12. Elszámolni való

    Álmomban testtelen szellem voltam. Egy árny, ami kötetlenül, és szabadon költözött a világban. Az erdőben bolyongtam. Egyszer megláttam egy köpenyes csuklyás alakot suhanni a fák között. Lépései hangtalanok voltak. Hosszú fekete köpenye az erdő alját beborító száraz avart seperte. Arcába húzta a csuklyát, így nem láttam semmit. Mindig idegesen tekingetett hátra. De az arcára vetülő árnyékok miatt a sötétben nem tudtam kivenni ki is ő. Csak úgy suhant végig az éjszaka leple alatt. Köpenye által vert levegő pedig felkavarta a száraz leveleket olyan gyorsan szaladt. Én pedig követtem. Nem éreztem, hogy láthatna. Olyan volt, mintha levegő lennék, és mint egy szellő szegülnék a titokzatos csuklyás alak nyomába.

    Szorosan mögötte haladtam. Néha idegesen hátra kapta a fejét, mintha érezné, hogy mögötte vagyok. Olyankor a legközelebbi fa mögé bújtam. Félt, hogy valaki követi.

    Jó sokáig kellett mennünk mire odaértünk egy barlangszerűséghez. A bejárata meglehetősen keskeny volt, és nem igazán fér át rajta még egy kisgyerek sem. De a titokzatos alak a kezét tette az egyik sziklára, és mormolt valamit, majd egy bizonyos ritmusban elkezdte kocogtatni a sziklát. Hallottam egy nagy reccsenést, és a kis luk szélét alkotó szikla arrább húzódott, és egy akkora rés keletkezett, hogy kényelmesen be lehetett férni rajta. A barlang belsejéből halvány fény szűrődött ki. A csuklyás köpenyes alak bement a nyíláson, én pedig utána suhantam. A szikla, amelyik az előbb utat engedett nekünk, most elzárta be, és szerintem a kijáratot is. Ahogy a titokzatos alak mögött haladtam, megláttunk egy szintén köpenyes alakot, akinek a csuklyája le volt hajtva a fejéről, és így tisztán látszott az arca. Egy vámpír volt. Egy tizenéves lány. Tizenhatnál nem volt több. Hosszú vállig érő gesztenyebarna haja nagy loknikban omlott vállaira. Krétafehér szív alakú arca volt. Piros ajkai lágyan íveltek mosolyra, és fehér fogai szikráztak a barlang gyenge fényében. Szemei éjfeketén ragyogtak, és bár testet nem öltöttem ebben az álomban éreztem a bőre hidegét, és tisztán hallottam, hogy nem dobog a szíve. Megláthatta a titokzatos köpenyesem arcát, mert az arca hirtelen csodálkozó, és tisztelővé vált. Románul beszélt. Még szerencse, hogy én is perfekt beszélek románul. Idegeden csak ennyit nyögött ki:

   - Care aminteşte. – Majd szemeit lesütötte. Amit mondott nagyjából annyit tett: emlékező. A csuklyás erre felemelte a kezét, és intett egyet, mintha indulni szeretne.

    A vámpír csak bólintott, és elindultak a halvány fény felé. Egyik sem vett észre. Csak mentünk, míg egy nagyobb mesterségesen kivájt terembe nem értünk, ami ki volt világítva. Ott tele volt a terem szintén köpenyes emberekkel, akik nem is emberek voltak, hanem vámpírok. A csuklyájuk nem takarta az arcukat. Mindenkit tisztán láttam. Mindegyik boros poharat tartott a kezében, és éreztem a bennük lötyögő vérvörös ital édes aromáját. Felismertem, mert egyetlen egyszer életemben sikerült ilyet innom. Tigris vér. A ragadozó nagymacska vérének illata belengte a termet. Mindenki kezében volt egy pohár ezzel az édes nedűvel. Körben álltak, és beszélgettek. Jobbára csak egymással, és nem volt valami érdekes számomra. A kör közepén Attila állt, és egy nő, aki nagyon hasonlított rá. Az ő kezükben is volt egy pohár abból az édes illatú vörös aranyból. Mellettük egy asztal, még egy üres pohárra, és egy kancsónyival abból az édes vérből, amit én is nagyon szerettem. Őket vette körül mindenki. Amint a csuklás alak, akit követtem, és a vele érkező vámpírlány beléptek a terembe. Mindenki feléjük kapta a fejét. A lány odaszaladt a legközelebbi tőle úgy egy másfél évvel idősebb vámpírfiúhoz, aki biztos szerette, mert a lány lágyan simult a fiú karjaiba. A köpenyes, és arcát még mindig csuklyával takaró valaki pedig elindult a kör közepe felé. Attilánál megállt, és kesztyűs kezével megfogta Attila kezét, és elkezdett románul beszélni.

