8. Végre megint kettesben - máramennyire -

    Anna, Kinga és Attila aludtak még. Elég furcsa volt őket látni. Egy vámpírt aludni. Agyrém. Minerva vezetett és kora reggel volt. Ránéztem órámra, hajnali fél négy volt. Pirkadt. A hegyekben voltunk. A nap első sugarai rózsaszínűre festette a felhőket melyek makacsul elé álltak. Mi árnyékban haladtunk, tehát nem kellett félnem, hogy elkezdek ragyogni vagy esetleg a nővéreim. Nem igazán lepett meg, hogy alszanak, az előbb én is aludtam.

    Figyeltem őket. Anna ült középen jobb felén én bal felén Kinga. A nővéreim sülve, főve együtt vannak. Most pedig egymásnak dőlve alszanak nyolcvan év óta először. Arcuk békét tükrözött, de nem csak az övék. Elalvásom előtt Attila félelemmel nézett az éneklő Minervára. Most semmi félelem nem látszott arcán. Békésen aludta az igazak álmát. Minerva vezette az autót. Tehát megvan a jogosítványa. Nem mintha furcsa lenne hisz már tizennyolc. Teljesen az útra összpontosított. Közben pedig moldvait dúdolt. Nem tudtam egyáltalán honnan tudhatja az utat?

    Épp ezeken rágódtam mikor hirtelen megszakította gondolatáradatom:

   -Jól aludtál? – Kérdezte azzal a megszokott melegséggel a hangjában.

   -Öhm… jól. – Ez azt hiszem elég kielégítő válasz.

   -Mit jót álmodtál? – Kérdezett rá enyhe kíváncsisággal a hangjában.

   Erre mit válaszoljak? Mondjam el neki, hogy magam emberként, vagy, hogy egy kietlen területen embereket, akik egy különösen titokzatos vámpírt bámultak, én pedig mellette ültem és zokogtam? Ugyan hülyének nézne! Próbáltam terelni olyan ügyesen, ahogy ő szokta.

    -Volt már veled olyan, hogy nem tudod visszaidézni mit álmodtál, csak azt tudod, hogy rossz volt és fel akartál ébredni… - Ezt már ő fejezte be.

    - De nem ment. – Vágta rá mintha vele mindig ezek történnének meg.

    - Pontosan, így ahogy mondod. Akár hiszed akár nem velem ritkán esik meg az ilyen. – Vallottam az igazsághoz híven. Csak annyit felejtettem ki, hogy vámpír vagyok és már vagy nyolcvan éve nem aludtam.

    - Hát velem elég sűrűn. – Vallotta keserűséggel a hangjában. – Néha úgy érzem, jó lenne emlékezni rá. – Ezt egy keserű nevetéssel zárta. Nekem pedig újra olyannak tűnt, mint egy vicc amit csak ő érthet. Viszont még mindig furdalt a kíváncsiság honnan tudja az utat. Gyorsan rá is kérdeztem.

    - Honnan tudod, hogy merre kell menni? – Hangomban természetes kíváncsiság érződött.

    - GPS. – Jött is az egyszerű válasz. Eddig észre sem vettem. Azután fojtatta. – Attila nagyon fáradt volt. Készítette nekünk elő a házat, lehajtott értünk meg minden. Majdnem elaludt. Átvettem tőle a helyet. Én nem voltam álmos. Gyorsan el is aludt. Ami azt illeti ti is. – Azután útra szegezett tekintettel hallgatott.

    Hirtelen felötlött bennem, hogy talán most, hogy kettesben vagyunk – már amennyire – kiszedhetem belőle milyen rokonságban áll Attilával. Meg egyáltalán, hogy lehet egy vámpír rokona? Lehetetlen, de hátha van olyan jó a képzelete, hogy kitaláljon valamit. Tehát rákérdeztem.

    -Milyen ágról a rokonod Attila?

    -Apai. – Jött az egyszerű és keveset mondó válasz.

    -Azon belül? – Kérdeztem válaszra várva.

    -Apa bátyja. Sokat járok le hozzá. Olyankor ő készíti el nekem az erdei házat.

    -Mint most. – Vágtam bele szavába.

    - Igen. – Jött a megerősítés.

    Az apja bátyja. Ez még nagyobb képtelenség mint az, hogy csak a rokona legyen. Azt hittem ennél jobb meséje van. Igaz ő nem tudja, hogy tudom, hogy Attila vámpír. Mint mi. Ez így agyrém. Esetleg az apja is vámpír? Az teljességgel képtelenség. Biológiailag pláne. Míg gondolkodtam nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Hisz a nővéreim és Attila vámpírok. Most pedig mind a hárman az igazak álmát alusszák. Kíváncsi vagyok mióta alszanak. Én nem tudtam de biztos voltam benne, hogy Minerva igen. Rá is kérdeztem.

    -Mond csak mióta alszanak?

    -Hát már körülbelül 8 órája. De amilyen fáradtak lehetnek még egy jó ideig nem fognak felébredni. – Mondta, s közben a visszapillantóba mosolygott. Amit pont úgy állított, hogy látsszak. Elég furcsa volt. De meleg és barátságos mosolya eltörölte a bennem lévő gyanakvást.

    -Figyelj Csak egy kérdés még Attiláról. – Próbáltam leplezni a válasz iránti vágyamat. – Mi a teljes neve?

    -Attila Taxa de Memorie. – Jött az egyenes válasz. Igaznak hangzott és furcsának.

