8. Végre megint kettesben - máramennyire -

    Anna, Kinga és Attila aludtak még. Elég furcsa volt őket látni. Egy vámpírt aludni. Agyrém. Minerva vezetett és kora reggel volt. Ránéztem órámra, hajnali fél négy volt. Pirkadt. A hegyekben voltunk. A nap első sugarai rózsaszínűre festette a felhőket melyek makacsul elé álltak. Mi árnyékban haladtunk, tehát nem kellett félnem, hogy elkezdek ragyogni vagy esetleg a nővéreim. Nem igazán lepett meg, hogy alszanak, az előbb én is aludtam.

    Figyeltem őket. Anna ült középen jobb felén én bal felén Kinga. A nővéreim sülve, főve együtt vannak. Most pedig egymásnak dőlve alszanak nyolcvan év óta először. Arcuk békét tükrözött, de nem csak az övék. Elalvásom előtt Attila félelemmel nézett az éneklő Minervára. Most semmi félelem nem látszott arcán. Békésen aludta az igazak álmát. Minerva vezette az autót. Tehát megvan a jogosítványa. Nem mintha furcsa lenne hisz már tizennyolc. Teljesen az útra összpontosított. Közben pedig moldvait dúdolt. Nem tudtam egyáltalán honnan tudhatja az utat?

    Épp ezeken rágódtam mikor hirtelen megszakította gondolatáradatom:

   -Jól aludtál? – Kérdezte azzal a megszokott melegséggel a hangjában.

   -Öhm… jól. – Ez azt hiszem elég kielégítő válasz.

   -Mit jót álmodtál? – Kérdezett rá enyhe kíváncsisággal a hangjában.

   Erre mit válaszoljak? Mondjam el neki, hogy magam emberként, vagy, hogy egy kietlen területen embereket, akik egy különösen titokzatos vámpírt bámultak, én pedig mellette ültem és zokogtam? Ugyan hülyének nézne! Próbáltam terelni olyan ügyesen, ahogy ő szokta.

    -Volt már veled olyan, hogy nem tudod visszaidézni mit álmodtál, csak azt tudod, hogy rossz volt és fel akartál ébredni… - Ezt már ő fejezte be.

    - De nem ment. – Vágta rá mintha vele mindig ezek történnének meg.

    - Pontosan, így ahogy mondod. Akár hiszed akár nem velem ritkán esik meg az ilyen. – Vallottam az igazsághoz híven. Csak annyit felejtettem ki, hogy vámpír vagyok és már vagy nyolcvan éve nem aludtam.

    - Hát velem elég sűrűn. – Vallotta keserűséggel a hangjában. – Néha úgy érzem, jó lenne emlékezni rá. – Ezt egy keserű nevetéssel zárta. Nekem pedig újra olyannak tűnt, mint egy vicc amit csak ő érthet. Viszont még mindig furdalt a kíváncsiság honnan tudja az utat. Gyorsan rá is kérdeztem.

    - Honnan tudod, hogy merre kell menni? – Hangomban természetes kíváncsiság érződött.

    - GPS. – Jött is az egyszerű válasz. Eddig észre sem vettem. Azután fojtatta. – Attila nagyon fáradt volt. Készítette nekünk elő a házat, lehajtott értünk meg minden. Majdnem elaludt. Átvettem tőle a helyet. Én nem voltam álmos. Gyorsan el is aludt. Ami azt illeti ti is. – Azután útra szegezett tekintettel hallgatott.

    Hirtelen felötlött bennem, hogy talán most, hogy kettesben vagyunk – már amennyire – kiszedhetem belőle milyen rokonságban áll Attilával. Meg egyáltalán, hogy lehet egy vámpír rokona? Lehetetlen, de hátha van olyan jó a képzelete, hogy kitaláljon valamit. Tehát rákérdeztem.

    -Milyen ágról a rokonod Attila?

    -Apai. – Jött az egyszerű és keveset mondó válasz.

    -Azon belül? – Kérdeztem válaszra várva.

    -Apa bátyja. Sokat járok le hozzá. Olyankor ő készíti el nekem az erdei házat.