    - Apa! Annyira örülök, hogy újra itthon lehetek. Kár, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk. – Mondta, és én felismertem a hangot, de hirtelen nem tudtam beazonosítani.

    - Én is örülök kincsem! Tényleg kár, hogy ez miatt kell találkoznunk, és, hogy nem lesz nyugtod az itt töltött időd. – De hisz ő vámpír hogy lehet egyáltalán gyereke! Az lehetetlen!

    - Már annak örülök, hogy itt lehetek. Nem baj, hogy ez történt. Elintéztem őket. Nem lesz semmi baj. Megoldom. – Közben odalépett hozzájuk a kör közepén tartózkodó Attilától körülbelül három évvel idősebb.

    - Kis emlékezőm! – Mosolygott rá a nő. – Hát haza hozott téged is a szél? – Fogta meg a köpenyes, és immár tudom, hogy lány kezét.

    - Mária néni! – trillázta a köpenyes lány, akinek még mindig csak a hangját ismertem, mert a csuklyát még mindig nem vette le a fejéről. – Annyira örülök, hogy újra látlak!

    Közben hallottam, hogy az egész teremben csak egy szív dobog. A köpenyes csuklyás lányé. Kezdtem aggóni érte. Talán valamelyik elbűvölte, és most ő lesz a desszert! De nem az nem lehet! Attila vegetáriánus gondoltam magamban. Ő nem engedné, és akkor most is tigrisvér helyett embervért innának.

    Ott álltam a tömeg mögött. Kívülről, és láthatatlanul szemléltem ezt az egészet. Az összes körülöttük álló vámpír idegesen és feszengve nézte a köpenyes lányt, aki Attilával, és Máriával társalog. Attila az asztalhoz fordult, és a boros pohárba öntött abból a kacsóból, amiben a tigrisvér csillogott, és illatozott. Felvette a poharat, és a lányhoz ment. Amint a lány meglátta a poharat és vette egy mély levegőt örömében felsikkantott.

    - Tigrisvér! Jaj, apa annyira szeretem! Ez a legfinomabb!

    - Igen tudtam, hogy ez a kedvenced. Tudom, hogy nem szereted az embervért. – Mosolygott Attila, és a lány felé nyújtotta a poharat. MI! Vért iszik? De hisz a szíve dobog! Nem vámpír! Ha meg vámpír is lenne, miért épp az embervért nem szeretné? Ez egyáltalán nem rendes! Először is, hogy lehet, hogy egy vámpír az apja egy olyan lánynak, akinek dobog a szíve, és másodszor, hogy lehet, hogy még ha vámpír is és csak a fülem csal, akkor is nem szereti az embervért! Ez abnormális! Őrjöngtem magamban.

    A csuklyás lány egyik kezébe vette a vérrel teli poharat, a másik kezével pedig elkezdte lassan lehúzni fejéről a csuklyát. Amint a csuklya lekerült a fejéről hosszú fekete hajomlott le egész a derekáig. Gyönyörű kék szemek csillantak meg a kivilágított terem fényében, és gyönyörű fehér bőrt láttam. Mire villámként csapott belém a felismerés. A köpenyes, csuklyás lány nem más volt, mint Minerva! Felismertem volna egy százezres tömeg kellős közepén is! Ez a kis táraság kellős közepén, úgy, hogy senki még csak a közelébe sem mer menni, csak Attila és az a másik nő így pedig szinte kiszúrta a szemem!

     Minerva nagyot kortyolt a vérrel teli pohárból, és nagyot sóhajtva nyalt egyet a szája szélén. Mikor Attila megszólalt, és észrevettem, hogy mindenki hallgat.

