaláltál. Segíteni fogok neked. Akármi is történjék, melletted leszek. – Tettem vállára a kezem mire Minerva közelebb húzódott, és fejét a vállamra hajtotta ügyelve, hogy ne érjen a bőrömhöz.

    - Ígérj meg nekem valamit. – Nézett a szemembe.  – Ígérd meg nekem, hogy nem érinted meg a bőröm. Ígérd meg, hogy nem teszed.

   - De mit számítana már. Már úgyis együtt kell megtennünk. Úgyis együtt kell végigcsinálnunk.

   - Nem. – Kapta fel riadtan a fejét. – Nem érinthetsz meg. Sem te sem pedig a nővéreid. Ha megteszitek muszáj lesz harcolnotok a végsőkig. Nem menekülhettek meg. Ígérd meg, hogy nem teszitek.

   - Minerva. Én harcolok melletted a végsőkig.

   - Nem Ádám. Nem. Túl sokat jelentesz nekem. Túl sokat. Nem halhatsz meg. Nem adhatjuk meg, még az esélyt sem, hogy bajod essen. Ádám nem lehet. Túlságosan – Nyelt egy nagyot. – Szeretlek ahhoz, hogy elveszítselek.

   Szeret. Nem mutatja meg. Nem sodor veszélybe. Nem mert SZERET. Nem csak, mint emléket. Szeret, mint személyt. Szeret. Mert az Emléke vagyok. Szeret, mert száznyolvan éve engem keres.

   De miért nem örülök. Miért érzem olyan furcsának. Miért nem szeretem? De azt hiszem a válasz egyszerű. Mert a szerelem bennem meghalt. A tűznek még csak parazsa sincs, amiből újra tudnám éleszteni. Meghalt. Meghalt Innával együtt.

   - Inna. Milyen szép lány volt. – Mosolygott Minerva. Én pedig elképedtem. Ő nem tudhat róla! Nem meséltem neki.

   - A gondolataidban látom. Szép lány. Érzem, mennyire szereted. Sajnálom, hogy meghalt. – Sütötte le a szemeit.

   - Igen. Nagyon szerettem. – Révedtem a távolba. Emlékeztem. Minden együtt töltött percre. Homályos volt, de ennyit megmentettem. Ennyit összekeresgéltem a városban lakók fejéből. Összeszedte, és kiegészítettem a sajátjaimmal. Igen. Ő az egyetlen, akit szeretek, és valaha is szeretni tudok.

   Minerva hirtelen sóhajtott egy fájdalmasat.

13. Emlék, mely súlya alatt valaki megtört

    A nővéreimmel leszaladtunk a csigalépcsőn. Egész le az előszobáig. Minerva ott settenkedett abban a ruhában, mint amiben az álmomban láttam. Hosszú köpeny, nadrág, és egy bő ujjú vörös blúz. Halkan settenkedett. Rákapcsolódtunk egymásra.

    „Ez az a ruha, mint ami álmomban volt rajta! – Üzentem mindkettőjüknek egyszerre. Bár Kingával még nem beszélek, és még meg sem bocsátottam neki a szükség törvényt bont.”

   Odaálltunk az útjába mikor felnézett ugrott egyet ijedtségében. Észre sem vette, hogy ott vagyunk.

   - Szia Minerva. – Vigyorgott Anna. – Hol voltál? Felébredtünk, és nem találtunk sehol. – Nyomta meg jól a „felébredtünk” szót.

  - Ööö. Csak kimentem sétálni. Levegőzni egy kicsit. Szép idő volt. Szép az erdő is. – Motyogta idegesen.

   „Persze. Persze. Kinga esős időjében. Hoogyis ne lenne szép idő a sétára!- Duzzogta Anna.”

