17. Girlaen

Eljött a következő találkozó ideje, és valamiért rossz előérzetem van. Minerva folyamatosan próbál megnyugtatni de ez nem ilyen egyszerű. Valami nincs rendben. Érzem a levegőben. Az árnyak mozgolódnak. Éberebbek vagyunk mint eddig bármikor, de ez nem nyugtat meg. Az álom óta minden napom folyamatos feszültséggel teli.
- Rengeteg olyan látomása volt már Máriának ami be sem következett. - trappolt be Minerva a szobába. - Nem kellene ennyire komolyan venned egy kósza látomást.
- Ki mondta hogy csak egy kósza látomás?
- Jaj, ugyan már!
- Az emléke alapján elég tiszta vízió volt.
- Nem lesz semmi bajom, ezt te is tudod!
- Engedd hogy mi is harcoljunk! - kértem meg ezen a héten ötvenhatodszor.(Még csak hétfő délután van) - Te is tudod, hogy mindketten jobban meg tudnánk védeni magunk ha biztonságban tudjuk a másikat magunk mellett.
- Lehet, hogy neked úgy jobb lenne de nekem nem!
- Ádámnak igaza lehet. - jött be Anna Calebbel az oldalán.
- Igen. - erősítette meg Caleb, és érdekes módon nem láttam a szemében hogy dühös lenne rám mert én vagyok az Emlék és nem ő.
Valami változott és én tudom is mi az.
- Nem, nem, NEM! - kiáltott fel Minerva és elkezdtek sötétedni ég kék szemei. - Az egy dolog ,hogy te szerelmes vagy Annába és magad mellett akarod tudni biztonságban, de ez nem jelenti azt hogy nekem is ez jelenti a biztonságot Ádám számára! - kiabált Calebre.
Minerva ilyenkor félelmetes. Túlságosan is. Kifeketednek a szemei, még érzik rajta, hogy ember de már majdnem vámpírnak látszik. Elmélyül a hangja és hidegség veszi körül. Mint mikor rájöttünk ki ő kisebb és összetűzésbe kerültünk.
- Nyugodj meg jó? - mentem oda Minervához és a vállára tettem a kezem. - Ne vesszünk össze. Ez nem jó alkalom hozzá. Most együtt kell lennünk. Nem távolodhatunk el egymástól.
- Rendben. - Minerva mély levegőt vett. - El kell mennem kiszellőztetni fejem. - fordult meg hirtelen. Mélyen a szemeimbe nézett majd elviharzott.
Jó. Most nyugalom lesz egy ideig. Talán.
- Sajnálom Ádám, hogy ennyire felbosszantottam Minervát de én komolyan féltem Annát.
- Semmi baj Caleb. Majd megnyugszik. Kicsit kiszellőzteti a fejét és a megbeszélésre nem lesz semmi baja.
Caleb a földet bámulta és feszült volt. Fura emlék képek jöttek elő a fejében.
- Valami baj van Caleb?
- Semmi baj, csak tudod - túrt bele idegesen a hajába. - nem is tudom hol kezdjem. Az igazság az, hogy ezt Anna apjától kéne megkérdeznem de mivel ő nincs itt és te vagy a családjában a férfi talán tőled kéne kérdeznem.
- Mégis mit? - egyáltalán nem tudtam mire gondol.
- El akarom jegyezni Annát. Még a csata előtt. Tudni akarom, hogy ha meg is halok ő hozzám volt fűzve egy időre.
- MI!? - rikkantottunk fel egyszerre Annával.
- Komolyan mondod? - vette Anna két keze közé Caleb arcát és mélyen a szemébe nézett.
- Szerintem halál komolyan mondja. - veregettem meg együttérzően Anna vállát. - De akkor sem értem miért kell ehhez az én engedélyem. Ha szereted, és Anna is téged, akkor szerintem nem én fogom eldönteni a dolgot. Ezt inkább beszéld meg Annával. - emeltem fel védekezően a kezeim. Majd gyorsan hátat fordítottam a két szerelmes párnak és eliszkoltam hagy beszéljék meg a dolgot.
Még a ház sarkában is hallottam ahogy Anna azt visítja IGEN IGEN IGEN! Legalább rájuk talált a szerelem. Anna Calebbel, Kinga pedig Byronnal. Kell ennél jobb? Ma pedig megbeszélés. Remélem minden rendben lesz.
