5. Az út

   

Az utazás további hat napot vett igénybe. Mind a hat napon mellette ültem. A nővéreimmel nem foglalkoztam sokat. Főleg Kingával nem. A napok nagy részét Minervával töltöttem. Faggattam. Mindenről. A gyerekkoráról. 

    Ő pedig folyamatosan terelte a Gyermekkor témát. Nem bántam. Viszont sok mindent elmesélt Erdélyről. Erdély múltját. Szóba került a nagy Vlad Tepes.  Aliasz Drakula.  Furcsa, hogy épp ő hozta szóba, és igazán sok dolgot tudott róla. Kíváncsivá tett honnan tud ennyit. Próbáltam hátha így, hogy jobban ismerem meglátom emlékeit, ami alapján mesél, de nem láttam semmit, és aztán már nem is érdekelt.

    Órahosszakat el tudtunk beszélgetni. Bár általában én faggatóztam, és így ő beszélt a legtöbbet. Amikor Moldvait hallgatott a fülhallgató egyik része mindig nekem volt kinevezve. Sokat mesélt a moldvai csángó magyarokról. Elmondott mindent róluk. Olyan sokat tudott mintha ő maga is több évet töltött volna ott. Megígérte majd elmegyünk oda. Azt mondta nem baj, ha nem tudok magyarul, mert a csángók szinte tökéletesen beszélnek románul. Mutatott róluk képeket. Órákra való csángó népzenéje van. Amikor megálltunk a busszal napközben nem mentem oda a nővéreimhez. Csak nagyon, nagyon ritkán, kivételes alkalmakkor. Akkor is csak Annával beszéltem.

     De akármilyen jól megismertem Minervát még mindég nem mertem túl közel menni hozzá. Megmagyarázhatatlan módon akármit tett igyekezett úgy tenni, hogy ne érjen hozzám. Mikor mégis átléptem egy képzelt határt, a köztünk lévő hangulat kissé fagyos lett. Csuklóit összefont hajának bilincsébe tekerte.

    Mikor zenét hallgattunk és akaratlanul elkezdett énekelni, mindig elfogott az a furcsa érzés, melyet régi jó ismerősként fogadtam. Ha okát nem is ismertem. Szerettem, olyan volt mind, amikor egy ember fáradt. Habár az óta egyszer sem altatott el mégis vágytam rá.

    A harmadik napon muszáj volt mellőznöm Minervát az út közbeni megállásnál. Oda kellett mennem a nővéremékhez. Bár én azért mellőztem őket mert nem kerestem a társaságukat ők ezt annak  könyvelték, hogy minden időmet azzal töltök, hogy információkat szerezzek.

    -Sziasztok! – Köszöntem nekik mikor odaértem. – Na mi a probléma? – Kérdeztem rá.

    -Nincs semmi probléma. Csak kíváncsiak vagyunk mit tudtál meg róla. - Mondta Anna.

    -Hát ott született Romániában. Utána költözött az USA- ba. A ház ahová megyünk a nagyapjáé volt. Tőle örökölték. Szereti a moldvai csángó népzenét. Hát ami azt illeti azt én is megszerettem.

    -Oké pontosan hová megyünk? – Kérdezett rá a lényegre Anna.

    - A Fogarasi-havasokba. Azt hiszem. – Jött a kicsit bizonytalan válasz. - Lehet még jól is járunk azzal, hogy Minervához megyünk. Azt mondta a házat sűrű erdő veszi körül. Gazdag vadállománnyal. Így még messzire sem kell menni a vadászat miatt.

    - Ez így mind szép és jó, de hogy jutunk oda? Nem mintha nem tudnánk eljutni, de nem ott áll meg a busz. – Kérdezősködött Anna.

    - Minerva ezt is elintézte. Az egyik rokona jön fel értünk és elvisz minket.

    Nem lepett meg, hogy Kinga nem szól egy szót sem. Nem tudott mivel kiengesztelni. Megígérte akkor, hogy nem csinál ilyet többet. Megszegte az ígéretét. Nem vettem figyelembe, hogy itt van. Annával beszéltem. Ő legalább nem szegi meg az ígéretét.

    -Azóta csinált-e valami furcsa dolgot? – Kérdezett rá Anna. Látszott nem akarja, hogy visszamenjek Minervához. Sohasem határolódtunk és idegenedtünk el ennyire egymástól. Tudta az egész Kinga miatt van.

    -Nem semmi furcsát nem vettem észtre.

    -Énekelt már azóta? – Ezt a kérdést is kapaszkodónak használta. Lasszónak ami visszahúz.

    -Igen. Gyönyörűen énekel. – Jött az automatikus válasz. Vele egy kérdés is. - Miért?

