6.Szembesítés

    Nem láthatta pontosan az autót. Zuhogott az eső, még csak a fényszóróját láthatta volna. Honnan tudhatta, hogy ő az, emberi szem nem láthatná. Képtelenség! Ekkor belekiáltott Anna az elmémbe:

    -Ez nem lehet, ő nem láthatja, az autót túl messze van. Ádám mi ez, honnan tudja?  - Nem tudtam válaszolni a kérdésére, én sem tudtam, hogy lehet képes rá. Zuhogó esőben. Végül csak ennyit üzentem Annának gondolatban.

    -Nem tudom.

     Akkor elszakadt nála a cérna. Mellettem állt, eljátszva, hogy fázik, mellette a nagy bőröndökkel. Nem látszott rajta milyen mérges. Nem is csoda vámpír akárcsak én és Kinga. Tényleg milyen régen nem beszéltem vele.

    -Elegünk van! – Visított elmémben. – Ez így nem mehet tovább! Nem szólsz hozzánk egy szót sem. Hat napja egy árva szót sem.  – Tényleg nagyon mérgesnek hatott Anna hangja. Nem érdekelt azt akartam, hogy hagyja abba, nem az anyám. De ez nem ilyen egyszerű. Akkor mászik ki elmémből amikor ő akarja. – Egyszer léptél velünk kapcsolatba. Egyszer! Akkor is igyekeztél lerázni. – Na és itt már kiakadtam. Engem így ne támadjon le. Nincs joga hozzá, akkor lépek vele kapcsolatba amikor akarok!

    - Nem érdekelsz! Nem vagy az anyám. Még a mesterem sem, hagyj békén. Ha nem léptem veled kapcsolatba annak oka volt. – Förmedtem rá.

    - Nem csak erről van szó. Kingával úgy teszel, mintha nem is létezne! Miért nem beszélsz vele is! – Tehát Anna nem tud róla. Persze Kinga különleges módon el tudja zárni előlünk a gondolatait. Nem baj ideje rávilágítanom a lényegre.

    - Tehát nem mesélte el? – Mondtam bele megvetéssel Anna elméjébe.

    - Mit? – Kérdezett rá úgy mintha valami olyan történt volna, amitől félt és tudta, hogy be fog következni. Gúnyosan csak ennyit válaszoltam mielőtt én léptem volna ki az elméjéből:

    - Majd megkérdezed tőle. – Azután már nem figyeltem rá, valamit megpróbált még az elmémbe kiabálni de kiléptem mielőtt gondolata bevízhangozta volna elmém.

    Veszekedésünkből nem látott senki semmit. Az az idő alatt szenvtelenül álltunk és vártuk, hogy a hatalmas esőben, és forgalomban ideérjen az autó. Minerva sem vett észre semmit. Csak állt dideregve a hideg éjszakában.

    Nem volt könnyű zárva tartani az elmém, hogy Anna ne léphessen be, de sikerült. Próbálkozni próbálkozott, de nem ért el semmit. Minerva felém fordult. Meleg mosoly kíséretében csak ennyit mondott:

    -Ne ijedjetek meg Attila elég félelmetes, de nagyon kedves. - Nem értem miért kellene nekünk megijedni. Általában azok ijednek meg akik meglátnak minket.

     Mi a félelmetesen tökéletes vámpírok. Hiába vagyunk kívánatosak, az emberek tudat alatt félnek tőlünk. Persze nem sok időbe telt mire ideért az autó. Kíváncsi voltam a rokonára, és annak emlékeire Minerváról. Éppen nyitotta az ajtaját az autónak mikor megláttam hófehér kezét. Abban a pillanatban arra gondoltam talán azért mert Minerva közeli rokona, Hisz Minerva bőre is makulátlanul fehér. He amint kilépett Attila az autóból ez a feltételezés a porba hullott. Attila egy vámpír. Minerva pedig amint meglátta a karjaiba ugrott. Először láttam, hogy valakit megérint. Még ha ruhán keresztül is. Hogy lehet, hogy nem fél tőle, egyáltalán, hogy lehet, hogy a közeli rokona egy vámpír. Akkor hirtelen elengedtem a falat mellyel távol tartottam Annát elmémtől, ő pedig úgy robbant bele gondolataimba:

    -Ádám hogy lehet ez! Ez egy vámpír! – Visított Anna.

    -Nem, nem tudom! – Jött az egyenes és igaz válasz.

    - Nem lehet a rokona. Ki ez? Ádám a te feladatod belenézni az emlékeibe! Meg kell tudnod ki ez!!

    Úgy is tettem. Megpróbáltam megnézni emlékeit. Amint belekezdtem Minerva egy ideges pillantást vetett rám. Hirtelen megjelent Attila fejében egy csatajelenet. Vámpírok harcoltak, és utána semmi. Ugyanúgy eltűnt minden egy fal mögé mint Minervánál. Csak morajlást hallottan. Végül pedig feladtam.  

    Ahogy elhagytam Attila fejét összekapcsolódtam Annával. Addig míg Minerva beszélgetett Attilával én beszéltem Annával. Hála istennek akkor még nem mutatott be Attilának. Csak három testvérnek látszottunk akik a buszmegálló fedele alatt állnak a zuhogó esőben.

    -Na mit tudtál meg? – Kérdezte Anna idegesen.

    -Semmit. Olyan mint Minerva, el van rejtve az emléke. Megláttam egy csatajelenetet a fejében ahol vámpírok harcoltak, és. – Megálltam, erre Anna idegesen beleordított fejembe.

    -ÉÉÉS!