   - Emlékadó? – Kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

  - Igen. Tudod a család gyökerei nagyon régre nyúlnak vissza. Ott kaptuk ezt a nevet. De ne kérdezd, hogy miért nem tudom. – Az utolsó mondattal pedig kilőtte a következő kérdésem.

   - Akkor a te neved: Minerva Taxa de Memorie. – Próbáltam következetes lenni. Mire ő lerombolta az igyekezetem.

   - Nem. Az én vezetéknevem: Transportatorul de Amintiri.

   - Emlékek hordozója? Hogy lett neked másmilyen vezetékneved? Apádnak mi a vezetékneve? Neki is Transportatorul de Amintiri, vagy Taxa de Memorie mint a bátyjáé?

    - Jótól kérdezed. Nem tudom miért más a vezetéknevem. Ami pedig apámat illeti neki sem az a vezetékneve, mint Attilának. Az övé: Deţinător de Amintiri.

    - Emlékek őrzője. Milyen furcsa név. – Annál a rejtélyes telefonhívásnál pedig az Emléket említették. Mindenhol láthatatlan emlékek kísértenek. Milyen ironikus. A sors fintora.

    - Igen. Nagyon nem is tudom ritka vezetéknevek. – Mondta nevetve Minerva.

    - Ritka. – Egyeztem vele komoly hangon. – Vagy inkább senkinek nincs ilyen. – Mondtam s a végén a komoly hangnem étváltott röhögéssé. Együtt nevettünk. Mire Minerva megszólalt:

    - Halkan, mert felébresszük az álomszuszékokat. Még egy óra és ott leszünk. Ha addig nem kelnek föl képtelenek leszünk felébreszteni őket. – Mondta komolyan. – És a te vezetékneved mi?- Kérdezte.

    - Lupus. Egyszerű vezetéknév. Én nagyon szeretem. – Mondtam az igasághoz híven.

    - Igen tényleg nagyon szép. – Mondta elgondolkozva. – Farkas. Az éjszaka gyermekei. – Mondta rejtelemmel és varázslattal teli hangon.

    - Azt mesélted a családod igazából magyar. Akkor, hogy lehet román vezetékneve?  - Kérdeztem rá értetlenül.

    - Nem tudom. Ezzel most megfogtál. – Majd egy jóízűt nevettünk.

    Nem tudtam mikor érünk oda. Lassan mentünk. A GPS takarásban volt. Csak néha hallottam néhány utasítást. Magyarul beszélt tehát nagyjából annyit értettem, mint az írástudatlan a használati utasításhoz. Nagyon érdekelt hény nyelven tud beszélni. Velem és a nővéremmel angolul beszél. Attilával és a romániaiakkal románul. Az apjával és néha Attilával magyarul. Vajon hány nyelvet tud még perfekt?

    -Min, hány nyelven beszélsz? – Hangomon kiérződött a kíváncsiság.

    - Hát. Anyanyelvi szinten beszélem az angolt, a magyart és a románt. Tudok valamennyit latinul, olaszul, meg szerbül. A legtöbb nyelvet akkor tanultam mikor odaköltöztünk. Nagyon sűrűn költözünk. A legtöbb nyelvet meg sem tanultam. – Majd megint egy keserű nevetés és összezavarodtam. Mi ebben olyan keserű?

    - Ez aztán a szép teljesítmény. Három nyelv anyanyelvi szinten meg még egy jó pár, amin meg tudsz szólalni. Nagyon ügyes vagy. Bár ezzel együtt sok rossz dolog járt. – Próbáltam megtalálni a hirtelen keserűsége okát. Annyira kíváncsi lettem, hogy bár tudtam nem ér semmit mégis megpróbáltam belenézni az ehhez kapcsolódó emlékbe.

    De ahogy sejtettem nem láttam semmit. Csak a fal volt előttem, meg a mögötte lévő susogás. Áttörni pedig nem volt értelme. Egy emlékért nincs értelme. Erre rá tudok jönni a képességem nélkül. De még ahhoz sem volt kedvem. Jó volt a kocsiban lévő nyugalom. Nincsenek a fejemben civódó nővérek, az emlékeik. Csak az elmét nyugtató csend.

   Minerva egyszer csak a hátizsákja felé nyúlt. Kivett egy cd-t. A cd-én csak ennyi volt feljegyezve – középkori gyöngybetűkkel - Moldvai. Majd berakta a cd lejátszóba. A közös kedvencünk szólalt meg. Én ugyan nem tudtam mit énekelnek. De a dallamot szerettem. Rejtelmes, sejtelmes. Amit szeretek. Egész úton, némán hallgattuk. Minerva néha dúdolt. Akkor, mint mindig mikor elkezdett dúdolni el fogott az emberi fáradtság. De már annyira hozzászoktam, hogy meg is feledkeztem róla. Nem érdekelt.

   Hirtelen egy elágazásra lettem figyelmes. A földút lágyan szaladt bele az aszfaltútba. Mi pedig ráfordultunk. Minerva felém fordult és így szólt.    

    -A ház ahová megyünk, az erdőben van. Mint egy vadászház. csak lakhatóbb. Nem sokára ott leszünk. Ha addig nem ébrednek fel muszáj felébresztenünk őket. – Mondta hátra melegen mosolyogva.

    Még egy ideig-óráig autókáztunk azután megálltunk. A fák ismét árnyékban tartottak bennünket. Mintha tudat alatt Kinga még mindég manipulálná az időjárást. De aztán észre is vettem, hogy semmi köze a fákhoz és Kingához az árnyéknak. A hegy tetején vastag felhőréteg volt, ami épp a házra és környékére vetette az árnyékot. Minerva leállította a kocsit és hátra fordult hozzám:

    - Megérkeztünk. – Mondta barátságosan.