     Elkezdtem olvasni az emlékében. Nem láttam ott semmi, csak egy erős falba ütköztem. Mögötte hallottam a susogást, a suhogást, és mást, semmit. Erővel át akartam törni a falat. Tudni akartam az emlékeit. Látni akartam mit csinált. Akartam, hogy áradjanak belém az emlékei. Azt akartam, hogy mindent lássak. Akartam látni minden helyet ahol járt. Minden arcot, amit valaha látott. Mindent tudni akartam. Ki az apja, hogy lehet Attila az apja bátyja. Mindent hallani és látni akartam, amit valaha is látott, és érzett. Az emlékei körül tornyosuló falat döngettem. Fúróval, és mindennel. Újból, és újból nekirontottam, hogy áttörjem, de a fal szilárdan állt. Viszont valami egyre jobban morgott. Minden egyes nekifutással a morgás egyre intenzívebb, és egyre erősebb lett. Még, és még egyszer nekifutottam. Végül valaki rám morgott Minerva Fejében, és morogva ordított rám.

    -Ezek az Emléké! – Azzal kidobott Minerva fejéből, és utána akárhányszor próbáltam bejutni vissza, a falhoz a hang újra kipenderített Minerva elméjéből.

    Rákapcsolódtam Annára, hogy megmutassam neki mi történt.

   „- Anna ezt nézd! – Azzal levetítettem neki a Minerva fejében átélteket. Anna végignézte az egészet. Az emlékemben élő hang hallatán Anna idegesen felkiáltott.

    - Ádám! Ádám ez a te hangod! Ez a tied én megismerem! De ki ez az emlék? Az álmodban is volt már. Ádám ki ez az emlék? Miért van a te hangod az ő fejében? – Visszhangozta Anna a fejemben.”

   Kinga üresen csacsogott valamit Minervának, és marhaságokat kérdezett tőle. Egyszóval a figyelmét terelte el. De akkor megszólaltam.

   - Emlék. – Dörmögtem egyenesen Minervának címezve. – Ki azaz emlék? – Tettem fel neki parancsolóan a kérdést. Minerva megfordult, és egyenesen rám nézett. Tekintete sötétté és fátyolossá vált. A körülötte lévő barátságos légkör hideggé, és barátságtalanná vált.

   - Honnan tudsz róla. – Morogta nekem miközben elhúzódott Kingától, és teljesen elénk állt. Direkt az én szemembe nézett. – Honnan tudsz az Emlékről. – Morogta, és hangja egyszerre fenyegetővé vált. Szívverése lassú volt.

   - Ki azaz emlék! – Morogtam vissza neki. Nővéreim Minerva fenyegető reakciójára szorosan mellém húzódtak. Hirtelen Kinga, és Anna megdermedtek. Próbáltam rájuk kapcsolódni, de nem volt semmi életjel. Mint akit kikapcsoltak. Minerva ismét rám nézett.

   - Honnan tudsz az Emlékről te Árny! – Hangja fenyegető volt. Gyönyörű fekete haja a fekete legsötétebb árnyalatába csapott át.

   - Ki azaz Emlék. – Morogtam neki ismét miközben támadóállásba ereszkedtem. Minerva is leereszkedett, és őrjítően kék szemét szúrósan és fenyegetően az enyémbe szúrta.

   - Honnan tudsz az emlék létezéséről. – Morogta, és egyre fenyegetőbb lett. Bár még mindig ember volt annyira fagyos lett a levegő körülöttünk, hogy olyan érzést keltett, mint egy démon.

   - Onnan, hogy láttam. – Vágtam vissza neki, hisz mindig emlékeket olvasok. Minden emléket látok. Minerva szeme elkerekedett.

   - Ki az emlék? – Kérdezte.

   - Az emlék lehet valami, amit megőrzöl a múltból. Az emlék lehet jó, és rossz. Az emlék lehet fájdalmas, és örömöt hozó.

    - Honnan tudod, hogy él! – Ordított.

    - Élt. – Helyesbítettem. Akkor hirtelen elkezdtem gyengülni. Valami puffant a szívem helyén. A fehér bőröm egyre élettel telibbé vált. A nővéreimre néztem, akik fehér bőre egyre élettel telibbé vált. De nem mozdultak. Az örökös égő érzés a torkomban kezdett elmúlni. A szívem pedig egy nővéreimével együtt egy nagyot dobbant. Emberek lettünk.

    Minervára kaptam a fejem, akinek a szeme egyszerre csillogó karmazsinvörös lett. Hármunk vámpírsága, és ereje Minervában egy gyilkos valamivé tömörült, ami a vesztünket okozza majd.