    -Csak az volt az elméletünk, talán énekkel altat. Úgy tűnik nem. – Mondta Anna.

    -Majd jobban odafigyelek. – Majd megfordultam és elindultam Minerva felé. De megszólított egy hang a fejemben:

    -Ádám! Vigyázz magadra! – Szólt utánam Anna persze már elmémen keresztül.

    Bólintottan egyet. Tudtam látta, és megnyugodott vigyázok magamra.

    Piszkált a kíváncsiság. vajon jók a nővéreim feltételezései? Viszont énekelt már mellettem. Nem aludtam el. Ugyan álmos lettem de nem aludtam. Mégis úgy gondoltam érdemes lesz utána nézni. Nemsokára újra útnak indulunk. Akkor kideríthetem Anna elmélete igaz e. Mindenesetre Minervával jó volt lenni. Volt kedvem élni.

Olyankor úgy éreztem megvan amit keresek, az élet értelme. megvan miért jöttem erre az elátkozott világra. Mellette tudom van valami életcélom és nem bolyongok céltalanul az örökkévalóságban.

    Mégsem tudtam belegondolni, hogy egyszer majd ha veszély jelent számunkra meg kell ölnünk. Nem tudtam, és nem is akartam.

    Nem tudom miért de minden este mikor alszik félek, hogy nem ébred föl, hogy bármi történhet, hogy nem emeli rám mély titkokat rejtő szemeit, hogy nem veszhetek el kékségében.

    Megmagyarázhatatlan módon féltem elvesztésétől. De tudtam ez nem szerelem. Azt már ismerem. Azt már elveszítettem.

    Így gondolkodtam, míg oda nem értem hozzá. Egy fa tövében kuporgott, és olvasott. Mikor odaértem hozzá lekucorogtam mellé. Felém fordította fejét, rám emelte égkék szemét én pedig elvesztem meleg tekintetében. Megszűntem létezni. Nem találtam vissza a valóságba. Szavainak lágysága és édes csengése azonban visszahozott.

    -És mit beszéltetek a nővéreiddel? – Kérdezett rá közömbösen. Közben a könyvet bámulta.

    - Csak kíváncsiak rá, hogy hová viszel minket. – Vallottam be a féligazságot.

    - Nyugi nem lesz semmi bajotok nálam. Nem foglak benneteket fogva tartani. Főként nem foglak benneteket elrabolni. – Nyugtázta kissé feldúltan. Próbáltam megnyugtatni:

    - Nem, nem erről van szó. Csak a természetes kíváncsiság. – Akkor úgy gondoltam most igazán kíváncsiskodhatok. -   Nos ha már a kíváncsiskodásról van szó, igazán kíváncsi vagyok rá jársz e énektanárhoz? -  A kérdés zavarba hozta. Hófehér arca elvörösödött.

    - Nem, nem járok. Nem igazán megy az ének. – Próbált leszállni erről a témáról, de nem hagytam. Tudni akartam miért nem.

    - Nos ezzel nem tudsz megetetni! Hallottalak énekelni. Nincs gyönyörűbb hang a tiednél! – Vallottam be az igazat.

    - Nem éneklek jól. Csak ha jó a kedvem. Sokat függ a hangom a hangulatomtól. – De ezt már nem hittem el. Ha annyira függ a hangja attól, hogy jó kedve van nem tudott volna énekelni. Először. Mikor elaltatott. De nem akartam faggatni. Nem igazán volt kedvem fölidegesíteni. Bár az eddigi három nap alatt nem csinált semmi különös, és furcsa dolgot nem kockáztattam meg, hogy ingerülté váljon. Sokat faggattam. Féltem, hogy felbosszantotta folyamatos faggatózásom.

    Akármennyire is jó volt vele, és akármennyire normálisan viselkedett nem felejthettem el talán veszélyes. Jobbnak láttam nem faggatni legalább ma nem.

   Fenn a buszban egy ideig szótlanul ültünk egy ideig.

 Akkor elővette mp4 lejátszóját. Megint moldvait kapcsolt be. Persze a fülhallgató egyik felét ismét nekem ajánlotta fel:

    -Akarod te is hallgatni? – Kérdezett rá lágy gyöngédséggel hangjában.

    -Igen. – Jött az automatikus válasz. Akkor már nem bántam, hogy nem tudok neki nemet mondani.

    Egy ideig hallgattuk csak. Mindég egy bizonyos számnál kezdett el dúdolni. Később pedig alig hallhatóan énekelni.

    Akkor elkapott az az érzés ami szinte már hiányzott. Álmos voltam. Mégis körülnéztem, kíváncsi voltam alszik e valaki.

    Meglepetésemre az előttünk és a mögöttünk ülő emberek aludtak mind a bunda. Tehát Annának igaza volt. Tényleg énekkel altat.

