12. Elszámolni való

    Álmomban testtelen szellem voltam. Egy árny, ami kötetlenül, és szabadon költözött a világban. Az erdőben bolyongtam. Egyszer megláttam egy köpenyes csuklyás alakot suhanni a fák között. Lépései hangtalanok voltak. Hosszú fekete köpenye az erdő alját beborító száraz avart seperte. Arcába húzta a csuklyát, így nem láttam semmit. Mindig idegesen tekingetett hátra. De az arcára vetülő árnyékok miatt a sötétben nem tudtam kivenni ki is ő. Csak úgy suhant végig az éjszaka leple alatt. Köpenye által vert levegő pedig felkavarta a száraz leveleket olyan gyorsan szaladt. Én pedig követtem. Nem éreztem, hogy láthatna. Olyan volt, mintha levegő lennék, és mint egy szellő szegülnék a titokzatos csuklyás alak nyomába.

    Szorosan mögötte haladtam. Néha idegesen hátra kapta a fejét, mintha érezné, hogy mögötte vagyok. Olyankor a legközelebbi fa mögé bújtam. Félt, hogy valaki követi.

    Jó sokáig kellett mennünk mire odaértünk egy barlangszerűséghez. A bejárata meglehetősen keskeny volt, és nem igazán fér át rajta még egy kisgyerek sem. De a titokzatos alak a kezét tette az egyik sziklára, és mormolt valamit, majd egy bizonyos ritmusban elkezdte kocogtatni a sziklát. Hallottam egy nagy reccsenést, és a kis luk szélét alkotó szikla arrább húzódott, és egy akkora rés keletkezett, hogy kényelmesen be lehetett férni rajta. A barlang belsejéből halvány fény szűrődött ki. A csuklyás köpenyes alak bement a nyíláson, én pedig utána suhantam. A szikla, amelyik az előbb utat engedett nekünk, most elzárta be, és szerintem a kijáratot is. Ahogy a titokzatos alak mögött haladtam, megláttunk egy szintén köpenyes alakot, akinek a csuklyája le volt hajtva a fejéről, és így tisztán látszott az arca. Egy vámpír volt. Egy tizenéves lány. Tizenhatnál nem volt több. Hosszú vállig érő gesztenyebarna haja nagy loknikban omlott vállaira. Krétafehér szív alakú arca volt. Piros ajkai lágyan íveltek mosolyra, és fehér fogai szikráztak a barlang gyenge fényében. Szemei éjfeketén ragyogtak, és bár testet nem öltöttem ebben az álomban éreztem a bőre hidegét, és tisztán hallottam, hogy nem dobog a szíve. Megláthatta a titokzatos köpenyesem arcát, mert az arca hirtelen csodálkozó, és tisztelővé vált. Románul beszélt. Még szerencse, hogy én is perfekt beszélek románul. Idegeden csak ennyit nyögött ki:

   - Care aminteşte. – Majd szemeit lesütötte. Amit mondott nagyjából annyit tett: emlékező. A csuklyás erre felemelte a kezét, és intett egyet, mintha indulni szeretne.

    A vámpír csak bólintott, és elindultak a halvány fény felé. Egyik sem vett észre. Csak mentünk, míg egy nagyobb mesterségesen kivájt terembe nem értünk, ami ki volt világítva. Ott tele volt a terem szintén köpenyes emberekkel, akik nem is emberek voltak, hanem vámpírok. A csuklyájuk nem takarta az arcukat. Mindenkit tisztán láttam. Mindegyik boros poharat tartott a kezében, és éreztem a bennük lötyögő vérvörös ital édes aromáját. Felismertem, mert egyetlen egyszer életemben sikerült ilyet innom. Tigris vér. A ragadozó nagymacska vérének illata belengte a termet. Mindenki kezében volt egy pohár ezzel az édes nedűvel. Körben álltak, és beszélgettek. Jobbára csak egymással, és nem volt valami érdekes számomra. A kör közepén Attila állt, és egy nő, aki nagyon hasonlított rá. Az ő kezükben is volt egy pohár abból az édes illatú vörös aranyból. Mellettük egy asztal, még egy üres pohárra, és egy kancsónyival abból az édes vérből, amit én is nagyon szerettem. Őket vette körül mindenki. Amint a csuklás alak, akit követtem, és a vele érkező vámpírlány beléptek a terembe. Mindenki feléjük kapta a fejét. A lány odaszaladt a legközelebbi tőle úgy egy másfél évvel idősebb vámpírfiúhoz, aki biztos szerette, mert a lány lágyan simult a fiú karjaiba. A köpenyes, és arcát még mindig csuklyával takaró valaki pedig elindult a kör közepe felé. Attilánál megállt, és kesztyűs kezével megfogta Attila kezét, és elkezdett románul beszélni.

    - Apa! Annyira örülök, hogy újra itthon lehetek. Kár, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk. – Mondta, és én felismertem a hangot, de hirtelen nem tudtam beazonosítani.

    - Én is örülök kincsem! Tényleg kár, hogy ez miatt kell találkoznunk, és, hogy nem lesz nyugtod az itt töltött időd. – De hisz ő vámpír hogy lehet egyáltalán gyereke! Az lehetetlen!

    - Már annak örülök, hogy itt lehetek. Nem baj, hogy ez történt. Elintéztem őket. Nem lesz semmi baj. Megoldom. – Közben odalépett hozzájuk a kör közepén tartózkodó Attilától körülbelül három évvel idősebb.

    - Kis emlékezőm! – Mosolygott rá a nő. – Hát haza hozott téged is a szél? – Fogta meg a köpenyes, és immár tudom, hogy lány kezét.

    - Mária néni! – trillázta a köpenyes lány, akinek még mindig csak a hangját ismertem, mert a csuklyát még mindig nem vette le a fejéről. – Annyira örülök, hogy újra látlak!