    - Akkor nem találtad meg az Emléket? – Kérdezve szomorúan csillogó szemekkel. Minerva megrázta a fejét.

    - Nem. Koppánnyal kerestük, de nem találtuk. Annyi vámpírnak megmutattam, de még mindig nem találtam.

    - Akkor az Emlék nélkül kell megküzdenünk. – Hajtotta le Attila a fejét. Már, megint azaz Emlék. A telefonbeszélgetésnél is!

    - Láttam három vámpírt veled. – Szólalt meg Mária. 

    - Igen. Tudom. De nekik még nem mutattam meg. Nem tehettem. A buszon túl sokan voltak. Ti is tudjátok, mennyire fáj, és ott nem tudtuk volna elrejteni ezt a fájdalmat. – A magas és izmos vámpír, aki mellettem állt az említés hatására, hogy mennyire fáj megborzongott. Mintha pontosan tudná. – Egyébként is, három élettel több vagy kevesebb a számlámon már nem oszt, és nem is szoroz.

    - De meg fogsz halni az emlékért! – Erősködött Mária. – Láttam!

    - Igen meg fogok! – Vágta rá Minerva idegesen. – Meg fogok, hogy ő éljen, akárhol is van! Nem kell megtalálni, mert tudom, hogy létezik! Viszont örülök, hogy nem tettem tönkre, és nem ítéltem őt halálra, mint ezeket. – Mutatott végig az ott körben álló vámpírokon. Hirtelen tekintete elsötétült, és mindenki elkezdett félni tőle. Éreztem.

    - Jó, jó Minerva próbálj meg lenyugodni.  – Mondta Attila, miközben Minerva vállára tette a kezét. Minerva vett egy mély levegőt, és megnyugodott. Mintha ők is pont úgy félnének tőle mint én, és a nővéreim.

    - Rendben. – Fújta ki a levegőt. – Még nekik megmutatom. Három élettel több vagy kevesebb a számlámon mit számít nem igaz! – Dünnyögte magába. Akkor jöttem csak rá, hogy rólunk beszél.

    - Hívők! – Emelte fel a hangját Attila. – A sötétek mozgolódnak! Hadat üzentek! Nemsokára indul a háború! Nem hagyhatjuk, hogy győzzenek. Isten ellen szegültek, és megtagadták tanítását. Áttértek a sötétség, az ördög ösvényére! – Harsogta. – Meg kell állítanunk őket! – Minden jelen lévő vámpír hangosan éljenzett, és morgott, mintha már a csatára készülnének. De Minerva csak állt, és nézte az éljenző tömeget. Arcára kiült a fájdalom, és egy vércseppet láttam legurulni arcán. Gyorsan letörölte, majd kiitta poharának tartalmát, végül megszólalt.

    - Hívők. – Hangja halk volt, és mégis határozott. Hűvös, és hátborzongató. – Sajnálom. – Elfordult mindenkitől, és mindenki csak nézte szótlanul. Egyszer kilépett egy ifjú vámpír a csoportból. Szőke volt. Izmos, és magas.

    - Itt vagyok, mert itt akarok lenni. Nekem még nem mutattad meg. Én önszántamból harcolok. Neked nem kell bocsánatot kérned Emlékező. – Nézett egyenesen Minerva szemébe. – Neked kell, köszönetet mondjunk, hogy összehívsz, és egyesíted erőinket. – Minerva belenézett a magas szőke vámpír szemébe, és elfordította fejét.

    - Érzem rajtad, hogy még nem mutattam meg. Nem tudok ellenállni, hogy ne nyomjam kezem a kezedhez, hogy ujjammal ne érintsem meg a halántékod. De nem teszem meg. Így ha harcra kerül sor, és vesztésre állunk te mentheted magad. De ők. – Intett fejével a többi felé. – Őket hajtsa a láthatatlan, és nem tudnak meghátrálni a harcban. Életük végéig harcolnak. Meghalnak, mert nem hátrálhatnak meg. Azért mert megmutattam nekik.