    De akkor én miért vagyok még ébren? Egész két napot ezen rágódtam. Bár nem tűnt úgy mintha végig ezen gondolkodnék mégis két napon keresztül ezen evett a rozsdás fene.

    Az ötödik napon Minervát felhívta az apja. Akkor, amikor megállónk volt. Nem voltam vele mégis minden szavat tisztán és érthetően hallottam.

    -Minerva hogy megy az utazás? – Kérdezett rá aggodalmasan az apja.

    -Jól. – Mondta Minerva.

    -Találkoztál hívővel az úton? – Ezzel meg mire akart célozni? Milyen hívő? Még nagyobb meglepetésemre Minerva símén ennyit vágott rá.

    -Hárommal. Velünk utaznak. – Ezzel ránk akart utalni? De ez mit jelen, hogy érti azt, hogy hívő?

    -Megmutattad? – Kérdezett rá aggodalommal az apja. Mit kéne neki megmutatni? Mire gondol?

    -Nem. – Mi a fenéről beszélnek ezek. Hívő, valamit meg kell mutatni?

     Na és akkor olyat hallottam, amit végképp nem tudtam hova tenni:

    -Emlék? – Milyen emlék? Hirtelen próbáltam megnézni mi jut Minerva eszébe ez a szó hallatán, de semmit nem hallottam csak morgást.

    -Ugyan Koppány meg sem mutattam nekik! Honnan tudnám! – Mit honnan tudna, miért nem szólítsa az apjának?

    -Jólvan no! Ne borulj ki! Nyugi fékezd magad! Felhívtad Attilát? – mondta az apja.

    -Még nem mindjárt felhívom. Szia Koppány. Majd hívlak ha Transzilvániába értem. – Köszönt el. Nem értettem miért hívja Romániát Transzilvániának, már régóta nem hívják úgy. Az elég furcsa és kódolt beszélgetés után felhívta azt az Attilát. Románul beszéltek. De perfekt beszélek románul tehát minden szavukat értettem.

    -Szervusz Attila! – Visított a telefonba Minerva.

    -Szia Minerva! - Köszönt szeretetteljes hangon Attila. – Régen hallottam felőled. – Fojtatta.

    -Megyek Transzilvániába. – Újságolta el. Ismét megakadt rajta a figyelmem, hogy ismét Transzilvániát mondott.

    -Tényleg? Mikor jössz? – Kérdezett rá meglepetten Attila.

    -Holnap érek oda Nagyváradra. El tudnál jönni értem és elvinni a havasi házba? – Kérdezett rá Minerva.

    -Persze. Hányra legyek ott? – Kérdezte Attila.

    -Nem tudom talán úgy este nyolc körül érek oda. Ja és Attila Három vendégem lesz. Számolj rájuk is. – Mondta.

    Azután még beszéltek valamit magyarul. Azt nem értettem. Mintha direkt azért beszéltek volna úgy, hogy ne értsem. Minerva azt is tökéletesen beszélte. Pont mint az angolt meg a románt. Idegesített, hogy nem értettem, amit mondanak.

    Amikor elindultunk némán ült mellettem. Néha felém fordult eleresztett egy kedves, meleg mosolyt majd visszafordult. Az esti alvóhelyig nem szóltunk semmit. Majd mikor a hotelban elbúcsúztuk újra elfogott az az érzés ami megismerése előtt mindig velem járt.

    Úgy éreztem nincs célom. Céltalanul bolyongok az örökkévalóságban. Alig vártam a következő napot, hogy újra teljes és valós legyek.

    Másnap Bécsből indultunk útra újra. Minerva egész úton ideges volt. Nem mondta meg de látszott rajta. Kezeit tördelte és égőpiros ajkát harapdálta. A megállónál sem nyugodott le. Mikor már ordítani tudtam volna annyira sugárzott belőle az idegesség megpróbálta magát lenyugtatni.

    Elővette mp4 lejátszóját, de most nem ajánlotta fel a fülhallgató egyik felét, hanem mindkettőt a fülébe gyömöszölte és komolyzenét hallgatott. Ez ellazította egy kicsit. El is aludt. Akkor ébredt föl mikor le kellett szállni a buszról.

    Lassan előszedtük hatalmas bőröndjeinket és vártuk Attilát. Még nem ért oda.

    Vártam, hogy mikor jön. Vártam, hogy megismerjem Minerva rokonát.

    Akkor egy fekete Dacia Sandero fordult be. Ránéztem nővéreimre akiket ez a hat nap során rengeteget mellőztem. Ők is ugyanolyan kíváncsian néztek a titokzatos fekete autóra. Minerva odafordult hozzánk és így szólt:

    -Itt jön.