    - Eltűnt. Elzáródott, elvágták előlem már csak annyit látok és hallok mint Minervánál.

    - Ádám hogy ismerhet egy vámpírt, ez így nem természetes! Veszélyes lehet, lehet, hogy nomád! – Érzett hangájából, hogy félt minket. megpróbáltam megnyugtatni. Újra ránéztem Attilára, egyenesen a szemébe. Nem figyelt minket Minervával volt elfoglalva.  Így jobban meg szemügyre tudtam venni. A szeme aranybarna volt mint a mienk vadászat után. Nem nomád, nem lehet vegetáriánus.

    - Nem nomád. – Mondtam bele megnyugtatóan Anna fejébe. – Vegetáriánus pont mint mi. Nem hiszem, hogy veszélyes. Ha az lenne Minerva már nem élne. – Próbáltam evvel megnyugtatni.

    Mindez pillanatok alatt történt. Nem emberi sebességben. Beszélgetésünk Minerva szakította meg.

    -Szeretném nektek bemutatni Attilát. Egyik kedves rokonom. – mindez egy kedves mosoly kíséretében hangzott el. – Attila ez itt Ádám, Anna és Kinga. Ők lesznek az a három vendég akiről meséltem.

    Attila amint jobban szemügyre vett bennünket melegen elmosolyodott és felénk nyújtotta kezét.

    -Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. Minerva kiváló házigazda. Szerintem jól fogjátok érezni magatokat nála. – közben mindhármunkkal kezet rázott. Amint megfogta a kezem éreztem, hogy meleg boldogság, és bizalom önt el. Szinte kénytelenek voltunk válaszolni. Ez az érzés teljesen a hatása alá kerített minket.

    -Mi is nagyon örülünk, hogy megismerhetjük. – Mondtam az érzelmi áradattól megrészegülve.

    -Hát akkor mit ácsorgunk itt. Ugorjunk be az autóba ne fázzunk meg. – Azzal elvette a nővéreimtől a bőröndöket és berakta az autó hatalmas csomagtartójába. A sajátomat és Minerváét én raktam be. Utána beültünk az autóba. Egy ideig még az érzelmi hullám hatása alatt álltam de egyre tisztult az elmém. Attila elkezdett faggatni minket. Alattomos módon úgy, hogy muszáj legyen válaszolni rá.

    -Honnan is jöttetek? – Kérdezte természetes kíváncsisággal hangjában.

     -Az Olympic- félszigetről. Válaszolt készségesen Anna.

     -Minerva is arra valamerre lakik ugye? – Kérdezte közben kérdő tekintete Minervára irányult.

    -Ühm, igen. Nemrég költöztünk oda. – Válaszolt Minerva gyengédséggel hangjában.

    -Apád, hogy van? – Kérdezte némi iróniával hangjában.

    Minerva elvigyorodott. Majd Attila ironikus kérdésére Minerva így válaszolt:

    -Nagyon jól van, és üdvözöl! – Ez úgy hangzott mint egy vicc amit rajta kívül senki nem érthet meg.

    Akkor olyat tettek ami kicsit kellemetlen volt számomra. Elkezdtek magyarul beszélgetni. Az egészet Attila kezdte. Vagy fél órán keresztül magyarul beszélgettek. Valami olyannal bombázta Minervát ami Minervának nem tetszett. A beszélgetés vége úgy sikeredett, hogy Minerva felkapta a vizet. A körülötte lévő barátságos légkör ismét fagyossá változott mint azon a napon. Megint mp4 lejátszója után kutatott, amikor megtalálta elindított rajta egy zenét.

   Egy idő után elnémította. Elkezdett dúdolni. nem moldvait. Felismertem ez ugyanaz volt mint amit azon a napon. Hangosabban dúdolta mint a buszban. Közben Attila kétségbeesett pillantást vetett Minervára, erre Minerva elkezdett énekelni. Ugyanaz történt mint azon a napon. Elgyengültem, nővéreim is elhagytam magam.

    Elnyomott a sötétség. Újra a rabjává váltam. Magával rántott a csendes semmibe. Régi ismerősként üdvözölve.

5. Az út

   

Az utazás további hat napot vett igénybe. Mind a hat napon mellette ültem. A nővéreimmel nem foglalkoztam sokat. Főleg Kingával nem. A napok nagy részét Minervával töltöttem. Faggattam. Mindenről. A gyerekkoráról. 

    Ő pedig folyamatosan terelte a Gyermekkor témát. Nem bántam. Viszont sok mindent elmesélt Erdélyről. Erdély múltját. Szóba került a nagy Vlad Tepes.  Aliasz Drakula.  Furcsa, hogy épp ő hozta szóba, és igazán sok dolgot tudott róla. Kíváncsivá tett honnan tud ennyit. Próbáltam hátha így, hogy jobban ismerem meglátom emlékeit, ami alapján mesél, de nem láttam semmit, és aztán már nem is érdekelt.

    Órahosszakat el tudtunk beszélgetni. Bár általában én faggatóztam, és így ő beszélt a legtöbbet. Amikor Moldvait hallgatott a fülhallgató egyik része mindig nekem volt kinevezve. Sokat mesélt a moldvai csángó magyarokról. Elmondott mindent róluk. Olyan sokat tudott mintha ő maga is több évet töltött volna ott. Megígérte majd elmegyünk oda. Azt mondta nem baj, ha nem tudok magyarul, mert a csángók szinte tökéletesen beszélnek románul. Mutatott róluk képeket. Órákra való csángó népzenéje van. Amikor megálltunk a busszal napközben nem mentem oda a nővéreimhez. Csak nagyon, nagyon ritkán, kivételes alkalmakkor. Akkor is csak Annával beszéltem.