    Közben hallottam, hogy az egész teremben csak egy szív dobog. A köpenyes csuklyás lányé. Kezdtem aggóni érte. Talán valamelyik elbűvölte, és most ő lesz a desszert! De nem az nem lehet! Attila vegetáriánus gondoltam magamban. Ő nem engedné, és akkor most is tigrisvér helyett embervért innának.

    Ott álltam a tömeg mögött. Kívülről, és láthatatlanul szemléltem ezt az egészet. Az összes körülöttük álló vámpír idegesen és feszengve nézte a köpenyes lányt, aki Attilával, és Máriával társalog. Attila az asztalhoz fordult, és a boros pohárba öntött abból a kacsóból, amiben a tigrisvér csillogott, és illatozott. Felvette a poharat, és a lányhoz ment. Amint a lány meglátta a poharat és vette egy mély levegőt örömében felsikkantott.

    - Tigrisvér! Jaj, apa annyira szeretem! Ez a legfinomabb!

    - Igen tudtam, hogy ez a kedvenced. Tudom, hogy nem szereted az embervért. – Mosolygott Attila, és a lány felé nyújtotta a poharat. MI! Vért iszik? De hisz a szíve dobog! Nem vámpír! Ha meg vámpír is lenne, miért épp az embervért nem szeretné? Ez egyáltalán nem rendes! Először is, hogy lehet, hogy egy vámpír az apja egy olyan lánynak, akinek dobog a szíve, és másodszor, hogy lehet, hogy még ha vámpír is és csak a fülem csal, akkor is nem szereti az embervért! Ez abnormális! Őrjöngtem magamban.

    A csuklyás lány egyik kezébe vette a vérrel teli poharat, a másik kezével pedig elkezdte lassan lehúzni fejéről a csuklyát. Amint a csuklya lekerült a fejéről hosszú fekete hajomlott le egész a derekáig. Gyönyörű kék szemek csillantak meg a kivilágított terem fényében, és gyönyörű fehér bőrt láttam. Mire villámként csapott belém a felismerés. A köpenyes, csuklyás lány nem más volt, mint Minerva! Felismertem volna egy százezres tömeg kellős közepén is! Ez a kis táraság kellős közepén, úgy, hogy senki még csak a közelébe sem mer menni, csak Attila és az a másik nő így pedig szinte kiszúrta a szemem!

     Minerva nagyot kortyolt a vérrel teli pohárból, és nagyot sóhajtva nyalt egyet a szája szélén. Mikor Attila megszólalt, és észrevettem, hogy mindenki hallgat.

    - Akkor nem találtad meg az Emléket? – Kérdezve szomorúan csillogó szemekkel. Minerva megrázta a fejét.

    - Nem. Koppánnyal kerestük, de nem találtuk. Annyi vámpírnak megmutattam, de még mindig nem találtam.

    - Akkor az Emlék nélkül kell megküzdenünk. – Hajtotta le Attila a fejét. Már, megint azaz Emlék. A telefonbeszélgetésnél is!

    - Láttam három vámpírt veled. – Szólalt meg Mária. 

    - Igen. Tudom. De nekik még nem mutattam meg. Nem tehettem. A buszon túl sokan voltak. Ti is tudjátok, mennyire fáj, és ott nem tudtuk volna elrejteni ezt a fájdalmat. – A magas és izmos vámpír, aki mellettem állt az említés hatására, hogy mennyire fáj megborzongott. Mintha pontosan tudná. – Egyébként is, három élettel több vagy kevesebb a számlámon már nem oszt, és nem is szoroz.

    - De meg fogsz halni az emlékért! – Erősködött Mária. – Láttam!

    - Igen meg fogok! – Vágta rá Minerva idegesen. – Meg fogok, hogy ő éljen, akárhol is van! Nem kell megtalálni, mert tudom, hogy létezik! Viszont örülök, hogy nem tettem tönkre, és nem ítéltem őt halálra, mint ezeket. – Mutatott végig az ott körben álló vámpírokon. Hirtelen tekintete elsötétült, és mindenki elkezdett félni tőle. Éreztem.

    - Jó, jó Minerva próbálj meg lenyugodni.  – Mondta Attila, miközben Minerva vállára tette a kezét. Minerva vett egy mély levegőt, és megnyugodott. Mintha ők is pont úgy félnének tőle mint én, és a nővéreim.

    - Rendben. – Fújta ki a levegőt. – Még nekik megmutatom. Három élettel több vagy kevesebb a számlámon mit számít nem igaz! – Dünnyögte magába. Akkor jöttem csak rá, hogy rólunk beszél.

    - Hívők! – Emelte fel a hangját Attila. – A sötétek mozgolódnak! Hadat üzentek! Nemsokára indul a háború! Nem hagyhatjuk, hogy győzzenek. Isten ellen szegültek, és megtagadták tanítását. Áttértek a sötétség, az ördög ösvényére! – Harsogta. – Meg kell állítanunk őket! – Minden jelen lévő vámpír hangosan éljenzett, és morgott, mintha már a csatára készülnének. De Minerva csak állt, és nézte az éljenző tömeget. Arcára kiült a fájdalom, és egy vércseppet láttam legurulni arcán. Gyorsan letörölte, majd kiitta poharának tartalmát, végül megszólalt.

    - Hívők. – Hangja halk volt, és mégis határozott. Hűvös, és hátborzongató. – Sajnálom. – Elfordult mindenkitől, és mindenki csak nézte szótlanul. Egyszer kilépett egy ifjú vámpír a csoportból. Szőke volt. Izmos, és magas.

    - Itt vagyok, mert itt akarok lenni. Nekem még nem mutattad meg. Én önszántamból harcolok. Neked nem kell bocsánatot kérned Emlékező. – Nézett egyenesen Minerva szemébe. – Neked kell, köszönetet mondjunk, hogy összehívsz, és egyesíted erőinket. – Minerva belenézett a magas szőke vámpír szemébe, és elfordította fejét.

