7. Az álom

   Már vártam ezt az érzést. Nem félek tőle, ettől a sötétségtől, ami magával ragadott. Most nem küzdök ellene, mert jó, ahogy a sötét árny körülölel. Benne megszűnök létezni fizikailag. Olyan érzés, mint mikor valaki be van drogozva, tudom láttam más emlékén keresztül. Megnyugtat, ellazít, tiszta mámor. Élveztem, ahogy a sötétség selyem függönye körülölel. De akkor elkezdtem zuhanni, de nem úgy. Mindvégig éreztem talajt a lábam alatt, de a föld közeledett, hogy talpam hozzáérhessen.

    Hegyen voltam. A legtetején lehettem, mert csak sziklák és zuzmó nőtt rajta. Sok ember állt még rajta. Két csoportba tudtam osztani őket. Az egyik csapatba azokat sorolnám, akiken fekete köpeny volt. Mindegyik arcára egy rúna volt tetoválva. A legtöbbnek hosszú fekete haja volt. Szabadon fújta a hegyi fagyos szél. A másikak nem tűntek olyan vadnak. olyan ruha volt rajtuk, ami nem sokat védte őket a hidegtől. Olyan tündés beütésű öltözet volt. Mindenki lefagyva állt. Leheletük olyan volt mintha füstöt leheltek volna ki. Nem mozdultak.   Egyenletesen vették a levegőt a szívük ritmusa egyezett mintha egy ritmusra lennének beállítva.

    Körbevettek valamit. Párban álltak. Minden tünderuhás előtt állt egy köpenyes. Egyikük sem egymást nézték, hanem a kör közepét. Végre én is odanéztem. Egy hosszú hófehér hajú vámpír feküdt a kör közepén. Valaki fölé volt görnyedve. Hangtalanul zokogott. nem hallottam hangokat csak amolyan háttérhangokat: lélegzést, a szélsüvítést, a mozdulatok hangját. Aki fölé volt görnyedve végre felemelte fejét. Egyenesen a szemembe nézett, és át rajtam. Szemei könnyel áradtak, de még így is fölismertem: én voltam. Zokogtam, sírtam – már vagy egy évszázada nem ejtettem könnyet – hogy lehet! Egyáltalán az, hogy ember vagyok, nem vett észre pedig a szemembe bámult és át. Miért néz így mindenki, hisz egy vámpír van a kör közepén miért nézi mindenki ilyen nyugodtan? Félni kéne tőle, nekem is – na jó az csak az álombeli énem de akkor is- erre ott térdelek mellette és könnyeimmel mosom.

    Hirtelen oldalra fordultam. Mellettem Attila állt. Ő is ember volt. könnyekkel küszködve nézte a furcsa vámpírt és az álombeli énemet. Mondott valamit, de nem hallottam. Mintha csak némán pampogna valamit. Miért ember? Ha mégis miért nem menekül velem együtt? Csak néz fájdalommal teli arccal. Szólnom kell neki!

    -Attila ez egy vámpír siess! Menekülj, vidd el a többi embert! Ne álldogáljatok itt! – Kiáltottam elé mire védekező pózba ereszkedtem, ha netán feláll a vámpír.

    De Attila nem mozdult. Állt és nézte a fekvő vámpírt. Mintha nem is hallotta volna. A vámpír sem mozgott. Feküdt és fájdalmasan lélegzett mintha a világ számára venne levegőt. Én pedig görnyedtem felette és sírtam – még mindig fura, hogy egyáltalán sírni látom magam – miért nem menekülök, ha már ember vagyok – ez is elég lehetetlenül festett – miért sírok egy vámpír miatt.

    Ekkor lépteket hallottam a hátam mögött álló Attila felé közeledtek. Megfordultam, és jobban megdöbbentem, mint az előbb. Anna ment oda Attilához. Hihetetlen módon ő is ember volt. Nővérem kisírt szemmel nem volt igazán valósághű. amint odaért Attilához a vállára tette a kezét. szinte hallottam, ahogy a bőre súrlódik Attila furcsa ruháján. Anna mondott valamit, de nem hallottam semmit. Erre Attila félrefordította fejét és kieresztett egy könnycseppet. Furcsa látvány volt, hogy sír.

    Ekkor Annához fordultam.

    -Anna mi ez? Szólj nekik, hogy menjenek el a vámpír közeléből! – Kiabáltam a fülébe. De olyan volt mintha a falnak beszéltem volna, még csak nem is reagált rá.