   - Hogy érted, hogy Élt – Nyomta meg a „t” betűt a végén.

   - Emlékeket olvasok. Volt egy lány. Memory volt a neve. Rengeteg emléket őrzött. Én mindet látni akartam. De amikor olvastam emlékeit és szipkáztam ki gyenge elméje megroppant. Azóta sem láttam, de azt hiszem meghalt. – Meséltem neki egy régi darabot. A második emberölésem, létezésem óta.

   - Megölted az Emléket. – Morogta. – Megölted azt, aki a társam lett volna. Megölted a reményt, amit létezése hordozott. Megölted azt, aki segítségével talán legyőzhetjük az árnyakat. Megölted a táram. Most én, öllek meg téged. Fuj de utálom az emberi vért. – Jött közelebb.

    „Tehát ilyen Minerva. Tehát ilyen az igazi Minerva. Egy vérengző vámpír, aki más vámpírságát veszi el. Ez az a Minerva, aki mellettem ült? Akivel moldvait hallgattam? Aki kedvesen meghívott a házába? Ilyen ő? Kellett nekem megpróbálni olvasni a fejében. Kellett Annának beazonosítani a hangot, mit Minerva fejében hallottam. Ami azt morogta „ez az Emléké” kellett nekem rákérdezni, ki azaz emlék. Kellett nekem ez az egész? Most miattam halunk meg. – Gondoltam magamban.”

    Minerva épp a kezét emelte, hogy leüssön, amikor hirtelen lefagyott. Kesztyűs tenyerét az arcomra tette, és a szemembe nézett.

   - Hallottam a gondolatod. Hallottam, hogy mit gondoltál. Kinek a hangja! Azt mondtad Anna beazonosította. – Nézett a szemembe, és a gyilkolás vágy, ami eddig a szemében égett kialudt. Mint aki megbocsátott. – Kinek a hangja az Ádám? – Könyörgött válaszért.

   - Az enyém. – Néztem Minerva vörös szemeibe. – Az én hangom hallottam a fejedben. Azt mondta mikor megpróbáltam olvasni az emlékeid, hogy ez az emléké, és kilökött a fejedből.

   - Lehetetlen. – Lehelte. – Megtaláltalak. A szeme visszaállt gyönyörű kékbe. A szíve, ami nem dobogott újra életre kelt. Én pedig éreztem, ahogy az erő visszatér a testembe. Még egyszer utoljára hallottam dobbanni a szívem, és utána ennyi. Ismét vámpír lettem.

    Minerva hátrált pár lépést, majd a földre rogyott. Folyton ezt hajtogatta: Majdnem megöltem az Emléket. Majdnem megöltem azt, akit mindenáron meg kellene védenem.

   A nővéreimbe ismét visszatért az élet. Mindannyian döbbenten néztük, ahogy Minerva, aki eddig fenyegető volt most a földön ül, és sír. Kinga, és Anna nem értett belőle semmit, és már annyira elegük volt, hogy inkább elmentek. Én továbbra is ott álltam, és néztem, ahogy Minerva sír. Arcát eltakarta haja, de hallottam, ahogy halkan zokog.  

    Elkezdtem moldvait dúdolni. Nem tudom mi ütött belém. Menekülnöm kellene, mint a nővéreimnek, mégis itt vagyok, és vigasztalni próbálom. A moldvai hallatára felkapta a fejét, és felém fordult. Arcát immár tisztán láttam, de amit láttam megdöbbentett.

    Szeméből nem sós víz jött könnyek gyanánt. Szeme vért könnyezett. Nem tudtam szólni, és nem tudtam semmit tenni. Csak néztem. Tudtam, hogy az lenne az ésszerű, ha most azonnal megölném, és elmenekülnék, de valami mintha összefűzne vele. Mintha valami nem engedne.

    -Emlék. – Suttogta nekem. – Megtaláltalak. Tudtam, hogy te vagy. Tudtam. Csak te lehetsz.

    Emlék. Engem nevezett Emléknek. Annak, akit keres. Akit azért keres, mert a társa. Akit azért keres, mert ő a remény. Én vagyok? Tényleg én lennék az emlék?