    - Érzem rajtad, hogy még nem mutattam meg. Nem tudok ellenállni, hogy ne nyomjam kezem a kezedhez, hogy ujjammal ne érintsem meg a halántékod. De nem teszem meg. Így ha harcra kerül sor, és vesztésre állunk te mentheted magad. De ők. – Intett fejével a többi felé. – Őket hajtsa a láthatatlan, és nem tudnak meghátrálni a harcban. Életük végéig harcolnak. Meghalnak, mert nem hátrálhatnak meg. Azért mert megmutattam nekik.

    - Ha ennyire nehéz kibírni, hogy ne mutasd meg engedd, hogy ösztönös légy. Engedd, hogy azt tedd, amit a sors neked szánt. Mutasd meg nekem. – Nyújtotta ki hófehér kezét a szőke vámpír Minerva felé.

    - Nem tehetem tönkre a te életed is. – Fordította el a fejét Minerva.

    - Te mondtad, egy élettel több még annyit sem oszt, vagy szoroz. – Fúrta bele a vámpír barnán aranyló szemeit Minerváéba.

    - Caleb nem tehetem. – Suttogta Minerva. De honnan tudhatta a nevét? Nem mondta, és ha nem látta, még sohasem akkor nem is tudhatja!

   - De megteheted. Tedd meg! – Erősködött Caleb. – Engedj a benned élő ösztönnek. Tedd, amit tenned kell.

   Minerva fájdalommal teli szemeit a magas szőke vámpírra emelte. Bal kezéről levette a kesztyűt. Elindította a kezét Caleb halántéka felé, mikor még suttogott valamit.

   -Caleb, én sajnálom. – Majd ujjait Caleb halántékához nyomta. Lágyan, és puhán.

   Caleb megrándult a fájdalomtól. Minerva szemei elködösültek, és csak nézte a semmi, mintha a távolban lenne valami. Közben folyamatosan ott tartotta ujját Caleb halántékán. Caleb összerogyott, és térdre esett. Rázkódott a fájdalomtól. Egyszer másszor fájdalmában fel is ordított. Már szinte a földön fetrengett a fájdalomtól, mikor Minerva szemei újra kitisztultak, és elengedte Calebet. Caleb zihált a fájdalom utórengésitől. Minerva felvette a kesztyűt, és leguggolt Calebhez. Felajánlotta neki a kezét. Caleb habozva, ugyan de megfogta Minerva kezét. Minerva pedig felrántotta.

   -Most már mindent tudsz. Mindent láttál. – Minerva hangja szenvtelen volt. Hideg, és hátborzongató.

   Majd Minerva elindult kifelé a barlangból. Aki mellett csak elment idegességében ugrott egyet. Én követtem. Ki a barlangból, az erdőben pedig egy fa alá ült. Elkezdett sírni. Az utolsó dolog, amit ébredésem előtt láttam Minerva volt, ahogy égnek emeli kék szemeit, és a hold tükröződik szemeiben.

    Majd mikor felébredtem az első dolog, amit megláttam a szobámban Anna, és Kinga volt. Idegesen toporzékoltak az ágyam mellett. Amint felébredtem Anna megszólalt.

   - Csak, hogy végre felkeltél! Minerva eltűnt! Nincs a házban. Nem is alszik! Minket pedig elaltatott, míg te zongoráztál. – zihálta Anna idegesen.

   - Nyugi, nyugi. Akkor most Minerva eltűnt? – Kérdeztem zavarosan. Az egész álom olyan valós volt, hogy meg sem tudtam volna különböztetni a valóságtól.

   - Igen. Mire felébredtünk nem találtuk sehol, de te még mindig aludtál. – Mondta Anna. – Annyira féltettünk. Olyan nyugodt, és mozdulatlan vagy mintha meghaltál volna.

   - Hát pedig nem aludtam valami jól. – Tápászkodtam ki az ágyból. – Már második alkalommal álmodom. – Ez pedig még az előzőnél is furcsább álom volt!

   - Álmodtál? – Szólaltak meg egyszerre Anna, és Kinga.

   Hirtelen rákapcsolódtam mindkettőjük fejére, és megmutattam nekik a két álmom. Az elsőt a réten, Annát, hogy ember, aztán, hogy láttam a rétet itt a közeli hegyen mikor vadászat után feltérképeztem a terepet. A mostani álmom, Caleb, Mária, Attila. A fájdalom. Az Emlék. Mikor a rövid mozinak vége lett lekapcsolódtam róluk. Anna idegesen zihált.

    -Talán tudod, hogy hol van. Talán éjjel ez történt, amit most álmodtál! – Tört ki Annából.

    Mikor egyszer csak ajtócsapódást hallottunk lentről. Minerva megjött. Nekünk pedig van egy kis kideríteni, és elszámolni valónk!

Remélem tetszik. Komizzatok Léci

Puszi Oja-shio

11.Megmagyarázhatalan

Végre itt vagyok! Visszatértem! Jó olvasást hozzá!

    Ott álltam, és a rétet néztem. Ez az. Itt jártam álmomban. Szinte oda tudtam képzelni, minden egyes tetovált arcú embert. A vámpírt a rét közepén, magam emberként felette, Annát, Attilát. Láttam lelki szemeim előtt.

    Nem ok nélkül álmodik az ember. De a vámpír sohasem szokott. Még aludni sem! Én pedig aludtam kétszer, és álmodtam másodjára. Az álom az emberek szerint sok minden jelképe. Van, aki a jövő képét látja benne. A tudósok nem tudnak semmit sem mondani róla.  Egyesek szerint az egész azért van, mert az emberi agy mindent rögzít, és akkor előjönnek, azok a képek, amik egyébként kiesnének.

    De ez. Ez a hely pont ugyan az, mint álmomban. Szakasztott mása! Már lassan kezd beigazolódni, azaz elmélet számomra, hogy az álom nem más, mint a jövő képei. Miért ne lehetne az. Miért ne lehetne ez a jövő?