    Visszafordultam a vámpír és az álombeli énem felé. Már rázkódtam a sírástól. Valamiért könyörögtem a földön fekvő vámpírhoz. Nem tudom mit, mert nem hallom a beszédet. Mintha süket lennék pedig ők a némák. Minden mást hallok ezt miért nem? Mi az, amit nem szabad megtudnom?

     Ekkor a távolból két alakot láttam közeledni vámpír sebességgel. Akkor mikor megláttam kik közelednek még nagyobb döbbenet fogott el. Kinga jött rohanva mögötte pedig egy másik vámpír. Kinga amint meglátta a vámpírt térdre rogyott mellettem. Majd szembe fordult az álombeli énemmel, és mondott valamit.  De miért nem veszi észre, hogy emberként ülök a titokzatos fehér hajú vámpír mellett és sírok. Amit mondhatott felzaklatta az álombeli énem. Még jobban elkezdtem sírni. Mérgesnek is tűntem. Mintha valami olyat tudott volna, ami fontos. Újra a titokzatos vámpír felé fordultam. Beszéltem hozzá, és ahogy látszott ő is hozzám. Könnyeimet törölgettem, és mosolyogtam rá. Utána kisírt szemekkel álombeli önmagam a szembe nézett, mint az előbb. A szemembe és túl rajtam. Akkor már tudtam, hogy nem lát senki, de akkor miért nézek folyton arra?

    Megfordultam. Attila ugyanúgy állt, mint mikor elnéztem róla. Anna mellette állt a keze a vállán pihent, a földet nézték. Mindkettőjük arcára kiült a fájdalom. Tehát őket néztem.

    Visszafordultam és néztem tovább a némafilmet. Nem hallottam a beszédet csak a háttérzajokat. A titokzatos vámpír még mindig hangosan és hörögve vette a levegőt mintha a világ összes embere abból a levegőből élne, amit ő vesz. Az álombeli énem pedig könnyezve beszélt hozzá. Láttam a gesztusaimon, hogy ígérgetek és bíztatok valakit, holott tudom nincs értelme.

    Hallottam a könnycseppek halk puffanását a földön. Már Anna és Attila is sírt. De miért? Egy ismeretlen vámpír fekszik a földön. Senki sem mozdul. Az az ember, akit álmom a saját képmásomra teremtett sírt. Kinga mögöttem állt kezeit úgy tette, mint Anna Attiláéra. Mellette állt az a vámpírnő, aki annyira hasonlított Attilára. Arca szenvtelenül meredt a semmibe. Mintha valami láthatatlant akarna látni. A földön fekvő vámpír beszélt. Hallottam a mozgásának hangját, én pedig néztem embertelen fájdalommal kisírt szemeimmel. Azután ránéztem Kingára. Kinga felnézett az égre. A nap elkezdett melegen sütni. Persze hisz Kinga különleges képessége, hogy manipulálja az időjárást, ha nem tudná meg sem mertük volna kockáztatni az utat.

    Kinga és a mellette álló vámpír bőre elkezdett ragyogni. A titokzatos vámpír teste is ragyogott. De míg a Kinga és az a vámpírnő úgy, mint akinek a bőre gyémánttal lenne kirakva a földön fekvő úgy ragyogott mintha ő maga lenne a gyémánt.

    Nem tudtam ki az. Háttal feküdt nekem. Odamenni nem tudtam. Egy árva lépést sem tudtam megtenni. Nem vitt a lábam. Forogni tudtam. De a járásra nem engedelmeskedett. Csak néztem, ahogy a földön fekvő vámpír ragyog. AZ álom által megteremtett önmagam sírva figyelte.

    Egyszer csak a Kinga mellett álló vámpír tekintete visszatért a jelenbe. Odafordult hozzám – igazából az álombeli énemhez – valamit magyarázott nekem. Valami olyat, ami fontos, ami életbevágó. Bár nem tudtam mit mond az álombeli önmagam arca megtelt reménnyel, kétkedéssel, és kétségbeeséssel. majd megérintettem a földön fekvő vámpír karját. Ekkor éles fájdalom hasított belém.

    Felriadtam az álomból és a kocsiban találtam magam. Attila, és a nővéreim még mindég aludtak. Minerva vezette az autót. Elég furcsa volt ez az alvás nem szoktam aludni sem nem, hogy álmodni. Pláne nem ilyet.