    Abban a pillanatban pedig felébredtek az alvó vámpírok – még mindig furcsa volt alva látni őket, beszélni róla meg végképp.

7. Az álom

   Már vártam ezt az érzést. Nem félek tőle, ettől a sötétségtől, ami magával ragadott. Most nem küzdök ellene, mert jó, ahogy a sötét árny körülölel. Benne megszűnök létezni fizikailag. Olyan érzés, mint mikor valaki be van drogozva, tudom láttam más emlékén keresztül. Megnyugtat, ellazít, tiszta mámor. Élveztem, ahogy a sötétség selyem függönye körülölel. De akkor elkezdtem zuhanni, de nem úgy. Mindvégig éreztem talajt a lábam alatt, de a föld közeledett, hogy talpam hozzáérhessen.

    Hegyen voltam. A legtetején lehettem, mert csak sziklák és zuzmó nőtt rajta. Sok ember állt még rajta. Két csoportba tudtam osztani őket. Az egyik csapatba azokat sorolnám, akiken fekete köpeny volt. Mindegyik arcára egy rúna volt tetoválva. A legtöbbnek hosszú fekete haja volt. Szabadon fújta a hegyi fagyos szél. A másikak nem tűntek olyan vadnak. olyan ruha volt rajtuk, ami nem sokat védte őket a hidegtől. Olyan tündés beütésű öltözet volt. Mindenki lefagyva állt. Leheletük olyan volt mintha füstöt leheltek volna ki. Nem mozdultak.   Egyenletesen vették a levegőt a szívük ritmusa egyezett mintha egy ritmusra lennének beállítva.

    Körbevettek valamit. Párban álltak. Minden tünderuhás előtt állt egy köpenyes. Egyikük sem egymást nézték, hanem a kör közepét. Végre én is odanéztem. Egy hosszú hófehér hajú vámpír feküdt a kör közepén. Valaki fölé volt görnyedve. Hangtalanul zokogott. nem hallottam hangokat csak amolyan háttérhangokat: lélegzést, a szélsüvítést, a mozdulatok hangját. Aki fölé volt görnyedve végre felemelte fejét. Egyenesen a szemembe nézett, és át rajtam. Szemei könnyel áradtak, de még így is fölismertem: én voltam. Zokogtam, sírtam – már vagy egy évszázada nem ejtettem könnyet – hogy lehet! Egyáltalán az, hogy ember vagyok, nem vett észre pedig a szemembe bámult és át. Miért néz így mindenki, hisz egy vámpír van a kör közepén miért nézi mindenki ilyen nyugodtan? Félni kéne tőle, nekem is – na jó az csak az álombeli énem de akkor is- erre ott térdelek mellette és könnyeimmel mosom.

    Hirtelen oldalra fordultam. Mellettem Attila állt. Ő is ember volt. könnyekkel küszködve nézte a furcsa vámpírt és az álombeli énemet. Mondott valamit, de nem hallottam. Mintha csak némán pampogna valamit. Miért ember? Ha mégis miért nem menekül velem együtt? Csak néz fájdalommal teli arccal. Szólnom kell neki!

    -Attila ez egy vámpír siess! Menekülj, vidd el a többi embert! Ne álldogáljatok itt! – Kiáltottam elé mire védekező pózba ereszkedtem, ha netán feláll a vámpír.

    De Attila nem mozdult. Állt és nézte a fekvő vámpírt. Mintha nem is hallotta volna. A vámpír sem mozgott. Feküdt és fájdalmasan lélegzett mintha a világ számára venne levegőt. Én pedig görnyedtem felette és sírtam – még mindig fura, hogy egyáltalán sírni látom magam – miért nem menekülök, ha már ember vagyok – ez is elég lehetetlenül festett – miért sírok egy vámpír miatt.

    Ekkor lépteket hallottam a hátam mögött álló Attila felé közeledtek. Megfordultam, és jobban megdöbbentem, mint az előbb. Anna ment oda Attilához. Hihetetlen módon ő is ember volt. Nővérem kisírt szemmel nem volt igazán valósághű. amint odaért Attilához a vállára tette a kezét. szinte hallottam, ahogy a bőre súrlódik Attila furcsa ruháján. Anna mondott valamit, de nem hallottam semmit. Erre Attila félrefordította fejét és kieresztett egy könnycseppet. Furcsa látvány volt, hogy sír.

    Ekkor Annához fordultam.

    -Anna mi ez? Szólj nekik, hogy menjenek el a vámpír közeléből! – Kiabáltam a fülébe. De olyan volt mintha a falnak beszéltem volna, még csak nem is reagált rá.

    Visszafordultam a vámpír és az álombeli énem felé. Már rázkódtam a sírástól. Valamiért könyörögtem a földön fekvő vámpírhoz. Nem tudom mit, mert nem hallom a beszédet. Mintha süket lennék pedig ők a némák. Minden mást hallok ezt miért nem? Mi az, amit nem szabad megtudnom?