        

 

12. Elszámolni való

    Álmomban testtelen szellem voltam. Egy árny, ami kötetlenül, és szabadon költözött a világban. Az erdőben bolyongtam. Egyszer megláttam egy köpenyes csuklyás alakot suhanni a fák között. Lépései hangtalanok voltak. Hosszú fekete köpenye az erdő alját beborító száraz avart seperte. Arcába húzta a csuklyát, így nem láttam semmit. Mindig idegesen tekingetett hátra. De az arcára vetülő árnyékok miatt a sötétben nem tudtam kivenni ki is ő. Csak úgy suhant végig az éjszaka leple alatt. Köpenye által vert levegő pedig felkavarta a száraz leveleket olyan gyorsan szaladt. Én pedig követtem. Nem éreztem, hogy láthatna. Olyan volt, mintha levegő lennék, és mint egy szellő szegülnék a titokzatos csuklyás alak nyomába.

    Szorosan mögötte haladtam. Néha idegesen hátra kapta a fejét, mintha érezné, hogy mögötte vagyok. Olyankor a legközelebbi fa mögé bújtam. Félt, hogy valaki követi.

    Jó sokáig kellett mennünk mire odaértünk egy barlangszerűséghez. A bejárata meglehetősen keskeny volt, és nem igazán fér át rajta még egy kisgyerek sem. De a titokzatos alak a kezét tette az egyik sziklára, és mormolt valamit, majd egy bizonyos ritmusban elkezdte kocogtatni a sziklát. Hallottam egy nagy reccsenést, és a kis luk szélét alkotó szikla arrább húzódott, és egy akkora rés keletkezett, hogy kényelmesen be lehetett férni rajta. A barlang belsejéből halvány fény szűrődött ki. A csuklyás köpenyes alak bement a nyíláson, én pedig utána suhantam. A szikla, amelyik az előbb utat engedett nekünk, most elzárta be, és szerintem a kijáratot is. Ahogy a titokzatos alak mögött haladtam, megláttunk egy szintén köpenyes alakot, akinek a csuklyája le volt hajtva a fejéről, és így tisztán látszott az arca. Egy vámpír volt. Egy tizenéves lány. Tizenhatnál nem volt több. Hosszú vállig érő gesztenyebarna haja nagy loknikban omlott vállaira. Krétafehér szív alakú arca volt. Piros ajkai lágyan íveltek mosolyra, és fehér fogai szikráztak a barlang gyenge fényében. Szemei éjfeketén ragyogtak, és bár testet nem öltöttem ebben az álomban éreztem a bőre hidegét, és tisztán hallottam, hogy nem dobog a szíve. Megláthatta a titokzatos köpenyesem arcát, mert az arca hirtelen csodálkozó, és tisztelővé vált. Románul beszélt. Még szerencse, hogy én is perfekt beszélek románul. Idegeden csak ennyit nyögött ki:

   - Care aminteşte. – Majd szemeit lesütötte. Amit mondott nagyjából annyit tett: emlékező. A csuklyás erre felemelte a kezét, és intett egyet, mintha indulni szeretne.

    A vámpír csak bólintott, és elindultak a halvány fény felé. Egyik sem vett észre. Csak mentünk, míg egy nagyobb mesterségesen kivájt terembe nem értünk, ami ki volt világítva. Ott tele volt a terem szintén köpenyes emberekkel, akik nem is emberek voltak, hanem vámpírok. A csuklyájuk nem takarta az arcukat. Mindenkit tisztán láttam. Mindegyik boros poharat tartott a kezében, és éreztem a bennük lötyögő vérvörös ital édes aromáját. Felismertem, mert egyetlen egyszer életemben sikerült ilyet innom. Tigris vér. A ragadozó nagymacska vérének illata belengte a termet. Mindenki kezében volt egy pohár ezzel az édes nedűvel. Körben álltak, és beszélgettek. Jobbára csak egymással, és nem volt valami érdekes számomra. A kör közepén Attila állt, és egy nő, aki nagyon hasonlított rá. Az ő kezükben is volt egy pohár abból az édes illatú vörös aranyból. Mellettük egy asztal, még egy üres pohárra, és egy kancsónyival abból az édes vérből, amit én is nagyon szerettem. Őket vette körül mindenki. Amint a csuklás alak, akit követtem, és a vele érkező vámpírlány beléptek a terembe. Mindenki feléjük kapta a fejét. A lány odaszaladt a legközelebbi tőle úgy egy másfél évvel idősebb vámpírfiúhoz, aki biztos szerette, mert a lány lágyan simult a fiú karjaiba. A köpenyes, és arcát még mindig csuklyával takaró valaki pedig elindult a kör közepe felé. Attilánál megállt, és kesztyűs kezével megfogta Attila kezét, és elkezdett románul beszélni.