   Eljöttünk ide, hogy megtudjuk, hogy ki változtatott át, mert nekünk románul beszélt. Mi épp azért tanultunk meg románul, hogy le tudjuk fordítani, amit mondott. Eljöttünk. Okkal. Valami történni fog itt. Valami történni fog ezen a helyen. Valami lesz ezen a tisztáson. Valami miatt össze kellett találkoznom Minervával, el kellett jönnöm ide hozzá a nővéreimmel, és fel kellett tévednem ide erre a rétre.

    Minden okkal történik. Mindennek oka van. Nem mondom, hogy ez a sors, mert nem hiszek a sorsban. A sorsot én alakítom, én választom, és vagy csakis én, vagy más is beleavatkozik, de ez nem a sors. Ezek dolgok, amiket mi teszünk. Mi jöttünk ide, én csámborogtam el a rétre, én álmodtam valamiért, elfogadtuk Minerva ajánlatát, mert el akartuk. Mi irányítottuk. Nincs külső erő. A sorsot te választod.

    Járkáltam a réten. Minden egyes fűszálat megnéztem magamnak. Meg akartam jegyezni. Meg akartam tudni mi ez. Beleszippantottam a levegőbe. A tiszta hegyi levegőn kívül nem éreztem mást. Nem kellett semmit sem éreznem. Ez a hely itt van, és történni fog itt valami. Mocorog valami, és elő fog jönni, ha megtesszük a kellő lépéseket.

    Elindultam visszafelé az úton. Magam mögött akartam hagyni a tisztást, ami még mindig hívogatott. Távolodtam, de a vállam felett mindig visszanéztem egész addig, amíg a rét el nem tűnt. Lesz ott valami. Érzem. Tudom.

    Az erdő meleg, és hívogató volt. Futottam benne, és hagytam, hogy a meleg levegő simogasson, és ellágyítson. Nem érdekelt, hogy mi lesz most. Eddig kellett, hogy tudjam, de amit elkerültem a rét közeléből a jövő tudásának szomja enyhülni kezdett.

    Minden fa lágyan ringott körülöttem, és nem siettem. Minek? Nincs hova sietnem. Olyan szép, az erdő, hogy nézhetem. Ide nem merészkedik senki. Messze van a lakott településtől. Messze van bármilyen turista ösvénytől. Nem kell félnem. Az idő jó. meleg, de nem süt a nap. Kinga vigyáz rá. Nem kell aggódnom, hogy elkezdek ragyogni.  

    A ház minden egyes lassú lépéssel egyre közelebb került, és egyre jobban vonzott magához. Míg Minerva aludt nem éreztem ezt a vonzást. De most. Mint a fekete lyuk. Erősen szív magába, mintha ott lenne a világ közepe. Mintha a gravitáció is ő felé húzna.

    Ismeretlen ez az érzés. Nem értem. Sokan nevezik az ilyet szerelemnek, de ez nem az. Azt elvesztettem. Még abban az évben mikor átváltoztam. Akkor kihalt a szívemből.

    Az erdőből már láttam a házat. Éreztem, hogy Anna, és Kinga bent vannak. Lassan közeledtem szobám ablakához. Könnyű volt felugranom rajta. Csak egy kicsit elrugaszkodtam, és már bent is voltam.

    Amint beértem rájöttem, hogy nagyot tévedtem! Ez ugyanis nem az én szobám volt. Minerva szobája az enyém mellett volt. Az ablak nyitva állt. Én pedig ott álltam Minerva szobájában. Micsoda baklövés! Ilyen is ritkán történik velem. Néztem Minervát, ahogy alszik.

   A buszban persze sokat láttam aludni, hisz ott ültem mellette, de így mégiscsak más volt. Fehér párnáján világított fekete haja. A lágy feketeség lágyan vette körül Minerva fehér, és nyugodt arcát. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy esetleg veszélyes lenne ránk nézve.

    Egy angyal. Egy gyenge halandó hogy lenne veszélyes? Hisz ő csak egy angyal, egy fekete hajú, kék szemű angyal.

    Innára emlékezetett. Az egyetlen lányra, akit valaha is szeretni tudtam. Aki iránt szívem örökkön örökké égő szerelme kihunyt, és már csak parazsa sem maradt. Inna volt az egyetlen, akire úgy tudtam ránézni, hogy tudtam ő az, és tudtam szeretem.

    Igen emlékeztet rá. Minden lányban Innát látom, és mindenkiben őt keresem. Minden emberben őt keresem, de benne szinte megtaláltam. Mégsem szeretem. Nem. Az a szerelem vele halt. Azt a szerelmet magával vitte akárhol is van most.

    Tekintetem levettem az alvó Minerváról, és az ajtó felé vettem az irányt. Lassan, és csendesen haladtam, hogy nehogy felkeltsem. Aztán ha felkelne, mit mondanák neki? Bejöttem az ablakon?  Nem hinne el belőle semmit. Őrültnek tartana. Minimum hibbantnak.

     Az ajtóban, még visszanéztem az alvó Minervára, majd becsuktam, az ajtót. Átmentem a saját szobámba. Nem mentem be a nővéreimhez. Nem. Most magányra vágytam. Át akartam gondolni a rétet, az álmom, és ezt az egész szerencsétlen helyzetet.

    Az úton annyi mindent tudtam meg. Többek közt, hogy egy vámpír is el tud aludni. Most ez az álom. Úgy tűnik, hogy ez mind szorosan kapcsolódik Minervához. Mintha minden az álom, és minden, ami történik, azért lenne, mert Minervával történne.

    De nem. Ez nem lehet. A sorsom én irányítom. Azért történnek ezek a dolgok, mert én úgy döntöttem, hogy megismerkedem vele. Azért álmodtam, mert mindenki álmodik egyszer. Mindenki, aki alszik.

    Érdekes dolgok igaz, hogy azért történnek, mert megismerkedtem vele, de akkor is. Én akartam, és ez is az én döntésem.