     Ekkor a távolból két alakot láttam közeledni vámpír sebességgel. Akkor mikor megláttam kik közelednek még nagyobb döbbenet fogott el. Kinga jött rohanva mögötte pedig egy másik vámpír. Kinga amint meglátta a vámpírt térdre rogyott mellettem. Majd szembe fordult az álombeli énemmel, és mondott valamit.  De miért nem veszi észre, hogy emberként ülök a titokzatos fehér hajú vámpír mellett és sírok. Amit mondhatott felzaklatta az álombeli énem. Még jobban elkezdtem sírni. Mérgesnek is tűntem. Mintha valami olyat tudott volna, ami fontos. Újra a titokzatos vámpír felé fordultam. Beszéltem hozzá, és ahogy látszott ő is hozzám. Könnyeimet törölgettem, és mosolyogtam rá. Utána kisírt szemekkel álombeli önmagam a szembe nézett, mint az előbb. A szemembe és túl rajtam. Akkor már tudtam, hogy nem lát senki, de akkor miért nézek folyton arra?

    Megfordultam. Attila ugyanúgy állt, mint mikor elnéztem róla. Anna mellette állt a keze a vállán pihent, a földet nézték. Mindkettőjük arcára kiült a fájdalom. Tehát őket néztem.

    Visszafordultam és néztem tovább a némafilmet. Nem hallottam a beszédet csak a háttérzajokat. A titokzatos vámpír még mindig hangosan és hörögve vette a levegőt mintha a világ összes embere abból a levegőből élne, amit ő vesz. Az álombeli énem pedig könnyezve beszélt hozzá. Láttam a gesztusaimon, hogy ígérgetek és bíztatok valakit, holott tudom nincs értelme.

    Hallottam a könnycseppek halk puffanását a földön. Már Anna és Attila is sírt. De miért? Egy ismeretlen vámpír fekszik a földön. Senki sem mozdul. Az az ember, akit álmom a saját képmásomra teremtett sírt. Kinga mögöttem állt kezeit úgy tette, mint Anna Attiláéra. Mellette állt az a vámpírnő, aki annyira hasonlított Attilára. Arca szenvtelenül meredt a semmibe. Mintha valami láthatatlant akarna látni. A földön fekvő vámpír beszélt. Hallottam a mozgásának hangját, én pedig néztem embertelen fájdalommal kisírt szemeimmel. Azután ránéztem Kingára. Kinga felnézett az égre. A nap elkezdett melegen sütni. Persze hisz Kinga különleges képessége, hogy manipulálja az időjárást, ha nem tudná meg sem mertük volna kockáztatni az utat.

    Kinga és a mellette álló vámpír bőre elkezdett ragyogni. A titokzatos vámpír teste is ragyogott. De míg a Kinga és az a vámpírnő úgy, mint akinek a bőre gyémánttal lenne kirakva a földön fekvő úgy ragyogott mintha ő maga lenne a gyémánt.

    Nem tudtam ki az. Háttal feküdt nekem. Odamenni nem tudtam. Egy árva lépést sem tudtam megtenni. Nem vitt a lábam. Forogni tudtam. De a járásra nem engedelmeskedett. Csak néztem, ahogy a földön fekvő vámpír ragyog. AZ álom által megteremtett önmagam sírva figyelte.

    Egyszer csak a Kinga mellett álló vámpír tekintete visszatért a jelenbe. Odafordult hozzám – igazából az álombeli énemhez – valamit magyarázott nekem. Valami olyat, ami fontos, ami életbevágó. Bár nem tudtam mit mond az álombeli önmagam arca megtelt reménnyel, kétkedéssel, és kétségbeeséssel. majd megérintettem a földön fekvő vámpír karját. Ekkor éles fájdalom hasított belém.

    Felriadtam az álomból és a kocsiban találtam magam. Attila, és a nővéreim még mindég aludtak. Minerva vezette az autót. Elég furcsa volt ez az alvás nem szoktam aludni sem nem, hogy álmodni. Pláne nem ilyet.

6.Szembesítés

    Nem láthatta pontosan az autót. Zuhogott az eső, még csak a fényszóróját láthatta volna. Honnan tudhatta, hogy ő az, emberi szem nem láthatná. Képtelenség! Ekkor belekiáltott Anna az elmémbe:

    -Ez nem lehet, ő nem láthatja, az autót túl messze van. Ádám mi ez, honnan tudja?  - Nem tudtam válaszolni a kérdésére, én sem tudtam, hogy lehet képes rá. Zuhogó esőben. Végül csak ennyit üzentem Annának gondolatban.

    -Nem tudom.

     Akkor elszakadt nála a cérna. Mellettem állt, eljátszva, hogy fázik, mellette a nagy bőröndökkel. Nem látszott rajta milyen mérges. Nem is csoda vámpír akárcsak én és Kinga. Tényleg milyen régen nem beszéltem vele.

    -Elegünk van! – Visított elmémben. – Ez így nem mehet tovább! Nem szólsz hozzánk egy szót sem. Hat napja egy árva szót sem.  – Tényleg nagyon mérgesnek hatott Anna hangja. Nem érdekelt azt akartam, hogy hagyja abba, nem az anyám. De ez nem ilyen egyszerű. Akkor mászik ki elmémből amikor ő akarja. – Egyszer léptél velünk kapcsolatba. Egyszer! Akkor is igyekeztél lerázni. – Na és itt már kiakadtam. Engem így ne támadjon le. Nincs joga hozzá, akkor lépek vele kapcsolatba amikor akarok!

    - Nem érdekelsz! Nem vagy az anyám. Még a mesterem sem, hagyj békén. Ha nem léptem veled kapcsolatba annak oka volt. – Förmedtem rá.