    - Apa! Annyira örülök, hogy újra itthon lehetek. Kár, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk. – Mondta, és én felismertem a hangot, de hirtelen nem tudtam beazonosítani.

    - Én is örülök kincsem! Tényleg kár, hogy ez miatt kell találkoznunk, és, hogy nem lesz nyugtod az itt töltött időd. – De hisz ő vámpír hogy lehet egyáltalán gyereke! Az lehetetlen!

    - Már annak örülök, hogy itt lehetek. Nem baj, hogy ez történt. Elintéztem őket. Nem lesz semmi baj. Megoldom. – Közben odalépett hozzájuk a kör közepén tartózkodó Attilától körülbelül három évvel idősebb.

    - Kis emlékezőm! – Mosolygott rá a nő. – Hát haza hozott téged is a szél? – Fogta meg a köpenyes, és immár tudom, hogy lány kezét.

    - Mária néni! – trillázta a köpenyes lány, akinek még mindig csak a hangját ismertem, mert a csuklyát még mindig nem vette le a fejéről. – Annyira örülök, hogy újra látlak!

    Közben hallottam, hogy az egész teremben csak egy szív dobog. A köpenyes csuklyás lányé. Kezdtem aggóni érte. Talán valamelyik elbűvölte, és most ő lesz a desszert! De nem az nem lehet! Attila vegetáriánus gondoltam magamban. Ő nem engedné, és akkor most is tigrisvér helyett embervért innának.

    Ott álltam a tömeg mögött. Kívülről, és láthatatlanul szemléltem ezt az egészet. Az összes körülöttük álló vámpír idegesen és feszengve nézte a köpenyes lányt, aki Attilával, és Máriával társalog. Attila az asztalhoz fordult, és a boros pohárba öntött abból a kacsóból, amiben a tigrisvér csillogott, és illatozott. Felvette a poharat, és a lányhoz ment. Amint a lány meglátta a poharat és vette egy mély levegőt örömében felsikkantott.

    - Tigrisvér! Jaj, apa annyira szeretem! Ez a legfinomabb!

    - Igen tudtam, hogy ez a kedvenced. Tudom, hogy nem szereted az embervért. – Mosolygott Attila, és a lány felé nyújtotta a poharat. MI! Vért iszik? De hisz a szíve dobog! Nem vámpír! Ha meg vámpír is lenne, miért épp az embervért nem szeretné? Ez egyáltalán nem rendes! Először is, hogy lehet, hogy egy vámpír az apja egy olyan lánynak, akinek dobog a szíve, és másodszor, hogy lehet, hogy még ha vámpír is és csak a fülem csal, akkor is nem szereti az embervért! Ez abnormális! Őrjöngtem magamban.

    A csuklyás lány egyik kezébe vette a vérrel teli poharat, a másik kezével pedig elkezdte lassan lehúzni fejéről a csuklyát. Amint a csuklya lekerült a fejéről hosszú fekete hajomlott le egész a derekáig. Gyönyörű kék szemek csillantak meg a kivilágított terem fényében, és gyönyörű fehér bőrt láttam. Mire villámként csapott belém a felismerés. A köpenyes, csuklyás lány nem más volt, mint Minerva! Felismertem volna egy százezres tömeg kellős közepén is! Ez a kis táraság kellős közepén, úgy, hogy senki még csak a közelébe sem mer menni, csak Attila és az a másik nő így pedig szinte kiszúrta a szemem!

     Minerva nagyot kortyolt a vérrel teli pohárból, és nagyot sóhajtva nyalt egyet a szája szélén. Mikor Attila megszólalt, és észrevettem, hogy mindenki hallgat.