    Annyi mindent megtudtam róla. Hány nyelven beszél, milyen gyökerei vannak itt Romániában, mi a családja neve, ki Attila. Mégis olyan ismeretlen még mindig. Annyi mindent tudok róla, de olyannak tűnik, mintha semmit sem tudnék róla.

    Mintha még mindig egy fekete folt lenne, egy hatalmas vastag kérdőjel, mint a megismerkedésünk előtt. Emlékeit nem látom, közel kerülni hozzá nem tudok, mert ha egy kicsit is belehatolok a privát szférájába a viselkedése megváltozik, és rémületesen rideggé válik.  

    Vonz magához. mintha mindig vele kéne lennem azért, hogy egész legyek. De nem kötődöm hozzá. Innára emlékeztet ugyan, de ez minden, és semmi több. Szeme kékje pont olyan, mint az övé volt. Hosszú éjfekete haja ugyan olyan szép, mint Innáé volt rég. De ő meghalt. Vége. Minervát pedig nem szeretem. Ez nem szerelem, mert azt megismerném.

     Egy mágneses vonzáshoz tudnám hasonlítani. Igen. Ez rá a jó szó. mint a gravitáció. Mintha valami miatt hozzá lennék kötözve. Mintha valami olyan húzna minket össze amit mind a ketten ki akarunk kerülni, és minél jobban akarunk kikerülni a húzásból annál jobban ránt vissza. Mint a duncgumi. Húzod, feszíted, és mégis minél jobban húzod, annál jobban húz vissza, és mikor elengeded magad hatalmasat csap vissza.

    Minden pillanatban beugrik valami. Pontosabban az álmom kis morzsái. Még mindig zavar. Magam látni emberként ott azon a réten, amin létezésem során most jártam először.

    Az ágyon ültem, és a falat bámultam. A fal gyönyörű halvány krémszínű volt. A lágy hegyi levegő íncsiklandozóan finom volt. Itt fenn ahol a ház az erdő mélyére van rejtve, mindenütt vadak szaladgálnak, és a házhoz is közel merészkednek, így olyan könnyű kiszagolni őket, és némelyik olyan jó!

    Hirtelen el is felejtettem mennyi az idő! Ránéztem a telefonom kijelzőjére, és meglepődtem, hogy már délután öt óra van. Mintha teljesen megszűnne az idő. Mintha Tempus játszana az idővel.

    Minerva még mindig alszik. Nem is csodálom. Egész idáig ő vezetett. Attila úgymond „elfáradt” na, jó, ez kicsit nagyon szatírán hangzott, de végül is Attila vámpír. Még a lehetőség, hogy Minerva a rokona az is egy az egymillióhoz. Vagy inkább szinte teljes képtelenség.

    Mégis úgy hasonlított Minerva Attilára, hogy el lehetett hinni. De mi szakavatott szemek vagyunk. kiszúrjuk a vámpírt. És Attila vámpír. Vegetáriánus, ugyan de akkor is vámpír, és állítólag Minerva rokona. Méghozzá Minerva apjának bátyja. Ez pedig már kivitelezhetetlen. Lehetetlen!

    Tellnek a percek. Peregnek, mint a homokszemek, és minden perccel közelebb jön az este.

    Öt óra, fél hat, hat, fél hét, fél nyolc. Minerva mozgolódik. Felébred. Végre.

    Hirtelen eszembe jutott, hogy a vadászat mocskát még le sem mostam magamról. A hajamban falevelek, és sár is megtalálható volt. Ruhámon kis apró, szinte alig kiszúrható vérfoltok. El akartam menni, tusolni még mielőtt Minerva felébred, de az időérzékem kárán nem igazán sikerült úgy időzítenem, ahogy akartam.

    A szekrénybe, amibe nemrég pakoltam bele a ruháimat, és egyéb dolgaimat elkezdtem keresni a törölközőm, és egy váltás ruhát. Amint mindent összekészítettem, átmentem a fürdőszobába, amin a nővéreimmel osztoztunk.  Éreztem bent Anna kedvenc hajsamponjának illatát, és Kinga mézes tejes tusfürdőjét. Összekeveredve egy  teljesen új mámorítóan édes de mégis kellemes illatot alkottak.

    Becsuktam magam után az ajtót. Levetkőztem, és a tusoló alá álltam. Forró vizet engedtem magamra. A forró víz gőzölgött jéghideg bőrömön. Meleg volt, de nem fájt. Éreztem, ahogy átmelegszem. Annyira jó érzés volt. Megmostam hajam, amiből apránként eltűntek a faágak, és a sok sár.

    Mikor már a testem kicsit felmelegedett, és én is józanabbul tudtam gondolkodni kikászálódtam a tusolóból, és felöltöztem. Visszamentem a szobámba. Már kezdem unni a szoba falának bámulását. Eszembe jutott, hogy lent van a nappaliban egy gyönyörű fekete zongora. Tudok zongorázni, ezért gondoltam egyet, és elindultam a nappali felé.

    A konyha, és a nappali szinte egybenyílt. Amint leértem megláttam Minervát a konyhapultnál amint épp aszalt gyümölcsöt falatozott. Hosszú fekete haját egy laza fonatba fonta. Kék szemei egészségesen, és kipihenten csillogtak, én pedig újra elvesztem benne. Míg Minerva meg nem törte a varázst:

    - Szia. Nem vagy éhes? – Nyújtotta felém a tasak gyümölcsöt.

    - Nem köszönöm. Ettem, amíg aludtál.

    - Oh, rendben. Olyan jót aludtam. – Nyújtózott egy nagyot.

    - Az jó. – Feleltem lesütött szemekkel. Kiszúrná, hogy most arany barnák. Egész eddig éjfeketék voltak. Nem kockáztathattam. Esetleg majd azt mondom, kontaktlencse, ha mégis észreveszi.

    - Nos, hogy tetszik a kis kulipintyó meg a szobád?

    - Gyönyörű. Tetszik a fekete zongora a nappaliban. Te tudsz játszani? – Kérdeztem rá.

    - Igen tudok miért?