     De akármilyen jól megismertem Minervát még mindég nem mertem túl közel menni hozzá. Megmagyarázhatatlan módon akármit tett igyekezett úgy tenni, hogy ne érjen hozzám. Mikor mégis átléptem egy képzelt határt, a köztünk lévő hangulat kissé fagyos lett. Csuklóit összefont hajának bilincsébe tekerte.

    Mikor zenét hallgattunk és akaratlanul elkezdett énekelni, mindig elfogott az a furcsa érzés, melyet régi jó ismerősként fogadtam. Ha okát nem is ismertem. Szerettem, olyan volt mind, amikor egy ember fáradt. Habár az óta egyszer sem altatott el mégis vágytam rá.

    A harmadik napon muszáj volt mellőznöm Minervát az út közbeni megállásnál. Oda kellett mennem a nővéremékhez. Bár én azért mellőztem őket mert nem kerestem a társaságukat ők ezt annak  könyvelték, hogy minden időmet azzal töltök, hogy információkat szerezzek.

    -Sziasztok! – Köszöntem nekik mikor odaértem. – Na mi a probléma? – Kérdeztem rá.

    -Nincs semmi probléma. Csak kíváncsiak vagyunk mit tudtál meg róla. - Mondta Anna.

    -Hát ott született Romániában. Utána költözött az USA- ba. A ház ahová megyünk a nagyapjáé volt. Tőle örökölték. Szereti a moldvai csángó népzenét. Hát ami azt illeti azt én is megszerettem.

    -Oké pontosan hová megyünk? – Kérdezett rá a lényegre Anna.

    - A Fogarasi-havasokba. Azt hiszem. – Jött a kicsit bizonytalan válasz. - Lehet még jól is járunk azzal, hogy Minervához megyünk. Azt mondta a házat sűrű erdő veszi körül. Gazdag vadállománnyal. Így még messzire sem kell menni a vadászat miatt.

    - Ez így mind szép és jó, de hogy jutunk oda? Nem mintha nem tudnánk eljutni, de nem ott áll meg a busz. – Kérdezősködött Anna.

    - Minerva ezt is elintézte. Az egyik rokona jön fel értünk és elvisz minket.

    Nem lepett meg, hogy Kinga nem szól egy szót sem. Nem tudott mivel kiengesztelni. Megígérte akkor, hogy nem csinál ilyet többet. Megszegte az ígéretét. Nem vettem figyelembe, hogy itt van. Annával beszéltem. Ő legalább nem szegi meg az ígéretét.

    -Azóta csinált-e valami furcsa dolgot? – Kérdezett rá Anna. Látszott nem akarja, hogy visszamenjek Minervához. Sohasem határolódtunk és idegenedtünk el ennyire egymástól. Tudta az egész Kinga miatt van.

    -Nem semmi furcsát nem vettem észtre.

    -Énekelt már azóta? – Ezt a kérdést is kapaszkodónak használta. Lasszónak ami visszahúz.

    -Igen. Gyönyörűen énekel. – Jött az automatikus válasz. Vele egy kérdés is. - Miért?

    -Csak az volt az elméletünk, talán énekkel altat. Úgy tűnik nem. – Mondta Anna.

    -Majd jobban odafigyelek. – Majd megfordultam és elindultam Minerva felé. De megszólított egy hang a fejemben:

    -Ádám! Vigyázz magadra! – Szólt utánam Anna persze már elmémen keresztül.

    Bólintottan egyet. Tudtam látta, és megnyugodott vigyázok magamra.

    Piszkált a kíváncsiság. vajon jók a nővéreim feltételezései? Viszont énekelt már mellettem. Nem aludtam el. Ugyan álmos lettem de nem aludtam. Mégis úgy gondoltam érdemes lesz utána nézni. Nemsokára újra útnak indulunk. Akkor kideríthetem Anna elmélete igaz e. Mindenesetre Minervával jó volt lenni. Volt kedvem élni.

Olyankor úgy éreztem megvan amit keresek, az élet értelme. megvan miért jöttem erre az elátkozott világra. Mellette tudom van valami életcélom és nem bolyongok céltalanul az örökkévalóságban.

    Mégsem tudtam belegondolni, hogy egyszer majd ha veszély jelent számunkra meg kell ölnünk. Nem tudtam, és nem is akartam.

    Nem tudom miért de minden este mikor alszik félek, hogy nem ébred föl, hogy bármi történhet, hogy nem emeli rám mély titkokat rejtő szemeit, hogy nem veszhetek el kékségében.

    Megmagyarázhatatlan módon féltem elvesztésétől. De tudtam ez nem szerelem. Azt már ismerem. Azt már elveszítettem.

    Így gondolkodtam, míg oda nem értem hozzá. Egy fa tövében kuporgott, és olvasott. Mikor odaértem hozzá lekucorogtam mellé. Felém fordította fejét, rám emelte égkék szemét én pedig elvesztem meleg tekintetében. Megszűntem létezni. Nem találtam vissza a valóságba. Szavainak lágysága és édes csengése azonban visszahozott.

    -És mit beszéltetek a nővéreiddel? – Kérdezett rá közömbösen. Közben a könyvet bámulta.

    - Csak kíváncsiak rá, hogy hová viszel minket. – Vallottam be a féligazságot.