    - Nem csak erről van szó. Kingával úgy teszel, mintha nem is létezne! Miért nem beszélsz vele is! – Tehát Anna nem tud róla. Persze Kinga különleges módon el tudja zárni előlünk a gondolatait. Nem baj ideje rávilágítanom a lényegre.

    - Tehát nem mesélte el? – Mondtam bele megvetéssel Anna elméjébe.

    - Mit? – Kérdezett rá úgy mintha valami olyan történt volna, amitől félt és tudta, hogy be fog következni. Gúnyosan csak ennyit válaszoltam mielőtt én léptem volna ki az elméjéből:

    - Majd megkérdezed tőle. – Azután már nem figyeltem rá, valamit megpróbált még az elmémbe kiabálni de kiléptem mielőtt gondolata bevízhangozta volna elmém.

    Veszekedésünkből nem látott senki semmit. Az az idő alatt szenvtelenül álltunk és vártuk, hogy a hatalmas esőben, és forgalomban ideérjen az autó. Minerva sem vett észre semmit. Csak állt dideregve a hideg éjszakában.

    Nem volt könnyű zárva tartani az elmém, hogy Anna ne léphessen be, de sikerült. Próbálkozni próbálkozott, de nem ért el semmit. Minerva felém fordult. Meleg mosoly kíséretében csak ennyit mondott:

    -Ne ijedjetek meg Attila elég félelmetes, de nagyon kedves. - Nem értem miért kellene nekünk megijedni. Általában azok ijednek meg akik meglátnak minket.

     Mi a félelmetesen tökéletes vámpírok. Hiába vagyunk kívánatosak, az emberek tudat alatt félnek tőlünk. Persze nem sok időbe telt mire ideért az autó. Kíváncsi voltam a rokonára, és annak emlékeire Minerváról. Éppen nyitotta az ajtaját az autónak mikor megláttam hófehér kezét. Abban a pillanatban arra gondoltam talán azért mert Minerva közeli rokona, Hisz Minerva bőre is makulátlanul fehér. He amint kilépett Attila az autóból ez a feltételezés a porba hullott. Attila egy vámpír. Minerva pedig amint meglátta a karjaiba ugrott. Először láttam, hogy valakit megérint. Még ha ruhán keresztül is. Hogy lehet, hogy nem fél tőle, egyáltalán, hogy lehet, hogy a közeli rokona egy vámpír. Akkor hirtelen elengedtem a falat mellyel távol tartottam Annát elmémtől, ő pedig úgy robbant bele gondolataimba:

    -Ádám hogy lehet ez! Ez egy vámpír! – Visított Anna.

    -Nem, nem tudom! – Jött az egyenes és igaz válasz.

    - Nem lehet a rokona. Ki ez? Ádám a te feladatod belenézni az emlékeibe! Meg kell tudnod ki ez!!

    Úgy is tettem. Megpróbáltam megnézni emlékeit. Amint belekezdtem Minerva egy ideges pillantást vetett rám. Hirtelen megjelent Attila fejében egy csatajelenet. Vámpírok harcoltak, és utána semmi. Ugyanúgy eltűnt minden egy fal mögé mint Minervánál. Csak morajlást hallottan. Végül pedig feladtam.  

    Ahogy elhagytam Attila fejét összekapcsolódtam Annával. Addig míg Minerva beszélgetett Attilával én beszéltem Annával. Hála istennek akkor még nem mutatott be Attilának. Csak három testvérnek látszottunk akik a buszmegálló fedele alatt állnak a zuhogó esőben.

    -Na mit tudtál meg? – Kérdezte Anna idegesen.

    -Semmit. Olyan mint Minerva, el van rejtve az emléke. Megláttam egy csatajelenetet a fejében ahol vámpírok harcoltak, és. – Megálltam, erre Anna idegesen beleordított fejembe.

    -ÉÉÉS!

    - Eltűnt. Elzáródott, elvágták előlem már csak annyit látok és hallok mint Minervánál.

    - Ádám hogy ismerhet egy vámpírt, ez így nem természetes! Veszélyes lehet, lehet, hogy nomád! – Érzett hangájából, hogy félt minket. megpróbáltam megnyugtatni. Újra ránéztem Attilára, egyenesen a szemébe. Nem figyelt minket Minervával volt elfoglalva.  Így jobban meg szemügyre tudtam venni. A szeme aranybarna volt mint a mienk vadászat után. Nem nomád, nem lehet vegetáriánus.

    - Nem nomád. – Mondtam bele megnyugtatóan Anna fejébe. – Vegetáriánus pont mint mi. Nem hiszem, hogy veszélyes. Ha az lenne Minerva már nem élne. – Próbáltam evvel megnyugtatni.

    Mindez pillanatok alatt történt. Nem emberi sebességben. Beszélgetésünk Minerva szakította meg.

    -Szeretném nektek bemutatni Attilát. Egyik kedves rokonom. – mindez egy kedves mosoly kíséretében hangzott el. – Attila ez itt Ádám, Anna és Kinga. Ők lesznek az a három vendég akiről meséltem.

    Attila amint jobban szemügyre vett bennünket melegen elmosolyodott és felénk nyújtotta kezét.

    -Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. Minerva kiváló házigazda. Szerintem jól fogjátok érezni magatokat nála. – közben mindhármunkkal kezet rázott. Amint megfogta a kezem éreztem, hogy meleg boldogság, és bizalom önt el. Szinte kénytelenek voltunk válaszolni. Ez az érzés teljesen a hatása alá kerített minket.