    - Én is megtanultam. – Vágtam rá. – Nem lenne baj, ha leülnék egy kicsit zongorázni? – Kérdeztem rá.

     - Nem dehogy. Nyugodtan menj csak. Érezd csak otthon magad. – Bólogatott meleg mosoly kíséretében.     

     Hátat fordítottam Minervának, és a zongora felé vettem az irányt. A zongora elé ültem, majd felhajtottam a billentyűvédőt, és lehúztam a billentyűtakarót is. A fekete fehér sort szinte barátomként fogadtam viszont.

    Szerettem zongorázni. Mindig megnyugtatott, és ellazított. Hirtelen darabok százaira emlékeztem, és mindet le akartam játszani. Olyan kilenc óra fél tíz között eszembe jutott, hogy már fáradtnak kéne lennem, hisz én még „nem aludtam” ma. Felálltam, és nem is vettem észre, hogy Minerva végig ott ült a zongora mellett lévő fotelon.

    Amint felálltam nyújtóztam egy nagyot, és kiropogtattam ujjaimat.

    - Gyönyörűen játszol. – Mondta Minerva csillogó szemekkel, én pedig újra elvesztem a mély kékszemeiben. Magával ragadott a meleg kék szempár, és megint nem tudtam kinyögni semmi értelmeset.

    - Öm. Köszönöm. – Nyögtem ki nagy erőfeszítések árán. – Fáradt vagyok. Megyek, lefekszem. – Hazudtam Minervának.

    - Rendben. Szép álmokat. – Köszönt el Minerva.

    Hirtelen felötlött bennem, hogy ma még nem is láttam az óta Annát, és Kingát. még csak beszélni sem beszélek velem. De még csak rám sem kapcsolódtak!

    Az ágyon ültem, és azon voltam, hogy mindjárt rákapcsolódok a nővéremre.

    Akkor hirtelen meghallottam, hogy valaki játszik a zongorán. Ismerős volt a dallam de nem tudtam honnan. Mintha már hallottam volna valahol, csak nem tudtam, hogy hol.

    Utána Minerva elkezdett énekelni. Akkor ráismertem. Ez az a dal. Tudtam, és ezért volt olyan ismerős. Bezengte a dal a házat! Próbáltam küzdeni ellene, de nem ment. Elragadott, és én elaludtam. Megint.

    És megint álmodtam. Az álom annyira valós volt, és hátborzongató. Minerváról szólt. Annyira rémisztő volt. Még számomra is!

Kommenteket léci!!!!!

puszi Oja-shio

10. Felismerés

    Már késő délelőtt volt. A vadászt megtette a hatását. A vér egy kicsit felmelegítette jéghideg bőröm. Elindultam vissza a házhoz. Mivel Minerva egész este vezetett szinte biztos voltam benne, hogy még alszik. Miatta nem kellett aggódnom. De a nővéreim miatt igen. Ők teljesen éberek voltak, és engem vártak.

    El akartam kerülni Anna záporozó kérdéseit, amit szinte biztos, hogy fel fog tenni mivel én keltem fel hamarabb. Biztos, hogy tudni akarja majd mit beszélgettünk. Nem volt ihletem az unalmas kérdéseit hallgatni és azokra válaszolgatni. Esküszöm, mint az iskolában a felelések. Mit meg nem adtam volna most az alvásért!

   De el kellett tűrnöm. Végül is azt mondtam nekik, hogy megbeszéljük, ha Minerva lefeküdt. Igaz estét mondtam, de ez miért is érdekelné Annát. Ilyenkor tudom átkozni az erős testvéri kötelékünket, ami miatt bármikor egymás fejébe, tudunk mászni, hála istennek csak bizonyos távolságon belül.

   Nagyon elhidegültem tőluk, mióta Minervával vagyok, nem keresem a társaságukat. Mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok egész. Mintha hiányozna belőlem valami. A nővéreim ott voltak egymásnak. Összetartanak, és jóban, rosszban együtt vannak.

    De én egyedül járok az örökkévalóságban. Szerintük talán egyszer megtalálom a szerelmem. Mivel én vagyok hármunk közül a legstabilabb, és én rendelkezem a legnagyobb önkontrollal, azt mondták, hogy ha megtalálom, a szerelmet örökké az enyém lehet. Át változtathatom, és akkor talán nem bolyonganék egyedül az örökkévalóságban.

   De nem. Már nem szeretek, és nem vagyok szerelmes. Azt a szerelmet, ami a boldogságot jelenti már elvesztettem. Már meghalt bennem. Tényleg szörnyű érzés a magány. Nekem olyan, mintha hiányozna belőlem valami.

  Régen a nővéreim mellett eltörpült ez a hiányérzet. De valahogy mindez megváltozott. Már mellettük sem érzem magam egésznek. Minerva mellett lenni olyan, mint értelmet találni valamiben, amiben mindig a célt kerested, de már feladtad kutatni tovább, mert elveszettnek érezted, és nem létezőnek.

   Mellette olyan mintha mindezt megleltem volna. Fontosnak érzem magam, és nem csak egy csapásnak a világ számára. Elborít az, az érzés, hogy én is jót cselekszem.

   Hiába tudom, hogy az ellenségem, hogy sebezhetővé tud tenni mellette egész vagyok, és a hiány eltűnik. Nem szerelem. Az nem lehet. Voltam már szerelmes, és azt már elvesztettem. Az kihunyt bennem, mint az élet lángja.

   A házba nem megyek vissza. Talán majd dél körül. Vagy csak, ha Minerva felébred. Addig inkább felfedezem a Fogarasi – havasokat.

   Elindultam hát. Bevettem magam az erdőbe, és hálát adtam az égnek, hogy a mobilom otthon hagytam.