    - Nyugi nem lesz semmi bajotok nálam. Nem foglak benneteket fogva tartani. Főként nem foglak benneteket elrabolni. – Nyugtázta kissé feldúltan. Próbáltam megnyugtatni:

    - Nem, nem erről van szó. Csak a természetes kíváncsiság. – Akkor úgy gondoltam most igazán kíváncsiskodhatok. -   Nos ha már a kíváncsiskodásról van szó, igazán kíváncsi vagyok rá jársz e énektanárhoz? -  A kérdés zavarba hozta. Hófehér arca elvörösödött.

    - Nem, nem járok. Nem igazán megy az ének. – Próbált leszállni erről a témáról, de nem hagytam. Tudni akartam miért nem.

    - Nos ezzel nem tudsz megetetni! Hallottalak énekelni. Nincs gyönyörűbb hang a tiednél! – Vallottam be az igazat.

    - Nem éneklek jól. Csak ha jó a kedvem. Sokat függ a hangom a hangulatomtól. – De ezt már nem hittem el. Ha annyira függ a hangja attól, hogy jó kedve van nem tudott volna énekelni. Először. Mikor elaltatott. De nem akartam faggatni. Nem igazán volt kedvem fölidegesíteni. Bár az eddigi három nap alatt nem csinált semmi különös, és furcsa dolgot nem kockáztattam meg, hogy ingerülté váljon. Sokat faggattam. Féltem, hogy felbosszantotta folyamatos faggatózásom.

    Akármennyire is jó volt vele, és akármennyire normálisan viselkedett nem felejthettem el talán veszélyes. Jobbnak láttam nem faggatni legalább ma nem.

   Fenn a buszban egy ideig szótlanul ültünk egy ideig.

 Akkor elővette mp4 lejátszóját. Megint moldvait kapcsolt be. Persze a fülhallgató egyik felét ismét nekem ajánlotta fel:

    -Akarod te is hallgatni? – Kérdezett rá lágy gyöngédséggel hangjában.

    -Igen. – Jött az automatikus válasz. Akkor már nem bántam, hogy nem tudok neki nemet mondani.

    Egy ideig hallgattuk csak. Mindég egy bizonyos számnál kezdett el dúdolni. Később pedig alig hallhatóan énekelni.

    Akkor elkapott az az érzés ami szinte már hiányzott. Álmos voltam. Mégis körülnéztem, kíváncsi voltam alszik e valaki.

    Meglepetésemre az előttünk és a mögöttünk ülő emberek aludtak mind a bunda. Tehát Annának igaza volt. Tényleg énekkel altat.

    De akkor én miért vagyok még ébren? Egész két napot ezen rágódtam. Bár nem tűnt úgy mintha végig ezen gondolkodnék mégis két napon keresztül ezen evett a rozsdás fene.

    Az ötödik napon Minervát felhívta az apja. Akkor, amikor megállónk volt. Nem voltam vele mégis minden szavat tisztán és érthetően hallottam.

    -Minerva hogy megy az utazás? – Kérdezett rá aggodalmasan az apja.

    -Jól. – Mondta Minerva.

    -Találkoztál hívővel az úton? – Ezzel meg mire akart célozni? Milyen hívő? Még nagyobb meglepetésemre Minerva símén ennyit vágott rá.

    -Hárommal. Velünk utaznak. – Ezzel ránk akart utalni? De ez mit jelen, hogy érti azt, hogy hívő?

    -Megmutattad? – Kérdezett rá aggodalommal az apja. Mit kéne neki megmutatni? Mire gondol?

    -Nem. – Mi a fenéről beszélnek ezek. Hívő, valamit meg kell mutatni?

     Na és akkor olyat hallottam, amit végképp nem tudtam hova tenni:

    -Emlék? – Milyen emlék? Hirtelen próbáltam megnézni mi jut Minerva eszébe ez a szó hallatán, de semmit nem hallottam csak morgást.

    -Ugyan Koppány meg sem mutattam nekik! Honnan tudnám! – Mit honnan tudna, miért nem szólítsa az apjának?

    -Jólvan no! Ne borulj ki! Nyugi fékezd magad! Felhívtad Attilát? – mondta az apja.

    -Még nem mindjárt felhívom. Szia Koppány. Majd hívlak ha Transzilvániába értem. – Köszönt el. Nem értettem miért hívja Romániát Transzilvániának, már régóta nem hívják úgy. Az elég furcsa és kódolt beszélgetés után felhívta azt az Attilát. Románul beszéltek. De perfekt beszélek románul tehát minden szavukat értettem.

    -Szervusz Attila! – Visított a telefonba Minerva.

    -Szia Minerva! - Köszönt szeretetteljes hangon Attila. – Régen hallottam felőled. – Fojtatta.

    -Megyek Transzilvániába. – Újságolta el. Ismét megakadt rajta a figyelmem, hogy ismét Transzilvániát mondott.

    -Tényleg? Mikor jössz? – Kérdezett rá meglepetten Attila.

    -Holnap érek oda Nagyváradra. El tudnál jönni értem és elvinni a havasi házba? – Kérdezett rá Minerva.

    -Persze. Hányra legyek ott? – Kérdezte Attila.

    -Nem tudom talán úgy este nyolc körül érek oda. Ja és Attila Három vendégem lesz. Számolj rájuk is. – Mondta.

    Azután még beszéltek valamit magyarul. Azt nem értettem. Mintha direkt azért beszéltek volna úgy, hogy ne értsem. Minerva azt is tökéletesen beszélte. Pont mint az angolt meg a románt. Idegesített, hogy nem értettem, amit mondanak.