    -Mint most. – Vágtam bele szavába.

    - Igen. – Jött a megerősítés.

    Az apja bátyja. Ez még nagyobb képtelenség mint az, hogy csak a rokona legyen. Azt hittem ennél jobb meséje van. Igaz ő nem tudja, hogy tudom, hogy Attila vámpír. Mint mi. Ez így agyrém. Esetleg az apja is vámpír? Az teljességgel képtelenség. Biológiailag pláne. Míg gondolkodtam nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Hisz a nővéreim és Attila vámpírok. Most pedig mind a hárman az igazak álmát alusszák. Kíváncsi vagyok mióta alszanak. Én nem tudtam de biztos voltam benne, hogy Minerva igen. Rá is kérdeztem.

    -Mond csak mióta alszanak?

    -Hát már körülbelül 8 órája. De amilyen fáradtak lehetnek még egy jó ideig nem fognak felébredni. – Mondta, s közben a visszapillantóba mosolygott. Amit pont úgy állított, hogy látsszak. Elég furcsa volt. De meleg és barátságos mosolya eltörölte a bennem lévő gyanakvást.

    -Figyelj Csak egy kérdés még Attiláról. – Próbáltam leplezni a válasz iránti vágyamat. – Mi a teljes neve?

    -Attila Taxa de Memorie. – Jött az egyenes válasz. Igaznak hangzott és furcsának.

   - Emlékadó? – Kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

  - Igen. Tudod a család gyökerei nagyon régre nyúlnak vissza. Ott kaptuk ezt a nevet. De ne kérdezd, hogy miért nem tudom. – Az utolsó mondattal pedig kilőtte a következő kérdésem.

   - Akkor a te neved: Minerva Taxa de Memorie. – Próbáltam következetes lenni. Mire ő lerombolta az igyekezetem.

   - Nem. Az én vezetéknevem: Transportatorul de Amintiri.

   - Emlékek hordozója? Hogy lett neked másmilyen vezetékneved? Apádnak mi a vezetékneve? Neki is Transportatorul de Amintiri, vagy Taxa de Memorie mint a bátyjáé?

    - Jótól kérdezed. Nem tudom miért más a vezetéknevem. Ami pedig apámat illeti neki sem az a vezetékneve, mint Attilának. Az övé: Deţinător de Amintiri.

    - Emlékek őrzője. Milyen furcsa név. – Annál a rejtélyes telefonhívásnál pedig az Emléket említették. Mindenhol láthatatlan emlékek kísértenek. Milyen ironikus. A sors fintora.

    - Igen. Nagyon nem is tudom ritka vezetéknevek. – Mondta nevetve Minerva.

    - Ritka. – Egyeztem vele komoly hangon. – Vagy inkább senkinek nincs ilyen. – Mondtam s a végén a komoly hangnem étváltott röhögéssé. Együtt nevettünk. Mire Minerva megszólalt:

    - Halkan, mert felébresszük az álomszuszékokat. Még egy óra és ott leszünk. Ha addig nem kelnek föl képtelenek leszünk felébreszteni őket. – Mondta komolyan. – És a te vezetékneved mi?- Kérdezte.

    - Lupus. Egyszerű vezetéknév. Én nagyon szeretem. – Mondtam az igasághoz híven.

    - Igen tényleg nagyon szép. – Mondta elgondolkozva. – Farkas. Az éjszaka gyermekei. – Mondta rejtelemmel és varázslattal teli hangon.

    - Azt mesélted a családod igazából magyar. Akkor, hogy lehet román vezetékneve?  - Kérdeztem rá értetlenül.

    - Nem tudom. Ezzel most megfogtál. – Majd egy jóízűt nevettünk.

    Nem tudtam mikor érünk oda. Lassan mentünk. A GPS takarásban volt. Csak néha hallottam néhány utasítást. Magyarul beszélt tehát nagyjából annyit értettem, mint az írástudatlan a használati utasításhoz. Nagyon érdekelt hény nyelven tud beszélni. Velem és a nővéremmel angolul beszél. Attilával és a romániaiakkal románul. Az apjával és néha Attilával magyarul. Vajon hány nyelvet tud még perfekt?