   A ház melletti erdőt már felderítettem. Most messzebbre mentem. Felfelé a hegycsúcsra. Az erdő folyamatosan változott bükkből fenyőerdőre. Nem siettem, mert nem akartam egyhamar hazaérni. Minden fa törzsét megfogtam, ami csak az utamba került. Megnyugtató volt, és jó érzés tudni, hogy merre mehetünk vadászni. Felfelé egyre gyorsabban ritkultak a fák, és észre sem vettem, hogy már a hegycsúcson vagyok. Itt már nem fedett a felhő, és a nap szabadon sütött arcomba, mely ragyogott, mintha gyémántból lenne kirakva.

   Erre elég hideg volt. Most nem jártak fenn turisták, és legeltető pásztorok sem. Mintha tudnák, hogy ezen a hegyen most épp vámpírok vannak, és arra a pár hónapara elkerülnék.

   Nem mentem vissza le az erdőbe. A kopár hegytetőn sétálgattam. Egyik szikla jött a másik után, és nem bántam. Átugrottam rajtuk és kész. Hirtelen megálltam egy helyen, és egy alacsonyabban fekvő kis rétszerűséget nézegettem.

   Olyan dejavu érzésem volt. Mintha láttam volna már valahol ezt a kopár hegyi tisztást. Mintha már jártam volna ezen a helyen.

   Lementem a tisztásra, és megálltam a közepén. néztem körbe, körbe hátha meglátok valamit, vagy eszembe jut miért olyan ismerős ez a hely.

   Hirtelen tettem egy nagy lépést. Egy bizonyos irányba néztem, és rájöttem. Ez az a hely, ahol álmomban jártam, ahol azt a titokzatos, és furcsa vámpírt láttam. Az embereket. Annát emberként. Attilát emberként. Magam emberként, ahogy az a titokzatos vámpír fölé hajolva sírok. És az a többi furcsa tetovált arcú ember akik mind rezzenéstelen arccal nézték.

   Megfagytam a felismerés hatására.  

Meglepi

Új történet! 

Kedves olvasóim. Mint sokan másokat engem is megihletett a Twilight világa.  Egy történrtbe kezdtem Mit tettem? címmel. De rátok bízom a történet sorsát. Ha elég olvasó és komment meg szavazat jön össze a történetet fojtatom. Tőletek függ. 

Az oldalt megtalálod erre a linkre kattintva.  

Örülnék neki ha ránéznétek, kommentálnátok mert tőletek függ a történet jövője.

9. Ébredés, érkezés és zürzavar

    Felébredtek a nővéreim. Pont, amikor megálltunk a ház előtt. Amint Kinga felkelt az ég beborult figyelt rá, hogy még csak egy kósza sugár se vessen lábat a ház előtt. Hirtelen Anna az elmémbe mászott. Szinte megijedtem tőle. Feldúlt volt. Értettem miért. Most aludt több mint tíz órát. Sík ideg volt. A fejemben pedig csetepatét tartott.

    -Ádám mond, hogy nem azt tettük, amire most gondolok. -  Igazán feldúltnak látszott. Tudtam mire gondol. Márpedig épp azt csinálták. Rá is vágtam rögtön.

    -De. Pontosan azt csináltátok. Aludtatok. Még pedig tíz órán keresztül. – Mondtam a fejébe önelégülten. – Most már elhiszed, hogy tényleg aludtam a buszban? – Kérdeztem gúnyos éllel a hangomban.

    - Persze, hogy elhiszem. – Vágott vissza Anna. Jól láthatóan és érezhetően még mindég az élmény hatása alatt van.

    Kinga nem szól hozzám egy szót sem. De érzem az erős testvéri köteléken keresztül, hogy még mindig az bántja, amit az úton tett. Marcangolja csak a bűntudat. Nem érdekel. Fel is hoztam Annának, hogy az alvós dolgot majd megvitatjuk, este mikor Minerva alszik. Egyetértett. Akkor a figyelmem hirtelen Attilára szegeződött. Kíváncsi voltam mivel ő ismeri Minervát és az énektől meg is ijedt milyen emlékei lehetnek. Hát belemásztam a fejébe. Épp Minervával beszélt meg valamit.

    Akárhányszor ránéz, egy csatajelenet jelenik meg a fejében. Épp próbáltam mélyebben a fejébe mászni, de akkor Minerva felém kapta a fejét és Attila emlékei ugyanolyan zártáv álltak, mint Minerváé. Valamit még mondott Attilának – persze magyarul – és felénk vette az irányt.

    A kocsi hátuljánál álltunk. A bőröndöket szedtük ki. Minerva odatrappolt hozzánk. Egyenesen Kingára nézett és mintha direkt neki akarná mondani:

    -Hát nem furcsa milyen hirtelen eltűnt a Nap? – Mondta s közben egyenesen Kinga éjfekete szemébe nézett.

    Kinga megdöbbenést színlelve válaszol vissza:

    -Nagyon, nagyon furcsa. manapság olyan kiszámíthatatlan az idő. – Mondta s közben fejét csóválta.

    Esküszöm úgy mondta mintha tudná, hogy Kinga befolyásolni tudja az időjárást. Eddig akárhol éltünk Kinga mindig használta képességét. Általában az embereken segített, hogy jó legyen a termés. Esőt hozott, ha szomjazott a föld és szárazságot, ha a gabonának érni kellett. Szeretett segíteni. Azt mondta mindig, hogy azért csinálja, mert ha már ekkora csapás vagyunk a körülöttünk élőknek - még ha nem is tudják – legalább segítsük őket. Szép gondolat tőle.

    Gondolatzuhatagom Minerva állította le.

   -Gyertek. Menjünk be a házba. Foglaljuk el a szobákat. Le birtok pihenni egy kicsit ha szeretnétek. Meg ki is pakolhattok. – Mondta igazi kedves házigazdához illően.

    A házat körös-körül erdő ölelte körbe. Maga a ház fából készült. Kívülről nem tűnt valami, hú de nagynak. Egy szép emeletes vadászház. Kellem es otthonos hangulattal.

    Az ajtóval szemben egy csigalépcső volt, ami az emeletre vezetett. Jobb oldalt egy kis konyha volt gránitlapos pultokkal és tölgyfa szekrényekkel.  Egy hűtő, egy kis tűzhely meg egy mosogató csöpögtetővel.