    Amikor elindultunk némán ült mellettem. Néha felém fordult eleresztett egy kedves, meleg mosolyt majd visszafordult. Az esti alvóhelyig nem szóltunk semmit. Majd mikor a hotelban elbúcsúztuk újra elfogott az az érzés ami megismerése előtt mindig velem járt.

    Úgy éreztem nincs célom. Céltalanul bolyongok az örökkévalóságban. Alig vártam a következő napot, hogy újra teljes és valós legyek.

    Másnap Bécsből indultunk útra újra. Minerva egész úton ideges volt. Nem mondta meg de látszott rajta. Kezeit tördelte és égőpiros ajkát harapdálta. A megállónál sem nyugodott le. Mikor már ordítani tudtam volna annyira sugárzott belőle az idegesség megpróbálta magát lenyugtatni.

    Elővette mp4 lejátszóját, de most nem ajánlotta fel a fülhallgató egyik felét, hanem mindkettőt a fülébe gyömöszölte és komolyzenét hallgatott. Ez ellazította egy kicsit. El is aludt. Akkor ébredt föl mikor le kellett szállni a buszról.

    Lassan előszedtük hatalmas bőröndjeinket és vártuk Attilát. Még nem ért oda.

    Vártam, hogy mikor jön. Vártam, hogy megismerjem Minerva rokonát.

    Akkor egy fekete Dacia Sandero fordult be. Ránéztem nővéreimre akiket ez a hat nap során rengeteget mellőztem. Ők is ugyanolyan kíváncsian néztek a titokzatos fekete autóra. Minerva odafordult hozzánk és így szólt:

    -Itt jön.

4.Dallam...zene...élet

    Már egy órája zötyögtünk esti megállónk felé. Nem igazán figyeltem a külvilágra. Kikapcsoltam. Csak, néha ha eszembe jutott mozogtam egy kicsit. Kikapcsoltam a képességem, nem voltam kíváncsi az emlékekre.

    Minervát sem figyeltem, úgy ahogy azt terveztem. Hallottam, hogy olvas. A lapok suhogását. Hallottam, hogy zenét hallgat. Valami furcsát, nem modern. Nem ismertem föl. A nyelvet, sem amin énekeltek. A zene nagyon ritmusos volt. Volt benne valami pengetős hangszer, fafúvós is, de nem ismertem. Néha hegedű is szólt. Kicsit törökös volt a zene, kicsit ázsiai és mégsem. De nem érdekelt. Ahogy a kérdések följöttek, úgy el is tűntek. Már zárt emlékei sem érdekeltek.

    Még mindig Kinga tettének hatása alatt voltam. Hogy tehette. Akkor megígértük ilyet nem csinálunk. Nem hallgatjuk ki egymás privát gondolatait. Pláne nem titokban. Megbíztam benne, tudta, ha valami lelki fájdalmam van, neki szólok először. Mindig megbeszéltük. Most mégis.

    Csendbe burkolóztam, a gondolataimba. Mikor már egy órája ettem magam a történteken gondolatzuhatagom megállította Minerva:

    -Mi történt? – Kérdezett kedves gyöngédséggel hangjában.

    -Semmi. Semmi különös. – Vágtam rá meguntan.

    Hisz, hogy is mondhatnám el neki. Figyelj, vámpír vagyok, a nővéreim is azok. Kapcsolatba tudunk lépni elménk segítségével. Kinga pedig kihallgatta azokat a gondolatokat, amikor rólad áradoztam.

    Ugyan mit tudnák mondani neki. Öntsem ki neki nem létező lelkem. Ugyan már.

    -Na ezzel engem nem etetsz meg. – Vágta rá Minerva. Majd fojtatta. – Egy órája nem szólsz semmit. Olyan búskomor vagy.

    Nos, ezt is észrevette. Most találj ki egy jó kis okot a szomorúságra. Gondolkozz!

    -Hát az én dolgom lett volna, szobát rendezni mire odaérünk Romániába. De hála istennek elfelejtettem. Most pedig mérgesek rám a nővéreim. – Ha csak ennyi lenne hálát adnák Istennek. Azt hiszem ez jó ürügy. Talán elég.

    -Nem gond! Ezen ne aggódj. Apámnak sok rokona van onnan. Örökölt egy házat. Van elég szoba mind a négyünknek. Jöhettek hozzám.

    Gratulálok. jobb, ha nem is szólok a mai nap folyamán többet. Nos valahogy lekell mondani. Ki kell találnom valamit. Már épp mondani akartam neki, hogy: Nem köszi majd megoldom valahogy, na és mi jött ki automatikusan a számon:

    -Köszike, nagyon kedves vagy. Nos, egy gonddal kevesebb! – De miért mondtam ezt. Miért mondok minden ilyen kérdésére igenleges választ! Mintha nem is én beszélnék! Mi történik velem!

    -Nagyon szívesen látlak benneteket! Legalább én sem leszek egyedül! – Látszólag majd kiugrott bőréből úgy örült. Nos azt hiszem ezt tudatni kell a nővéreimmel. Kapni fogok még ezért.

    Rákapcsolódtam Anna elméjére.

    -Anna azt hiszem, van egy Kis gond. – Vallottam be.

    -Mi történt. – Kérdezte egyszerre Anna és Kinga. Kingához azért sem szóltam. Jobban fáj neki, ha semmibe veszem. Azok után amit tett.

    -Nos Minerva észrevette, hogy valami miatt nem úgy viselkedek mint eddig.

Hát rákérdezett. Az mondtam mérgesek vagytok rám, amiért elfelejtettem szobát foglalni Romániában.

    -És? Ebben mi a nagy gond? – Kérdezte értetlenül Anna.