    -Mi is nagyon örülünk, hogy megismerhetjük. – Mondtam az érzelmi áradattól megrészegülve.

    -Hát akkor mit ácsorgunk itt. Ugorjunk be az autóba ne fázzunk meg. – Azzal elvette a nővéreimtől a bőröndöket és berakta az autó hatalmas csomagtartójába. A sajátomat és Minerváét én raktam be. Utána beültünk az autóba. Egy ideig még az érzelmi hullám hatása alatt álltam de egyre tisztult az elmém. Attila elkezdett faggatni minket. Alattomos módon úgy, hogy muszáj legyen válaszolni rá.

    -Honnan is jöttetek? – Kérdezte természetes kíváncsisággal hangjában.

     -Az Olympic- félszigetről. Válaszolt készségesen Anna.

     -Minerva is arra valamerre lakik ugye? – Kérdezte közben kérdő tekintete Minervára irányult.

    -Ühm, igen. Nemrég költöztünk oda. – Válaszolt Minerva gyengédséggel hangjában.

    -Apád, hogy van? – Kérdezte némi iróniával hangjában.

    Minerva elvigyorodott. Majd Attila ironikus kérdésére Minerva így válaszolt:

    -Nagyon jól van, és üdvözöl! – Ez úgy hangzott mint egy vicc amit rajta kívül senki nem érthet meg.

    Akkor olyat tettek ami kicsit kellemetlen volt számomra. Elkezdtek magyarul beszélgetni. Az egészet Attila kezdte. Vagy fél órán keresztül magyarul beszélgettek. Valami olyannal bombázta Minervát ami Minervának nem tetszett. A beszélgetés vége úgy sikeredett, hogy Minerva felkapta a vizet. A körülötte lévő barátságos légkör ismét fagyossá változott mint azon a napon. Megint mp4 lejátszója után kutatott, amikor megtalálta elindított rajta egy zenét.

   Egy idő után elnémította. Elkezdett dúdolni. nem moldvait. Felismertem ez ugyanaz volt mint amit azon a napon. Hangosabban dúdolta mint a buszban. Közben Attila kétségbeesett pillantást vetett Minervára, erre Minerva elkezdett énekelni. Ugyanaz történt mint azon a napon. Elgyengültem, nővéreim is elhagytam magam.

    Elnyomott a sötétség. Újra a rabjává váltam. Magával rántott a csendes semmibe. Régi ismerősként üdvözölve.

5. Az út

   

Az utazás további hat napot vett igénybe. Mind a hat napon mellette ültem. A nővéreimmel nem foglalkoztam sokat. Főleg Kingával nem. A napok nagy részét Minervával töltöttem. Faggattam. Mindenről. A gyerekkoráról. 

    Ő pedig folyamatosan terelte a Gyermekkor témát. Nem bántam. Viszont sok mindent elmesélt Erdélyről. Erdély múltját. Szóba került a nagy Vlad Tepes.  Aliasz Drakula.  Furcsa, hogy épp ő hozta szóba, és igazán sok dolgot tudott róla. Kíváncsivá tett honnan tud ennyit. Próbáltam hátha így, hogy jobban ismerem meglátom emlékeit, ami alapján mesél, de nem láttam semmit, és aztán már nem is érdekelt.

    Órahosszakat el tudtunk beszélgetni. Bár általában én faggatóztam, és így ő beszélt a legtöbbet. Amikor Moldvait hallgatott a fülhallgató egyik része mindig nekem volt kinevezve. Sokat mesélt a moldvai csángó magyarokról. Elmondott mindent róluk. Olyan sokat tudott mintha ő maga is több évet töltött volna ott. Megígérte majd elmegyünk oda. Azt mondta nem baj, ha nem tudok magyarul, mert a csángók szinte tökéletesen beszélnek románul. Mutatott róluk képeket. Órákra való csángó népzenéje van. Amikor megálltunk a busszal napközben nem mentem oda a nővéreimhez. Csak nagyon, nagyon ritkán, kivételes alkalmakkor. Akkor is csak Annával beszéltem.

     De akármilyen jól megismertem Minervát még mindég nem mertem túl közel menni hozzá. Megmagyarázhatatlan módon akármit tett igyekezett úgy tenni, hogy ne érjen hozzám. Mikor mégis átléptem egy képzelt határt, a köztünk lévő hangulat kissé fagyos lett. Csuklóit összefont hajának bilincsébe tekerte.

    Mikor zenét hallgattunk és akaratlanul elkezdett énekelni, mindig elfogott az a furcsa érzés, melyet régi jó ismerősként fogadtam. Ha okát nem is ismertem. Szerettem, olyan volt mind, amikor egy ember fáradt. Habár az óta egyszer sem altatott el mégis vágytam rá.

    A harmadik napon muszáj volt mellőznöm Minervát az út közbeni megállásnál. Oda kellett mennem a nővéremékhez. Bár én azért mellőztem őket mert nem kerestem a társaságukat ők ezt annak  könyvelték, hogy minden időmet azzal töltök, hogy információkat szerezzek.

    -Sziasztok! – Köszöntem nekik mikor odaértem. – Na mi a probléma? – Kérdeztem rá.

    -Nincs semmi probléma. Csak kíváncsiak vagyunk mit tudtál meg róla. - Mondta Anna.

    -Hát ott született Romániában. Utána költözött az USA- ba. A ház ahová megyünk a nagyapjáé volt. Tőle örökölték. Szereti a moldvai csángó népzenét. Hát ami azt illeti azt én is megszerettem.