    Bal oldalt a nappali volt. A falnál egy kandalló előtte egy fotel a kandalló felett pedig egy síkképernyős televízió. Néhány könyvespolc, és egy üvegajtós szekrény benne nagyon régi és antik könyvekkel. Mellette egy fekete versenyzongorával. Minerva az ajtó mellé rakta a csomagokat a nővéreimmel együtt. Majd felénk fordult.

    -A szobátok az emeleten van. – Majd felvezetett minket a csigalépcsőn. 

    Ahogy elnéztem a ház fölső emelete ki lett bővítve. Öt ajtó nyílt három a jobb és kettő a baloldalon. Minerva megállt az egyik előtt benyitott és így szólt:

    -Ez lesz az én szobám.  Az enyémnek van saját fürdőszobája. Az enyém mellett van egy szoba és a következő a vendégfürdő. Majd megegyeztek ki melyik szobát lakja be. – Közben a szobáját nyitotta és már a bőröndöket pakolta be. – Figyeljetek. Fedezzétek fel a házat. Érezzétek otthon magatokat. Lent a konyhában a hűtő fel van töltve. Én lefekszem egy kicsit. Fáradt vagyok. Mondom. Nyugodtan érezzétek otthon magatokat. –Azzal bevette magát a szobájába.

    Anna felém fordult. Majd megbeszéltük ki melyik szobába kerül.

    -Ádám te mész a Minerva melletti szobába. Én meg Kinga a szemben lévőket foglaljuk el. – Ismertette mintha egy haditervet ismertetne.

    Az ajtó felé fordultam. A fehér ajtó gombjára tettem a kezem és lassan elfordítottam és benyitottam. A szoba gyönyörű volt. Egy szépen bevetett kétszemélyes ágy mellette kis éjjeliszekrényekkel rajtuk olvasólámpával. A fal mellett egy üres gardróbszekrény állt.

    Gyorsan kipakoltam és a ruháimat a szekrénybe tettem. Közben hallottam, ahogy a mellettem lévő szobában Minerva mozgolódik. Pakolt ki ő is. Hallottam, hogy egy másik ajtó nyitódik vízfröcskölést is hallottam. Mire rájöttem. Épp fürdik. Majd mikor befejezte az ágy nyikorgásából arra következtettem lefeküdt aludni.

    Leültem az ágyra. Gondolkodni. Akármit láttam és jutott eszembe mindenről Minerva jutott eszembe. Az hogy Attila, hogy lehet mellette. Egyáltalán, hogy lehet a rokona, az apja bátyja. Ez így lehetetlen. Aztán eszembe jutott Attila szeme. Borostyánszín retinája csak úgy világít fekete pupillája körül. szinte biztos, hogy ő is vegetáriánus. Más nem lehet. ha embert ölne karmazsinvörös szemei lennének. És Minerva mellett sem valószínű, hogy megmaradna. Az álomról, amit az autóban álmodtam. Az, hogy a hegytetőn álltam és néztem az emberi önmagam, ahogy egy titokzatos, és félelmetes vámpírért sír. Próbáltam értelmezni, de nem ment. Azt mondják, minden álomnak megvan a maga jelentése. Ennek nem tudtam semmit sem tulajdonítani.

    Akkor kaptam a fejemhez, hogy vajon milyen feketék lehetnek a szemeim. Vagy egy hete nem vadásztam. Minerva mellett nem igazán volt nehéz megfeledkezni a szomjúságomról.  Akárhányszor levegőt vettem az égető érzés elmaradt. Nem éreztem a vére illatát. Sőt mi több nem is volt neki. Akárhánysor a szél felém fújta haját és illatát nem éreztem a vérét. Mintha nem is vér fojna az ereiben. Ez viszont lehetetlen.

    Kimentem a szobából be a mellettem lévő fürdőszobába. A csempe a kék árnyalataiban volt felsorakozva. Amint ránéztem, na, mi jutott eszembe. Minerva őrjítően kék szemei. Az, ahogy hat rám, amikor beleveszek a kékségbe. Az érzés, hogy szinte megszűnök létezni. Akkor belenéztem a mosdó felett lévő tükörbe. A szemeim éjfeketék voltak. a fekete legsötétebb árnyalata. Maga a sötét semmi. Elhatározta ezzel együtt, hogy Minerva lefeküdt elmegyek vadászni. Egyedül. Kicsit feldolgozni ezt az egy hetet.

    Meg hát ideje felfedezni a hegyet és a vadállományt. Ráhangoltam magam Anna elméjére. Egy idő után már rá is kapcsolódtam és beszéltem vele.

   -Anna elmegyek vadászni. Felderítem a hegyet. – Mondtam neki sietősen. – Szeretnék egyedül menni, ha nem bánod. – Tettem hozzá mert szinte biztos voltam benne, hogy az lett volna a válasz, hogy megyek én is.

   -Rendben. Menj, majd jössz. Ha Minerva felébred, majd azt mondom, hogy alszol. –Adta meg a beleegyezést.

    Azzal leszakadta Anna elméjéről. Bementem a szobámba és kiugrottam a tágas ablakon.

    Egyenest az erdőben éretem földet. Kicsit beljebb mentem a sűrűjébe. ott megálltam és belehallgattam az erdő csendjébe. hamar meg is találtam, amit kerestem. Egy barnamedvét. Elkezdtem felé rohanni. A medve épp egy bocsot unszolt.

    - Hoppá még nasi is lesz! – Mondtam örömömben.

    Azzal rávetettem magam. Jobb volt, mint hittem. Annyira régen nem voltam vadászni, hogy már szinte megkönnyebbülés volt, ahogy a meleg lüktető vér a számba fojt és simogatta borotvaéles fogaimat.

   A bocs elbújt. Nem kellett sok, hogy megtaláljam. Őt is befaltam. Majd elindultam újabb áldozatok után.