    -Nos hát, hivatalosak vagyunk Minervához. Ott alhatunk nála. Nemet akartam mondani, azt, hogy majd megoldom. Hát nem az jött ki a számon, hogy köszönöm nagyon kedves vagy! Olyan mintha neki nem lehetne nemet mindani.

    -Tökéletes! Ügyes vagy Ádám! Most végre igazán szemmel tarthatjuk! Zseni vagy! – Vágta rá Anna. Legalább vártam egy kis szentségelést. Egy monológot, hogy ezzel veszélybe sodorsz minket, erre kapok egy zseni vagy Ádámot.

    Kész összeesküdött ellenem a világegyetem! Végem!

    Valamit tennem kell. De azt hiszem, igaza van Annának. Így jobban szemmel tudom tartani. Most pedig minden okom megvan rá, hogy jobban megismerjem. Hát belekezdek faggatásba:

    -Mond csak Minerva milyen rokonaid élnek Romániában? -  Úgy gondoltam ez nem olyan tolakodó kérdés.

    -Hát igazából onnan költöztünk az USA-ba. A nagyapám házát örököltük. Oda fogunk menni.

   -Románia melyik részére megyünk pontosan? – Kérdeztem rá hisz tudnom kell hova viszem testvéreim.

   -Erdélybe, a hegyekbe. Ott van a ház.

Tehát semmi város, semmi szomszéd. Legalább vadászni el tudunk menni, ha már hegyekbe megyünk.

   -Meglátjátok, csodaszép hely. Csendes. Senki sem jár arra. Erdő veszi körül.

  Közben melegen mosolygott. Örült neki, hogy nála leszünk. És lassan kezdte én is örülni neki. Talán mégsem olyan veszélyes. Azóta egyszer sem viselkedett furcsán. Sőt meglepően barátságos volt. A beszélgetés befejezése után újra elővette mp4 lejátszóját. ismét azt a furcsa zenét hallgatta. Akkor már nem bírtam tovább. Muszáj volt megkérdeznem mit hallgat:

    -Mit hallgatsz? – Égtem a kíváncsiságtól. Jött is a válasz.

    -Moldvait. – Persze még így sem értettem belőle semmit. Arckifejezésem elárulta semmit nem értek az egészből. Mielőtt rákérdeztem volna mi az jött a magyarázat. – Népzene. Csángó magyar népzene. Szeretem ezt a zenét.

    Fölajánlotta nekem az egyik fülhallgatót. Azonnal fülembe gyömöszöltem. Nekem is nagyon tetszett a zene. Olyan élettel teli volt. Utána jött egy másik énekeltek benne. Egy lány énekelt. Számomra ismeretlen nyelven. De akkor már tudtam ez csakis magyar nyelv lehet. A dallam lágy volt. Andalító. Hegedű, brácsa és nagybőgő is volt benne és valami öblös hangú dob. Kánát ütöttek azt hiszem. De gyönyörű volt. Minerva akaratlanul elkezdte dúdolni az énekessel együtt. Megint elfogott az a fura érzés, mint a múltkor. De a sötétség nem jött. Vártam, hogy újra elragadjon és magával rántson a semmibe de nem történt semmi. Akkor a dalnak vége lett. A másik egy pengetős hangszerrel és dobbal kezdődött, aztán egyszerre berobbant egy mély fafúvós hangszer, de nem tudtam mi. Tovább egyszerre játszott mind a három hangszer. Belefonódott a dallamba egy magasabb csengőbb hangú fúvós. Annyira összhangban játszott a mély és a magas annyira jó volt hallgatni. Egy lány kezdett benne dúdolni. Aztán énekelni. 

    Minerva is énekelt a lánnyal együtt. Régi ismerősként köszöntöttem az andalító érzést. Hallgattam Minerva hangját mely maga volt az angyalok szólama. Már igazán vártam, na talán most, talán most elragad a tudatlanság. De nem jött. Csak játszott velem az édes émelygés. A hangszerszólónál már nem bírtam tovább. Furdalt a kíváncsiság milyen hangszerek ezek.

    -Minerva ezek milyen hangszerek, amik most szólnak? – Minerva megállította a zenét. Rám emelte égkék szemét és mézédes hangon válaszolta kérdésemre.

    -A pengetős hangszer koboz.  A ritmushangszer dob. A mély fúvós kaval, a magas pedig faragott rézvasalásos furulya. – Kíváncsian tekintett rám. – Tetszik a zene? – Erre úgy jött a válasz, hogy ismét nem gondolkodtam.

   -Igen gyönyörű. – Erre elmosolyodott, és én nem is bántam, hogy nem tudok neki nemet mondani.

    Ő. A zenéje. Visszakozott a világba. Nem vagyok már elveszve. Akármilyen homályos is most elmém, boldog vagyok. Visszatértem az életbe. Valahogy visszahozott. Valahogy megmentett.

      Valahogy… akárhogy…

3.Kötelesség

    Egy szó, mi béklyóba köt, ami elnyom. Kötelesség. A kín, a kényszer egyszerre. De kell. Muszáj. Kötelességem.

    Védeni a nővéreim. A családom. A létezésem célját. De hogyan árthat nekünk emberfelettieknek egy ilyen gyenge emberi lény. Figyeltem még alszik. Ében fekete haja lágyan ölelte arcát. Hófehér keze nyugodtan feküdt ölében. Arca maga a béke tükörképe. A lelki nyugalomé, hogy tudna veszélyes lenni törékeny lénye rám és nővéreimre. Az erő és az öröklét megtestesítőjére. Nem tudtam elhinni. Képtelen voltam. Nem volt hozzá elég erőm, hogy elképzeljem, mint egy fenyegető személyt, hogy lehetne egy ilyen törékeny halandó veszélyes. Annyira halandó, hogy tudna bántani bárkit is, hogy tudna ártani bárkinek is.