    -Oké pontosan hová megyünk? – Kérdezett rá a lényegre Anna.

    - A Fogarasi-havasokba. Azt hiszem. – Jött a kicsit bizonytalan válasz. - Lehet még jól is járunk azzal, hogy Minervához megyünk. Azt mondta a házat sűrű erdő veszi körül. Gazdag vadállománnyal. Így még messzire sem kell menni a vadászat miatt.

    - Ez így mind szép és jó, de hogy jutunk oda? Nem mintha nem tudnánk eljutni, de nem ott áll meg a busz. – Kérdezősködött Anna.

    - Minerva ezt is elintézte. Az egyik rokona jön fel értünk és elvisz minket.

    Nem lepett meg, hogy Kinga nem szól egy szót sem. Nem tudott mivel kiengesztelni. Megígérte akkor, hogy nem csinál ilyet többet. Megszegte az ígéretét. Nem vettem figyelembe, hogy itt van. Annával beszéltem. Ő legalább nem szegi meg az ígéretét.

    -Azóta csinált-e valami furcsa dolgot? – Kérdezett rá Anna. Látszott nem akarja, hogy visszamenjek Minervához. Sohasem határolódtunk és idegenedtünk el ennyire egymástól. Tudta az egész Kinga miatt van.

    -Nem semmi furcsát nem vettem észtre.

    -Énekelt már azóta? – Ezt a kérdést is kapaszkodónak használta. Lasszónak ami visszahúz.

    -Igen. Gyönyörűen énekel. – Jött az automatikus válasz. Vele egy kérdés is. - Miért?

    -Csak az volt az elméletünk, talán énekkel altat. Úgy tűnik nem. – Mondta Anna.

    -Majd jobban odafigyelek. – Majd megfordultam és elindultam Minerva felé. De megszólított egy hang a fejemben:

    -Ádám! Vigyázz magadra! – Szólt utánam Anna persze már elmémen keresztül.

    Bólintottan egyet. Tudtam látta, és megnyugodott vigyázok magamra.

    Piszkált a kíváncsiság. vajon jók a nővéreim feltételezései? Viszont énekelt már mellettem. Nem aludtam el. Ugyan álmos lettem de nem aludtam. Mégis úgy gondoltam érdemes lesz utána nézni. Nemsokára újra útnak indulunk. Akkor kideríthetem Anna elmélete igaz e. Mindenesetre Minervával jó volt lenni. Volt kedvem élni.

Olyankor úgy éreztem megvan amit keresek, az élet értelme. megvan miért jöttem erre az elátkozott világra. Mellette tudom van valami életcélom és nem bolyongok céltalanul az örökkévalóságban.

    Mégsem tudtam belegondolni, hogy egyszer majd ha veszély jelent számunkra meg kell ölnünk. Nem tudtam, és nem is akartam.

    Nem tudom miért de minden este mikor alszik félek, hogy nem ébred föl, hogy bármi történhet, hogy nem emeli rám mély titkokat rejtő szemeit, hogy nem veszhetek el kékségében.

    Megmagyarázhatatlan módon féltem elvesztésétől. De tudtam ez nem szerelem. Azt már ismerem. Azt már elveszítettem.

    Így gondolkodtam, míg oda nem értem hozzá. Egy fa tövében kuporgott, és olvasott. Mikor odaértem hozzá lekucorogtam mellé. Felém fordította fejét, rám emelte égkék szemét én pedig elvesztem meleg tekintetében. Megszűntem létezni. Nem találtam vissza a valóságba. Szavainak lágysága és édes csengése azonban visszahozott.

    -És mit beszéltetek a nővéreiddel? – Kérdezett rá közömbösen. Közben a könyvet bámulta.

    - Csak kíváncsiak rá, hogy hová viszel minket. – Vallottam be a féligazságot.

    - Nyugi nem lesz semmi bajotok nálam. Nem foglak benneteket fogva tartani. Főként nem foglak benneteket elrabolni. – Nyugtázta kissé feldúltan. Próbáltam megnyugtatni:

    - Nem, nem erről van szó. Csak a természetes kíváncsiság. – Akkor úgy gondoltam most igazán kíváncsiskodhatok. -   Nos ha már a kíváncsiskodásról van szó, igazán kíváncsi vagyok rá jársz e énektanárhoz? -  A kérdés zavarba hozta. Hófehér arca elvörösödött.

    - Nem, nem járok. Nem igazán megy az ének. – Próbált leszállni erről a témáról, de nem hagytam. Tudni akartam miért nem.

    - Nos ezzel nem tudsz megetetni! Hallottalak énekelni. Nincs gyönyörűbb hang a tiednél! – Vallottam be az igazat.

    - Nem éneklek jól. Csak ha jó a kedvem. Sokat függ a hangom a hangulatomtól. – De ezt már nem hittem el. Ha annyira függ a hangja attól, hogy jó kedve van nem tudott volna énekelni. Először. Mikor elaltatott. De nem akartam faggatni. Nem igazán volt kedvem fölidegesíteni. Bár az eddigi három nap alatt nem csinált semmi különös, és furcsa dolgot nem kockáztattam meg, hogy ingerülté váljon. Sokat faggattam. Féltem, hogy felbosszantotta folyamatos faggatózásom.

    Akármennyire is jó volt vele, és akármennyire normálisan viselkedett nem felejthettem el talán veszélyes. Jobbnak láttam nem faggatni legalább ma nem.

   Fenn a buszban egy ideig szótlanul ültünk egy ideig.