    - Ha ennyire nehéz kibírni, hogy ne mutasd meg engedd, hogy ösztönös légy. Engedd, hogy azt tedd, amit a sors neked szánt. Mutasd meg nekem. – Nyújtotta ki hófehér kezét a szőke vámpír Minerva felé.

    - Nem tehetem tönkre a te életed is. – Fordította el a fejét Minerva.

    - Te mondtad, egy élettel több még annyit sem oszt, vagy szoroz. – Fúrta bele a vámpír barnán aranyló szemeit Minerváéba.

    - Caleb nem tehetem. – Suttogta Minerva. De honnan tudhatta a nevét? Nem mondta, és ha nem látta, még sohasem akkor nem is tudhatja!

   - De megteheted. Tedd meg! – Erősködött Caleb. – Engedj a benned élő ösztönnek. Tedd, amit tenned kell.

   Minerva fájdalommal teli szemeit a magas szőke vámpírra emelte. Bal kezéről levette a kesztyűt. Elindította a kezét Caleb halántéka felé, mikor még suttogott valamit.

   -Caleb, én sajnálom. – Majd ujjait Caleb halántékához nyomta. Lágyan, és puhán.

   Caleb megrándult a fájdalomtól. Minerva szemei elködösültek, és csak nézte a semmi, mintha a távolban lenne valami. Közben folyamatosan ott tartotta ujját Caleb halántékán. Caleb összerogyott, és térdre esett. Rázkódott a fájdalomtól. Egyszer másszor fájdalmában fel is ordított. Már szinte a földön fetrengett a fájdalomtól, mikor Minerva szemei újra kitisztultak, és elengedte Calebet. Caleb zihált a fájdalom utórengésitől. Minerva felvette a kesztyűt, és leguggolt Calebhez. Felajánlotta neki a kezét. Caleb habozva, ugyan de megfogta Minerva kezét. Minerva pedig felrántotta.

   -Most már mindent tudsz. Mindent láttál. – Minerva hangja szenvtelen volt. Hideg, és hátborzongató.

   Majd Minerva elindult kifelé a barlangból. Aki mellett csak elment idegességében ugrott egyet. Én követtem. Ki a barlangból, az erdőben pedig egy fa alá ült. Elkezdett sírni. Az utolsó dolog, amit ébredésem előtt láttam Minerva volt, ahogy égnek emeli kék szemeit, és a hold tükröződik szemeiben.

    Majd mikor felébredtem az első dolog, amit megláttam a szobámban Anna, és Kinga volt. Idegesen toporzékoltak az ágyam mellett. Amint felébredtem Anna megszólalt.

   - Csak, hogy végre felkeltél! Minerva eltűnt! Nincs a házban. Nem is alszik! Minket pedig elaltatott, míg te zongoráztál. – zihálta Anna idegesen.

   - Nyugi, nyugi. Akkor most Minerva eltűnt? – Kérdeztem zavarosan. Az egész álom olyan valós volt, hogy meg sem tudtam volna különböztetni a valóságtól.

   - Igen. Mire felébredtünk nem találtuk sehol, de te még mindig aludtál. – Mondta Anna. – Annyira féltettünk. Olyan nyugodt, és mozdulatlan vagy mintha meghaltál volna.

   - Hát pedig nem aludtam valami jól. – Tápászkodtam ki az ágyból. – Már második alkalommal álmodom. – Ez pedig még az előzőnél is furcsább álom volt!

   - Álmodtál? – Szólaltak meg egyszerre Anna, és Kinga.

   Hirtelen rákapcsolódtam mindkettőjük fejére, és megmutattam nekik a két álmom. Az elsőt a réten, Annát, hogy ember, aztán, hogy láttam a rétet itt a közeli hegyen mikor vadászat után feltérképeztem a terepet. A mostani álmom, Caleb, Mária, Attila. A fájdalom. Az Emlék. Mikor a rövid mozinak vége lett lekapcsolódtam róluk. Anna idegesen zihált.

    -Talán tudod, hogy hol van. Talán éjjel ez történt, amit most álmodtál! – Tört ki Annából.

    Mikor egyszer csak ajtócsapódást hallottunk lentről. Minerva megjött. Nekünk pedig van egy kis kideríteni, és elszámolni valónk!

Remélem tetszik. Komizzatok Léci

Puszi Oja-shio