    De megint itt az a szó mely tonnák súlyával nehézkedik rám. A Kötelesség. Kötelességem szemmel tartani, kötelességem figyelni. Mert akárhogy is valami nincs rendben vele. Nincs illata vérének. Az előbb pedig elaltatott. Elveszett lelkem mélyén, dermedt szívem legtávolabbi sarkában tudom, nem tud ártani senkinek. De elmém logikusan gondolkodó felében veszélyt jelent. Akármilyen emberies kinézete több van mögötte.

    Már egy órája alszik. Mélyen, csendesen, békésen. Már egy órája küzdök ép eszemmel, és hatvan perce érzem úgy valami megváltozott.  Ő hozta a változást. Ő fordít életemen. Most ő a figyelmem központja. Titkainak megfejtése, személyiségének kiismerése, reakcióinak megfejtése az én Kötelességem. Az én keresztem, a családom érdekében.

    Közben ő csak aludt csendesen tovább. Mint az angyal, mint a legcsodásabb lény, ami valaha is teremtődött erre az elátkozott világba.

    Már két órája aludta igaz álmait mikor hirtelen arca fájdalmas kifejezést öltött. Átfordult felém. Majd kinyitotta titkokkal teli égkék szemét. Rám emelte. Engem pedig újra elragadott kékség. Elmerültem benne megszűnt a világ. Langy kékség vett körül. Nem találtam vissza. Nem volt visszaút szemei kéksége megértő melegsége megszüntetett. Megszűntem létezni. Valahol a valóság és a múlt között lebegtem. De visszahozott hangja az a hang melyet soha nem lehet elfeledni:

   -Nos úgy tűnik kicsit elszunnyadtam. – Ásított egyet, majd előkapott egy kupa vizet és ivott pár kortyot. Azután elővett táskájából egy csomag aszalt gyümölcsöt és elkezdte eszegetni. Nem sokat evett. Majd így szólt.

    -Nmesokára odaérünk a megállóhoz. Végre már nagyon elgémberedteka végtagjaim. – Roppantott egy nagyot derekán, kezén meg nyakán. Majd jóleső sóhajjal nyugtázta. – Nem szoktam hozzá a hosszú üléshez.

    Na és akkor megállt a busz. Leszálltunk róla. A nővérein azonnal rákapcsolódtak elmémre és szinte egyszerre utasítottak:

   -Gyere a padokhoz! – Azzal kimásztak elmémből. Lecammogtam a buszról. Közben Minervát figyeltem, aki két emberrel állta előttem. Minden lány, aki ránézett az irigység színeiben pompáztak. A fiúk pedig elepedtek érte. Figyeltem, hogy hova megy. Kiszemelt magának egy padot, amin nem ül senki. Ráült és kezeit tördelve a földet bámulta.

    -Itt vagyunk! – Hallatszott nővéreim visító hangja, melyet csak én észleltem.

    Elindultam feléjük. Közben igyekeztem felfogni az előbb történteket.

    -Nos mi újat tudtál meg róla? – Kérdezte idegesen Anna.

    -Semmit. – Jött a gyors és nem igazán sokatmondó válasz.

    -Vagyis semmi fura dolog? – Kérdezte Anna. Látszólag meglepte őt is Minerva gyors hangulatváltása.

    -Semmi hangulatváltás, meg elaltatás? – Tudakolta Kinga.

    -Semmi. Az égvilágon semmi. Már azon gondolkodom nem is ő csinálta csak beképzeltem magamnak. – igyekeztem elhinni magamnak amit mondok, annak ellenére, hogy tudtam hazudok ha azt állítom semmi sem történt.

     Hirtelen közeledő lépések zajára lettünk figyelmesek. Nyugodt lassú léptek közeledtek padunkhoz. Minerva jött oda hozzám. Rám mosolygott. Akkor megszólalt:

    -Ne haragudj csak azért jöttem, hogy megkérdezzem ülhetek e az ablak felől?

    Rögtön meggondolás nélkül rávágtam egy igent. Bosszantott, hogy ilyenkor semmi gondolkodás nélkül csak úgy rávágok egy igent. Nem tudom mi lett velem. Mintha ilyenkor nem is lenne értelme nemet mondani. Akkor Kinga olyat tett, amit nem igazán tudtam értékelni:

    -Nem mutatnál be minket? – Kérdezte sértődötten. Az előbb még veszélyesnek tartják most pedig meg akarja ismerni. Mi a baja van? Persze úgy gondoltam majd kapni fog még ezért.

    -Bocsánat. Minerva, ők a nővéreim Anna és Kinga. – Mérges voltam Kingára. Mi ütött belé?

    -Kinga, Anna ő Minerva az ülőtársam.

    Minerva ugyanolyan meleg mosollyal nyugtázta, mint mikor először találkoztunk, és megkérdezte mellém ülhet e. Majd így szólt:

    -Nagyon örvendek. Habár Ádám nem említette, hogy van testvére. Nagyon hasonlítotok egymásra, ikrek vagytok? – Kérdezte kedves mosollyal.

    -Igen. De csak én és Kinga. – Szólalt meg Anna megjátszott kedvességgel.

    -Nos hagylak benneteket. Visszamegyek a buszhoz. Majd még találkozunk. – azzal elviharzott.