 Akkor elővette mp4 lejátszóját. Megint moldvait kapcsolt be. Persze a fülhallgató egyik felét ismét nekem ajánlotta fel:

    -Akarod te is hallgatni? – Kérdezett rá lágy gyöngédséggel hangjában.

    -Igen. – Jött az automatikus válasz. Akkor már nem bántam, hogy nem tudok neki nemet mondani.

    Egy ideig hallgattuk csak. Mindég egy bizonyos számnál kezdett el dúdolni. Később pedig alig hallhatóan énekelni.

    Akkor elkapott az az érzés ami szinte már hiányzott. Álmos voltam. Mégis körülnéztem, kíváncsi voltam alszik e valaki.

    Meglepetésemre az előttünk és a mögöttünk ülő emberek aludtak mind a bunda. Tehát Annának igaza volt. Tényleg énekkel altat.

    De akkor én miért vagyok még ébren? Egész két napot ezen rágódtam. Bár nem tűnt úgy mintha végig ezen gondolkodnék mégis két napon keresztül ezen evett a rozsdás fene.

    Az ötödik napon Minervát felhívta az apja. Akkor, amikor megállónk volt. Nem voltam vele mégis minden szavat tisztán és érthetően hallottam.

    -Minerva hogy megy az utazás? – Kérdezett rá aggodalmasan az apja.

    -Jól. – Mondta Minerva.

    -Találkoztál hívővel az úton? – Ezzel meg mire akart célozni? Milyen hívő? Még nagyobb meglepetésemre Minerva símén ennyit vágott rá.

    -Hárommal. Velünk utaznak. – Ezzel ránk akart utalni? De ez mit jelen, hogy érti azt, hogy hívő?

    -Megmutattad? – Kérdezett rá aggodalommal az apja. Mit kéne neki megmutatni? Mire gondol?

    -Nem. – Mi a fenéről beszélnek ezek. Hívő, valamit meg kell mutatni?

     Na és akkor olyat hallottam, amit végképp nem tudtam hova tenni:

    -Emlék? – Milyen emlék? Hirtelen próbáltam megnézni mi jut Minerva eszébe ez a szó hallatán, de semmit nem hallottam csak morgást.

    -Ugyan Koppány meg sem mutattam nekik! Honnan tudnám! – Mit honnan tudna, miért nem szólítsa az apjának?

    -Jólvan no! Ne borulj ki! Nyugi fékezd magad! Felhívtad Attilát? – mondta az apja.

    -Még nem mindjárt felhívom. Szia Koppány. Majd hívlak ha Transzilvániába értem. – Köszönt el. Nem értettem miért hívja Romániát Transzilvániának, már régóta nem hívják úgy. Az elég furcsa és kódolt beszélgetés után felhívta azt az Attilát. Románul beszéltek. De perfekt beszélek románul tehát minden szavukat értettem.

    -Szervusz Attila! – Visított a telefonba Minerva.

    -Szia Minerva! - Köszönt szeretetteljes hangon Attila. – Régen hallottam felőled. – Fojtatta.

    -Megyek Transzilvániába. – Újságolta el. Ismét megakadt rajta a figyelmem, hogy ismét Transzilvániát mondott.

    -Tényleg? Mikor jössz? – Kérdezett rá meglepetten Attila.

    -Holnap érek oda Nagyváradra. El tudnál jönni értem és elvinni a havasi házba? – Kérdezett rá Minerva.

    -Persze. Hányra legyek ott? – Kérdezte Attila.

    -Nem tudom talán úgy este nyolc körül érek oda. Ja és Attila Három vendégem lesz. Számolj rájuk is. – Mondta.

    Azután még beszéltek valamit magyarul. Azt nem értettem. Mintha direkt azért beszéltek volna úgy, hogy ne értsem. Minerva azt is tökéletesen beszélte. Pont mint az angolt meg a románt. Idegesített, hogy nem értettem, amit mondanak.

    Amikor elindultunk némán ült mellettem. Néha felém fordult eleresztett egy kedves, meleg mosolyt majd visszafordult. Az esti alvóhelyig nem szóltunk semmit. Majd mikor a hotelban elbúcsúztuk újra elfogott az az érzés ami megismerése előtt mindig velem járt.

    Úgy éreztem nincs célom. Céltalanul bolyongok az örökkévalóságban. Alig vártam a következő napot, hogy újra teljes és valós legyek.

    Másnap Bécsből indultunk útra újra. Minerva egész úton ideges volt. Nem mondta meg de látszott rajta. Kezeit tördelte és égőpiros ajkát harapdálta. A megállónál sem nyugodott le. Mikor már ordítani tudtam volna annyira sugárzott belőle az idegesség megpróbálta magát lenyugtatni.

    Elővette mp4 lejátszóját, de most nem ajánlotta fel a fülhallgató egyik felét, hanem mindkettőt a fülébe gyömöszölte és komolyzenét hallgatott. Ez ellazította egy kicsit. El is aludt. Akkor ébredt föl mikor le kellett szállni a buszról.

    Lassan előszedtük hatalmas bőröndjeinket és vártuk Attilát. Még nem ért oda.

    Vártam, hogy mikor jön. Vártam, hogy megismerjem Minerva rokonát.

    Akkor egy fekete Dacia Sandero fordult be. Ránéztem nővéreimre akiket ez a hat nap során rengeteget mellőztem. Ők is ugyanolyan kíváncsian néztek a titokzatos fekete autóra. Minerva odafordult hozzánk és így szólt:

    -Itt jön.