A szobám ablakába osontam és stílusosan beugrottam a szobába. El kell készülnöm, mert nemsokára menni kell a megbeszélésre. Gyorsan elővettem a váltás ruhákat és elmentem letusolni. Gyorsan kész lettem, így volt időm gondolkodni mi lesz velünk. Mi lesz Minervával. Ugyanis ha igazak Mária látomásai Minerva meg fog halni, és mivel én nem vehetek részt a csatában nem is tehetek ellene semmit. Meg van kötve a kezem. De valaminek lennie kell. Olyan nincs hogy egy az életünk és ha én nem létezem ő sem. Valaminek lennie kell még itt. Valaminek ami elkerüli mindenki figyelmét. Valami amit nem írtak le a jóslatban de létezik. Az nem lehet, hogy az Emléket is bántani tudja az érintésével az Emlékezőt is. Hisz akkor hogy tartozhatnak össze? Nem férnek össze a dolgok, hisz nem lehet hogy az Emlékező meghalhat de az Emlék nem, mert mindketten csak akkor erősek ha együtt vannak. Valahol itt bujt el az ördög a részletekben és majd kiszúrja a szemem a válasz és nem találom. De rájövök. Valahogy úgyis rájövök, és megmentem Minervát.
- Ádám indulunk! - kiabált fel Kinga.
Gyorsan leszaladtam. A nappaliban már mindenki lent várt. Anna Calebbel kézen fogva, Kinga Byronhoz bújva, és Minerva. A sorsom, akihez odafűzött az élet. A sors fintora.
- Induljunk. - mosolyodott el Minerva.
Gyorsan suhantunk át az erdőn. Minerva vezetett persze. Nekem rossz érzésem volt mikor az erdőn futottunk át a barlangig. Olyan mintha valaki követne mindet, de nem volt senki sem körülöttünk. Csak az erdő lágy zajai öleltek minket körbe.
Mikor megérkeztünk Minerva kopogott a kövön elsuttogta a jelszavunkat és a hatalmas kő elgördült. Medliel mosolygós arcával találtam szemben magam.
- Végre! - Ugrott a nyakunkba. - Annyira hiányoztatok. - visongott a fülünkbe.
- Te is nekünk Medi. - öleltem át még egyszer a kis csodabogarat.
-Gyerünk Attila már biztos vár bennünket. - lépett ki az árnyékból Ian.
Érdekes egy pár ő és Medliel. Szöges ellentétei egymásnak. Medliel egy kis energiabomba ami bármikor kirobbanhat, folyton pörög mint a búgócsiga. Ian pedig kimért, és sötét mint az éjszaka. Minden szavában ott a rejtett erő és ők ettől ilyen szépek. Attól hogy teljesen ellentétesek és mégis a legjobb páros.
Kicsit oldalba bökdöstem Minervát.
- Nézd őket. - böktem a fejemmel Medire és Ianra, Annára és Calebre és Kingára meg Byronra. - Nem szépek együtt?
- De. -mosolyodott el. Majd kesztyűs kezével megfogta az enyém. - És mi is szépek vagyunk.
Nem hittem a fülemnek és annak ami épp történt. Milliószor játszottam újra le amit Minerva az imént csinált, és még mindég nem tudtam elhinni ami történt. Most ennek komolyan az az értelme amit én értelmezek és tényleg az amire én gondolok vagy egész másra gondolt miközben kimondta? Jézusom akkor ez most hogy is van??
Kicsit kótyagos fejjel léptem be a barlang fő csarnokába. Nem is tudtam most mit gondoljak. Az tűnt a legjobb ötletnek ha nem gondolok semmit.
- Üdvözöllek benneteket. - jött oda hozzánk Attila és mindenkit átölelt.
- Szia papa. - ölelte át Minerva szorosan apját.
- Az én kis Emlékezőm. - jött oda Mária is hozzánk.
- Felkészültetek már a harcra? - kérdezte Minerva.
- Minden előkészületet megtettünk. Folyamatosan edzetjük harcosaink, és figyeljük az árnyakat.
- Már nincs sok hátra a csatáig. Érzem őket. Közelednek. - suttogta Minerva vészjóslóan.
- Nincs. Tényleg nincs. - sóhajtott Attila.
Aztán kezdetét vette a harc menetének taktikai ismertetése. Mindenki megkapta a pozícióját. Mindenki kivéve a nővéreimet és engem. Nem jó ez így. Mindannyian segíthetnénk harcolni. Nem kéne velünk úgy bánni mint egy hímes tojással. Mi is ugyanolyan erősek vagyunk és tudunk harcolni. Volt mesterünk és megtanított minket rá.
- Ez így nem jó. - szólalt föl Caleb. - Én azt szeretném ha Anna is ott lenne. Megnyugtatna ha mellettem lenne és tudnám mi van vele.
- Ezt Minervával kell megbeszélned. - mondta Attila.
- Tőlem harcolhat ha Caleb vállalja érte a felelősséget. Végül is már jegyesek. - mosolyodott el Minerva, mire Anna lesütötte a szemeit.
- Én is szeretem Kingát de én jobb szeretném ha itt maradna, viszont én nem rendelkezek felette. - mondta Byron.