    -Min, hány nyelven beszélsz? – Hangomon kiérződött a kíváncsiság.

    - Hát. Anyanyelvi szinten beszélem az angolt, a magyart és a románt. Tudok valamennyit latinul, olaszul, meg szerbül. A legtöbb nyelvet akkor tanultam mikor odaköltöztünk. Nagyon sűrűn költözünk. A legtöbb nyelvet meg sem tanultam. – Majd megint egy keserű nevetés és összezavarodtam. Mi ebben olyan keserű?

    - Ez aztán a szép teljesítmény. Három nyelv anyanyelvi szinten meg még egy jó pár, amin meg tudsz szólalni. Nagyon ügyes vagy. Bár ezzel együtt sok rossz dolog járt. – Próbáltam megtalálni a hirtelen keserűsége okát. Annyira kíváncsi lettem, hogy bár tudtam nem ér semmit mégis megpróbáltam belenézni az ehhez kapcsolódó emlékbe.

    De ahogy sejtettem nem láttam semmit. Csak a fal volt előttem, meg a mögötte lévő susogás. Áttörni pedig nem volt értelme. Egy emlékért nincs értelme. Erre rá tudok jönni a képességem nélkül. De még ahhoz sem volt kedvem. Jó volt a kocsiban lévő nyugalom. Nincsenek a fejemben civódó nővérek, az emlékeik. Csak az elmét nyugtató csend.

   Minerva egyszer csak a hátizsákja felé nyúlt. Kivett egy cd-t. A cd-én csak ennyi volt feljegyezve – középkori gyöngybetűkkel - Moldvai. Majd berakta a cd lejátszóba. A közös kedvencünk szólalt meg. Én ugyan nem tudtam mit énekelnek. De a dallamot szerettem. Rejtelmes, sejtelmes. Amit szeretek. Egész úton, némán hallgattuk. Minerva néha dúdolt. Akkor, mint mindig mikor elkezdett dúdolni el fogott az emberi fáradtság. De már annyira hozzászoktam, hogy meg is feledkeztem róla. Nem érdekelt.

   Hirtelen egy elágazásra lettem figyelmes. A földút lágyan szaladt bele az aszfaltútba. Mi pedig ráfordultunk. Minerva felém fordult és így szólt.    

    -A ház ahová megyünk, az erdőben van. Mint egy vadászház. csak lakhatóbb. Nem sokára ott leszünk. Ha addig nem ébrednek fel muszáj felébresztenünk őket. – Mondta hátra melegen mosolyogva.

    Még egy ideig-óráig autókáztunk azután megálltunk. A fák ismét árnyékban tartottak bennünket. Mintha tudat alatt Kinga még mindég manipulálná az időjárást. De aztán észre is vettem, hogy semmi köze a fákhoz és Kingához az árnyéknak. A hegy tetején vastag felhőréteg volt, ami épp a házra és környékére vetette az árnyékot. Minerva leállította a kocsit és hátra fordult hozzám:

    - Megérkeztünk. – Mondta barátságosan.

    Abban a pillanatban pedig felébredtek az alvó vámpírok – még mindig furcsa volt alva látni őket, beszélni róla meg végképp.

7. Az álom

   Már vártam ezt az érzést. Nem félek tőle, ettől a sötétségtől, ami magával ragadott. Most nem küzdök ellene, mert jó, ahogy a sötét árny körülölel. Benne megszűnök létezni fizikailag. Olyan érzés, mint mikor valaki be van drogozva, tudom láttam más emlékén keresztül. Megnyugtat, ellazít, tiszta mámor. Élveztem, ahogy a sötétség selyem függönye körülölel. De akkor elkezdtem zuhanni, de nem úgy. Mindvégig éreztem talajt a lábam alatt, de a föld közeledett, hogy talpam hozzáérhessen.