    - Akkor nem találtad meg az Emléket? – Kérdezve szomorúan csillogó szemekkel. Minerva megrázta a fejét.

    - Nem. Koppánnyal kerestük, de nem találtuk. Annyi vámpírnak megmutattam, de még mindig nem találtam.

    - Akkor az Emlék nélkül kell megküzdenünk. – Hajtotta le Attila a fejét. Már, megint azaz Emlék. A telefonbeszélgetésnél is!

    - Láttam három vámpírt veled. – Szólalt meg Mária. 

    - Igen. Tudom. De nekik még nem mutattam meg. Nem tehettem. A buszon túl sokan voltak. Ti is tudjátok, mennyire fáj, és ott nem tudtuk volna elrejteni ezt a fájdalmat. – A magas és izmos vámpír, aki mellettem állt az említés hatására, hogy mennyire fáj megborzongott. Mintha pontosan tudná. – Egyébként is, három élettel több vagy kevesebb a számlámon már nem oszt, és nem is szoroz.

    - De meg fogsz halni az emlékért! – Erősködött Mária. – Láttam!

    - Igen meg fogok! – Vágta rá Minerva idegesen. – Meg fogok, hogy ő éljen, akárhol is van! Nem kell megtalálni, mert tudom, hogy létezik! Viszont örülök, hogy nem tettem tönkre, és nem ítéltem őt halálra, mint ezeket. – Mutatott végig az ott körben álló vámpírokon. Hirtelen tekintete elsötétült, és mindenki elkezdett félni tőle. Éreztem.

    - Jó, jó Minerva próbálj meg lenyugodni.  – Mondta Attila, miközben Minerva vállára tette a kezét. Minerva vett egy mély levegőt, és megnyugodott. Mintha ők is pont úgy félnének tőle mint én, és a nővéreim.

    - Rendben. – Fújta ki a levegőt. – Még nekik megmutatom. Három élettel több vagy kevesebb a számlámon mit számít nem igaz! – Dünnyögte magába. Akkor jöttem csak rá, hogy rólunk beszél.

    - Hívők! – Emelte fel a hangját Attila. – A sötétek mozgolódnak! Hadat üzentek! Nemsokára indul a háború! Nem hagyhatjuk, hogy győzzenek. Isten ellen szegültek, és megtagadták tanítását. Áttértek a sötétség, az ördög ösvényére! – Harsogta. – Meg kell állítanunk őket! – Minden jelen lévő vámpír hangosan éljenzett, és morgott, mintha már a csatára készülnének. De Minerva csak állt, és nézte az éljenző tömeget. Arcára kiült a fájdalom, és egy vércseppet láttam legurulni arcán. Gyorsan letörölte, majd kiitta poharának tartalmát, végül megszólalt.

    - Hívők. – Hangja halk volt, és mégis határozott. Hűvös, és hátborzongató. – Sajnálom. – Elfordult mindenkitől, és mindenki csak nézte szótlanul. Egyszer kilépett egy ifjú vámpír a csoportból. Szőke volt. Izmos, és magas.

    - Itt vagyok, mert itt akarok lenni. Nekem még nem mutattad meg. Én önszántamból harcolok. Neked nem kell bocsánatot kérned Emlékező. – Nézett egyenesen Minerva szemébe. – Neked kell, köszönetet mondjunk, hogy összehívsz, és egyesíted erőinket. – Minerva belenézett a magas szőke vámpír szemébe, és elfordította fejét.

    - Érzem rajtad, hogy még nem mutattam meg. Nem tudok ellenállni, hogy ne nyomjam kezem a kezedhez, hogy ujjammal ne érintsem meg a halántékod. De nem teszem meg. Így ha harcra kerül sor, és vesztésre állunk te mentheted magad. De ők. – Intett fejével a többi felé. – Őket hajtsa a láthatatlan, és nem tudnak meghátrálni a harcban. Életük végéig harcolnak. Meghalnak, mert nem hátrálhatnak meg. Azért mert megmutattam nekik.

    - Ha ennyire nehéz kibírni, hogy ne mutasd meg engedd, hogy ösztönös légy. Engedd, hogy azt tedd, amit a sors neked szánt. Mutasd meg nekem. – Nyújtotta ki hófehér kezét a szőke vámpír Minerva felé.