    -Ezt meg mi a fene volt? – Kérdeztem Kingát idegesen. Hangomon érződött nagyon haragszom rá. – Meg kell védjelek tőle benneteket, szemmel kell tartanom, hogy biztonságban legyetek erre te. Tudod mit, egyenesen elé szaladhatnál azzal, hogy vámpír vagy. Hátha elaltat csak most örökre.

    -Jó okom volt rá! – Hadarta sértődötten Kinga.

    -Jó okod! Neked! Jó okunk van rá, hogy féljünk tőle, Nem arra, hogy barátkozzunk vele!

    -Tudod mit, ha ennyire veszélyes vadászd le! Aztán oda a veszély! – Már nagyon ki volt borulva.

     Persze ilyenkor a bölcs Anna nem tud mondani semmit! Elegem lett. Ezzel együtt még nehezebbé tette az egészet. Nincs kedvem a közelükben lenni. Először a nyakamba akasszák azt a Kötelességet, hogy figyelje. Már ez is nehéz. Semmit nem látok a fejében. Mintha nem lenne emléke. Nincs a vérének illata. Ezt fejtsd meg, figyeld ki, ismerd meg, védd meg a családod. A tetejébe még rásegít egy lapáttal. Ennyi erővel csinálhatná ő maga.

    Majd a buszba mentem. Minerva még nem volt fent. Átpakoltam a cuccomat és elindultam egy üres padot megcélozva. Még fél óra a megállóból, és indulunk. Újra mellém ül, és újra kezdődik előröl. Fejtegethetem titkait. Most meg már nemcsak miattam aggódhatok, hanem a nővérein miatt is. Most már ismeri őket. Névről. Kész ennyi. Most már minden remény oda mind a hármónkrol tud. Hirtelen elmémben egy ismerős hang szólalt meg. Persze. Kinga. Rákapcsolódott elmémre, és most szürke monológjával fog ostromolni.

    -Figyelj, sajnálom. Csak aggódom miattad.

    -Semmi bajom. De eddig sétagalopp volt a megfigyelés. Hála neked most aggódhatok mindhármónk miatt.

    -Eddig is hárman voltunk veszélyben. Most miben változott? – Kérdezett rá értetlenül.

    -Hát nem érted? Eddig nem ismert titeket. De hála neked most már igen.

    -Ó bocsi. De nem csak ezért. Mikor azt mondtam van okom rá tényleg igazat mondtam. – Nem értettem mire gondol. Nem tudtam mit akar ebből kihozni.

     -Hagyd ezt. Ismerlek. Akkor szoktál így beszélni mikor olyat csináltál amit ne lett volna szabad.

    -Hát igen. Nagyon jól ismersz. Tényleg olyat csináltam. – Nem tudtam hova akar kilyukadni. Vártam. – Ami nem lett volna szabad.

   -Mit? – Kínosan hallgatott. Ez engem idegesített. Rákérdeztem tehát újra. – Mit? – Akkor végre meszólalt.

   -Kihallgattam azokat a gondolatokat, amiket akkor gondoltál, amikor aludt. – Hirtelen, nővérembe vetett bizalmam összeomlott. Megtette azt, amit megtiltottunk egymásnak. Megtiltottuk, hogy észrevétlenül kihallgassuk egymás gondolatát. Tilos. Tilos. Tilos. nem szabadott volna. Kötelessége betartani. Kötelessége volt.

    -Hogy tehetted ezt, hogy voltál erre képes! Megígértük, hogy nem turkálunk egymás elméjében, hogy ezt az adottságot nem használjuk ki egymás titkainak megtudása ellen! Megszegted az ígéreted! – A világon mindenkinél mérgesebb voltam rá. Azt akartam, hogy most azonnal kapcsolódjon le elmémről. De sajnos akkor válik le, ha ő akarja. Aztán jött a mentegetőzéseivel.

    -Én csak, én csak aggódtam érted! Annyira magányos szoktál lenni!

    -De ez nem mentség arra, hogy mit tettél! – Nem akartam hallani, amit mond, de el kellett tűrnöm. Muszáj volt.

    -Az ismerkedést is azért tettem, mert mikor hallottam a gondolataidat, rájöttem kénytelen vagy fenyegetésként nézni rá. Annyira elbájolt a szépsége, és a halandósága. Én csak segíteni akartam.

    -Ez akkor sem elég. Hiába magyarázkodsz. Elvesztetted a bizalmam. – Ennyi év után. Mindig ő volt, aki megértett, és most ilyet csinált. Mindig megbeszéltem vele ha valami gondom volt. De ezzel… vége.

    -Hidd el én csak azért tettem, mert segíteni akartam. – esengett bocsánatért.

    Már nem érdekelt. Már nem figyeltem rá. Nem volt érdekes, amit mond. Szavai üresek lettek. Aztán hiába próbálkozott. Nem szóltam vissza. Egy idő után pedig levált elmémről. Nem akartam elhinni, amit mondott. Nem akartam. Amit tett. Ő. Akiben megbíztam. A nővérem.

    Gondolatokba merülve telt el az idő az indulásig. Kinga attól kezdve, nem mert szólni hozzám. Rákapcsolódni elmémre még inkább nem mert.

    Mire odaértem az üléshez Minerva már bent ült. Nézett ki az ablakon. Ledobtam magam az ülésbe. Felém fordult. Rám mosolygott. Melegen, szeretetteljesen. Aztán visszafordult.

    Arra gondoltam milyen jó volt mikor elaltatott. Akármilyen sebezhető is vagyok olyankor. Úgy akartam ismét a sötétség rabja lenni, tudatvesztett lenni. 

    Elbújni a világ elől.