    Hegyen voltam. A legtetején lehettem, mert csak sziklák és zuzmó nőtt rajta. Sok ember állt még rajta. Két csoportba tudtam osztani őket. Az egyik csapatba azokat sorolnám, akiken fekete köpeny volt. Mindegyik arcára egy rúna volt tetoválva. A legtöbbnek hosszú fekete haja volt. Szabadon fújta a hegyi fagyos szél. A másikak nem tűntek olyan vadnak. olyan ruha volt rajtuk, ami nem sokat védte őket a hidegtől. Olyan tündés beütésű öltözet volt. Mindenki lefagyva állt. Leheletük olyan volt mintha füstöt leheltek volna ki. Nem mozdultak.   Egyenletesen vették a levegőt a szívük ritmusa egyezett mintha egy ritmusra lennének beállítva.

    Körbevettek valamit. Párban álltak. Minden tünderuhás előtt állt egy köpenyes. Egyikük sem egymást nézték, hanem a kör közepét. Végre én is odanéztem. Egy hosszú hófehér hajú vámpír feküdt a kör közepén. Valaki fölé volt görnyedve. Hangtalanul zokogott. nem hallottam hangokat csak amolyan háttérhangokat: lélegzést, a szélsüvítést, a mozdulatok hangját. Aki fölé volt görnyedve végre felemelte fejét. Egyenesen a szemembe nézett, és át rajtam. Szemei könnyel áradtak, de még így is fölismertem: én voltam. Zokogtam, sírtam – már vagy egy évszázada nem ejtettem könnyet – hogy lehet! Egyáltalán az, hogy ember vagyok, nem vett észre pedig a szemembe bámult és át. Miért néz így mindenki, hisz egy vámpír van a kör közepén miért nézi mindenki ilyen nyugodtan? Félni kéne tőle, nekem is – na jó az csak az álombeli énem de akkor is- erre ott térdelek mellette és könnyeimmel mosom.

    Hirtelen oldalra fordultam. Mellettem Attila állt. Ő is ember volt. könnyekkel küszködve nézte a furcsa vámpírt és az álombeli énemet. Mondott valamit, de nem hallottam. Mintha csak némán pampogna valamit. Miért ember? Ha mégis miért nem menekül velem együtt? Csak néz fájdalommal teli arccal. Szólnom kell neki!

    -Attila ez egy vámpír siess! Menekülj, vidd el a többi embert! Ne álldogáljatok itt! – Kiáltottam elé mire védekező pózba ereszkedtem, ha netán feláll a vámpír.

    De Attila nem mozdult. Állt és nézte a fekvő vámpírt. Mintha nem is hallotta volna. A vámpír sem mozgott. Feküdt és fájdalmasan lélegzett mintha a világ számára venne levegőt. Én pedig görnyedtem felette és sírtam – még mindig fura, hogy egyáltalán sírni látom magam – miért nem menekülök, ha már ember vagyok – ez is elég lehetetlenül festett – miért sírok egy vámpír miatt.

    Ekkor lépteket hallottam a hátam mögött álló Attila felé közeledtek. Megfordultam, és jobban megdöbbentem, mint az előbb. Anna ment oda Attilához. Hihetetlen módon ő is ember volt. Nővérem kisírt szemmel nem volt igazán valósághű. amint odaért Attilához a vállára tette a kezét. szinte hallottam, ahogy a bőre súrlódik Attila furcsa ruháján. Anna mondott valamit, de nem hallottam semmit. Erre Attila félrefordította fejét és kieresztett egy könnycseppet. Furcsa látvány volt, hogy sír.

    Ekkor Annához fordultam.

    -Anna mi ez? Szólj nekik, hogy menjenek el a vámpír közeléből! – Kiabáltam a fülébe. De olyan volt mintha a falnak beszéltem volna, még csak nem is reagált rá.

    Visszafordultam a vámpír és az álombeli énem felé. Már rázkódtam a sírástól. Valamiért könyörögtem a földön fekvő vámpírhoz. Nem tudom mit, mert nem hallom a beszédet. Mintha süket lennék pedig ők a némák. Minden mást hallok ezt miért nem? Mi az, amit nem szabad megtudnom?