- Nem édes. Én is harcolni fogok veled. Megbolondulnék az idegességtől ha nem leszek melletted.
- Ez mind szép és jó de én akkor sem engedem Ádámot harcolni. Én nem tudnék úgy harcolni ha azon kéne aggódnom hogy nincs e valamilyen baja. - jelentette ki Minerva.
- De én harcolni akarok. A nővéreim mellett a helyem.
- Azt hiszem ezt már megbeszéltük.
- Én akkor is harcolni szeretnék. - jelentettem ki.
- Nem! - förmedt rám Minerva.
-Gyermekeim. Ne veszekedjetek. Az lesz a legjobb ha itt maradsz. - nézett rám Attila. - Minervának nem lesz semmi baja. Erős és ügyes. Tud vigyázni magára.
Attila visszafordult a többi harcoshoz hogy kiossza a további utasításokat. Épp Byronnak magyarázta a feladatot mikor hirtelen valaki berohant a csarnokba ahol a megbeszélés folyt.
- Árnyat fogtunk! - kiáltotta el magát, amire megmordult a tömeg.
Pár másodperccel később négyen egy apró termetű kislányt hoztak be. A lánynak élénk vörös szemei voltak, és vörös minták az arcán. A haja össze volt kócolódva a ruhája pedig piszkos volt, és szakadt. Biztos harcolt az őrökkel. Arcára kétségbe esés, és fájdalom ült ki. Rettegett. Mikor ránézett a rengeteg vámpírra aki őt nézi emlékképek árasztották el a fejét amelyek homályosak és zavarosak voltak a félelemtől.
- Nem gondoltam, hogy az árnyak majd egy kislányt fognak küldeni felderíteni. - nevetett Attila és a térdre rogyott vámpírlányhoz ment.
- Én nem vagyok árny, én nem derítek fel semmit! - zokogta könnyek nélkül kétségbe esve a kislány.
- Hazudsz! - ordította Attila és egy hatalmas pofont adott a lány arcára aki a hatalmas erő miatt a földre terült. - Ki küldött ide és milyen szándékkal! - ordította újra.
- Nem küldött senki! Nem vagyok árny és nem tudom kik azok. Kérlek higgy nekem! - sírta a kislány és közben Attila lábai elé borult.
- Ott vannak az arcodon az árnyak jelképei ne is tagadd, hogy az vagy. Ebből nem hazudod ki magad. - nevette Attila.
A lány fejét ismét emlék képek töltötték el. Ezek már élesebbek voltak, és nem voltak olyan zavartak.
Egy meleg nap emléke sejlett fel a fejében. Akkor még ember volt. Az emlék emberi mivolta miatt nagyon fátyolos volt de kivehető. Egy emberi alakot láttam. Egy férfit. Vörös szemekkel, és kacskaringós tetoválásokkal az arcán. Egy vámpír volt. Árny. Elrabolta a lányt és átváltoztatta. Éreztem a lány emlékein keresztül a fájdalmat. Aztán az átváltozás második napján az ismeretlen vámpír ezeket a motívumokat tetoválta a lány arcára. A fájdalom amit a tetoválás és az átváltozás okozott egyszerre elviselhetetlen volt. Mindent átéreztem az emlékein keresztül. Aztán amikor a lány átváltozott a férfi is azt mondta hogy ő most már egy árnykatona. Elmondta neki, hogy mi lesz a dolga, hogy harcolnia kell hívő és jó vámpírok ellen, és meg kell ölnie őket. Éreztem a lányban az undort a férfi iránt. Ő nem akart ölni és ezt meg is mondta, de a férfi azt mondta kötelessége, mert ő egy árny most már, és ő a mestere, és ő megváltotta és halhatatlanná tette, és tartozik az alázatával neki. De a lány nem akarta, inkább elszökött a férfi mellől és az erdőket járta. Amikor ebbe az erdőbe tévedt akkor talált ránk, és azért maradt itt és figyelt mert mi nem olyanok voltunk mint az a férfi. De itt is árnynak tartják, és ő nem értette miért. Ő nem csinált semmit. Ő nem akart árny lenni és most mégis mindenki bűnös árnynak tartja, pedig ő nem tett semmit.
- Mit tegyünk vele uram? - kérdezték az őrök.
- Hát mit szoktunk tenni az árnyakkal? - mondta Attila. - Tűzbe vele!
- Ne! - sikoltotta a lány kétségbe esve. - Kérem ne öljön meg. Nem tettem semmit!
Már épp kifelé ráncigálták a lányt mire visszatértem az emléki hatásából és beszélni tudtam.
- Ne bántsátok! - kiáltottam én is. - Ő ártatlan!
Mindenki megmeredt körülöttem. Feszült csend ült a teremben lévőkre.