    - Nem tehetem tönkre a te életed is. – Fordította el a fejét Minerva.

    - Te mondtad, egy élettel több még annyit sem oszt, vagy szoroz. – Fúrta bele a vámpír barnán aranyló szemeit Minerváéba.

    - Caleb nem tehetem. – Suttogta Minerva. De honnan tudhatta a nevét? Nem mondta, és ha nem látta, még sohasem akkor nem is tudhatja!

   - De megteheted. Tedd meg! – Erősködött Caleb. – Engedj a benned élő ösztönnek. Tedd, amit tenned kell.

   Minerva fájdalommal teli szemeit a magas szőke vámpírra emelte. Bal kezéről levette a kesztyűt. Elindította a kezét Caleb halántéka felé, mikor még suttogott valamit.

   -Caleb, én sajnálom. – Majd ujjait Caleb halántékához nyomta. Lágyan, és puhán.

   Caleb megrándult a fájdalomtól. Minerva szemei elködösültek, és csak nézte a semmi, mintha a távolban lenne valami. Közben folyamatosan ott tartotta ujját Caleb halántékán. Caleb összerogyott, és térdre esett. Rázkódott a fájdalomtól. Egyszer másszor fájdalmában fel is ordított. Már szinte a földön fetrengett a fájdalomtól, mikor Minerva szemei újra kitisztultak, és elengedte Calebet. Caleb zihált a fájdalom utórengésitől. Minerva felvette a kesztyűt, és leguggolt Calebhez. Felajánlotta neki a kezét. Caleb habozva, ugyan de megfogta Minerva kezét. Minerva pedig felrántotta.

   -Most már mindent tudsz. Mindent láttál. – Minerva hangja szenvtelen volt. Hideg, és hátborzongató.

   Majd Minerva elindult kifelé a barlangból. Aki mellett csak elment idegességében ugrott egyet. Én követtem. Ki a barlangból, az erdőben pedig egy fa alá ült. Elkezdett sírni. Az utolsó dolog, amit ébredésem előtt láttam Minerva volt, ahogy égnek emeli kék szemeit, és a hold tükröződik szemeiben.

    Majd mikor felébredtem az első dolog, amit megláttam a szobámban Anna, és Kinga volt. Idegesen toporzékoltak az ágyam mellett. Amint felébredtem Anna megszólalt.

   - Csak, hogy végre felkeltél! Minerva eltűnt! Nincs a házban. Nem is alszik! Minket pedig elaltatott, míg te zongoráztál. – zihálta Anna idegesen.

   - Nyugi, nyugi. Akkor most Minerva eltűnt? – Kérdeztem zavarosan. Az egész álom olyan valós volt, hogy meg sem tudtam volna különböztetni a valóságtól.

   - Igen. Mire felébredtünk nem találtuk sehol, de te még mindig aludtál. – Mondta Anna. – Annyira féltettünk. Olyan nyugodt, és mozdulatlan vagy mintha meghaltál volna.

   - Hát pedig nem aludtam valami jól. – Tápászkodtam ki az ágyból. – Már második alkalommal álmodom. – Ez pedig még az előzőnél is furcsább álom volt!

   - Álmodtál? – Szólaltak meg egyszerre Anna, és Kinga.

   Hirtelen rákapcsolódtam mindkettőjük fejére, és megmutattam nekik a két álmom. Az elsőt a réten, Annát, hogy ember, aztán, hogy láttam a rétet itt a közeli hegyen mikor vadászat után feltérképeztem a terepet. A mostani álmom, Caleb, Mária, Attila. A fájdalom. Az Emlék. Mikor a rövid mozinak vége lett lekapcsolódtam róluk. Anna idegesen zihált.

    -Talán tudod, hogy hol van. Talán éjjel ez történt, amit most álmodtál! – Tört ki Annából.

    Mikor egyszer csak ajtócsapódást hallottunk lentről. Minerva megjött. Nekünk pedig van egy kis kideríteni, és elszámolni valónk!

Remélem tetszik. Komizzatok Léci

Puszi Oja-shio