     Ekkor a távolból két alakot láttam közeledni vámpír sebességgel. Akkor mikor megláttam kik közelednek még nagyobb döbbenet fogott el. Kinga jött rohanva mögötte pedig egy másik vámpír. Kinga amint meglátta a vámpírt térdre rogyott mellettem. Majd szembe fordult az álombeli énemmel, és mondott valamit.  De miért nem veszi észre, hogy emberként ülök a titokzatos fehér hajú vámpír mellett és sírok. Amit mondhatott felzaklatta az álombeli énem. Még jobban elkezdtem sírni. Mérgesnek is tűntem. Mintha valami olyat tudott volna, ami fontos. Újra a titokzatos vámpír felé fordultam. Beszéltem hozzá, és ahogy látszott ő is hozzám. Könnyeimet törölgettem, és mosolyogtam rá. Utána kisírt szemekkel álombeli önmagam a szembe nézett, mint az előbb. A szemembe és túl rajtam. Akkor már tudtam, hogy nem lát senki, de akkor miért nézek folyton arra?

    Megfordultam. Attila ugyanúgy állt, mint mikor elnéztem róla. Anna mellette állt a keze a vállán pihent, a földet nézték. Mindkettőjük arcára kiült a fájdalom. Tehát őket néztem.

    Visszafordultam és néztem tovább a némafilmet. Nem hallottam a beszédet csak a háttérzajokat. A titokzatos vámpír még mindig hangosan és hörögve vette a levegőt mintha a világ összes embere abból a levegőből élne, amit ő vesz. Az álombeli énem pedig könnyezve beszélt hozzá. Láttam a gesztusaimon, hogy ígérgetek és bíztatok valakit, holott tudom nincs értelme.

    Hallottam a könnycseppek halk puffanását a földön. Már Anna és Attila is sírt. De miért? Egy ismeretlen vámpír fekszik a földön. Senki sem mozdul. Az az ember, akit álmom a saját képmásomra teremtett sírt. Kinga mögöttem állt kezeit úgy tette, mint Anna Attiláéra. Mellette állt az a vámpírnő, aki annyira hasonlított Attilára. Arca szenvtelenül meredt a semmibe. Mintha valami láthatatlant akarna látni. A földön fekvő vámpír beszélt. Hallottam a mozgásának hangját, én pedig néztem embertelen fájdalommal kisírt szemeimmel. Azután ránéztem Kingára. Kinga felnézett az égre. A nap elkezdett melegen sütni. Persze hisz Kinga különleges képessége, hogy manipulálja az időjárást, ha nem tudná meg sem mertük volna kockáztatni az utat.

    Kinga és a mellette álló vámpír bőre elkezdett ragyogni. A titokzatos vámpír teste is ragyogott. De míg a Kinga és az a vámpírnő úgy, mint akinek a bőre gyémánttal lenne kirakva a földön fekvő úgy ragyogott mintha ő maga lenne a gyémánt.

    Nem tudtam ki az. Háttal feküdt nekem. Odamenni nem tudtam. Egy árva lépést sem tudtam megtenni. Nem vitt a lábam. Forogni tudtam. De a járásra nem engedelmeskedett. Csak néztem, ahogy a földön fekvő vámpír ragyog. AZ álom által megteremtett önmagam sírva figyelte.

    Egyszer csak a Kinga mellett álló vámpír tekintete visszatért a jelenbe. Odafordult hozzám – igazából az álombeli énemhez – valamit magyarázott nekem. Valami olyat, ami fontos, ami életbevágó. Bár nem tudtam mit mond az álombeli önmagam arca megtelt reménnyel, kétkedéssel, és kétségbeeséssel. majd megérintettem a földön fekvő vámpír karját. Ekkor éles fájdalom hasított belém.

    Felriadtam az álomból és a kocsiban találtam magam. Attila, és a nővéreim még mindég aludtak. Minerva vezette az autót. Elég furcsa volt ez az alvás nem szoktam aludni sem nem, hogy álmodni. Pláne nem ilyet.