8. Végre megint kettesben - máramennyire -

    Anna, Kinga és Attila aludtak még. Elég furcsa volt őket látni. Egy vámpírt aludni. Agyrém. Minerva vezetett és kora reggel volt. Ránéztem órámra, hajnali fél négy volt. Pirkadt. A hegyekben voltunk. A nap első sugarai rózsaszínűre festette a felhőket melyek makacsul elé álltak. Mi árnyékban haladtunk, tehát nem kellett félnem, hogy elkezdek ragyogni vagy esetleg a nővéreim. Nem igazán lepett meg, hogy alszanak, az előbb én is aludtam.

    Figyeltem őket. Anna ült középen jobb felén én bal felén Kinga. A nővéreim sülve, főve együtt vannak. Most pedig egymásnak dőlve alszanak nyolcvan év óta először. Arcuk békét tükrözött, de nem csak az övék. Elalvásom előtt Attila félelemmel nézett az éneklő Minervára. Most semmi félelem nem látszott arcán. Békésen aludta az igazak álmát. Minerva vezette az autót. Tehát megvan a jogosítványa. Nem mintha furcsa lenne hisz már tizennyolc. Teljesen az útra összpontosított. Közben pedig moldvait dúdolt. Nem tudtam egyáltalán honnan tudhatja az utat?

    Épp ezeken rágódtam mikor hirtelen megszakította gondolatáradatom:

   -Jól aludtál? – Kérdezte azzal a megszokott melegséggel a hangjában.

   -Öhm… jól. – Ez azt hiszem elég kielégítő válasz.

   -Mit jót álmodtál? – Kérdezett rá enyhe kíváncsisággal a hangjában.

   Erre mit válaszoljak? Mondjam el neki, hogy magam emberként, vagy, hogy egy kietlen területen embereket, akik egy különösen titokzatos vámpírt bámultak, én pedig mellette ültem és zokogtam? Ugyan hülyének nézne! Próbáltam terelni olyan ügyesen, ahogy ő szokta.

    -Volt már veled olyan, hogy nem tudod visszaidézni mit álmodtál, csak azt tudod, hogy rossz volt és fel akartál ébredni… - Ezt már ő fejezte be.

    - De nem ment. – Vágta rá mintha vele mindig ezek történnének meg.

    - Pontosan, így ahogy mondod. Akár hiszed akár nem velem ritkán esik meg az ilyen. – Vallottam az igazsághoz híven. Csak annyit felejtettem ki, hogy vámpír vagyok és már vagy nyolcvan éve nem aludtam.

    - Hát velem elég sűrűn. – Vallotta keserűséggel a hangjában. – Néha úgy érzem, jó lenne emlékezni rá. – Ezt egy keserű nevetéssel zárta. Nekem pedig újra olyannak tűnt, mint egy vicc amit csak ő érthet. Viszont még mindig furdalt a kíváncsiság honnan tudja az utat. Gyorsan rá is kérdeztem.

    - Honnan tudod, hogy merre kell menni? – Hangomban természetes kíváncsiság érződött.

    - GPS. – Jött is az egyszerű válasz. Eddig észre sem vettem. Azután fojtatta. – Attila nagyon fáradt volt. Készítette nekünk elő a házat, lehajtott értünk meg minden. Majdnem elaludt. Átvettem tőle a helyet. Én nem voltam álmos. Gyorsan el is aludt. Ami azt illeti ti is. – Azután útra szegezett tekintettel hallgatott.

    Hirtelen felötlött bennem, hogy talán most, hogy kettesben vagyunk – már amennyire – kiszedhetem belőle milyen rokonságban áll Attilával. Meg egyáltalán, hogy lehet egy vámpír rokona? Lehetetlen, de hátha van olyan jó a képzelete, hogy kitaláljon valamit. Tehát rákérdeztem.

    -Milyen ágról a rokonod Attila?

    -Apai. – Jött az egyszerű és keveset mondó válasz.

    -Azon belül? – Kérdeztem válaszra várva.

    -Apa bátyja. Sokat járok le hozzá. Olyankor ő készíti el nekem az erdei házat.

    -Mint most. – Vágtam bele szavába.

    - Igen. – Jött a megerősítés.

    Az apja bátyja. Ez még nagyobb képtelenség mint az, hogy csak a rokona legyen. Azt hittem ennél jobb meséje van. Igaz ő nem tudja, hogy tudom, hogy Attila vámpír. Mint mi. Ez így agyrém. Esetleg az apja is vámpír? Az teljességgel képtelenség. Biológiailag pláne. Míg gondolkodtam nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Hisz a nővéreim és Attila vámpírok. Most pedig mind a hárman az igazak álmát alusszák. Kíváncsi vagyok mióta alszanak. Én nem tudtam de biztos voltam benne, hogy Minerva igen. Rá is kérdeztem.

    -Mond csak mióta alszanak?

    -Hát már körülbelül 8 órája. De amilyen fáradtak lehetnek még egy jó ideig nem fognak felébredni. – Mondta, s közben a visszapillantóba mosolygott. Amit pont úgy állított, hogy látsszak. Elég furcsa volt. De meleg és barátságos mosolya eltörölte a bennem lévő gyanakvást.

    -Figyelj Csak egy kérdés még Attiláról. – Próbáltam leplezni a válasz iránti vágyamat. – Mi a teljes neve?

    -Attila Taxa de Memorie. – Jött az egyenes válasz. Igaznak hangzott és furcsának.

   - Emlékadó? – Kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

  - Igen. Tudod a család gyökerei nagyon régre nyúlnak vissza. Ott kaptuk ezt a nevet. De ne kérdezd, hogy miért nem tudom. – Az utolsó mondattal pedig kilőtte a következő kérdésem.

   - Akkor a te neved: Minerva Taxa de Memorie. – Próbáltam következetes lenni. Mire ő lerombolta az igyekezetem.

   - Nem. Az én vezetéknevem: Transportatorul de Amintiri.

   - Emlékek hordozója? Hogy lett neked másmilyen vezetékneved? Apádnak mi a vezetékneve? Neki is Transportatorul de Amintiri, vagy Taxa de Memorie mint a bátyjáé?

    - Jótól kérdezed. Nem tudom miért más a vezetéknevem. Ami pedig apámat illeti neki sem az a vezetékneve, mint Attilának. Az övé: Deţinător de Amintiri.

    - Emlékek őrzője. Milyen furcsa név. – Annál a rejtélyes telefonhívásnál pedig az Emléket említették. Mindenhol láthatatlan emlékek kísértenek. Milyen ironikus. A sors fintora.

    - Igen. Nagyon nem is tudom ritka vezetéknevek. – Mondta nevetve Minerva.

    - Ritka. – Egyeztem vele komoly hangon. – Vagy inkább senkinek nincs ilyen. – Mondtam s a végén a komoly hangnem étváltott röhögéssé. Együtt nevettünk. Mire Minerva megszólalt:

    - Halkan, mert felébresszük az álomszuszékokat. Még egy óra és ott leszünk. Ha addig nem kelnek föl képtelenek leszünk felébreszteni őket. – Mondta komolyan. – És a te vezetékneved mi?- Kérdezte.

    - Lupus. Egyszerű vezetéknév. Én nagyon szeretem. – Mondtam az igasághoz híven.

    - Igen tényleg nagyon szép. – Mondta elgondolkozva. – Farkas. Az éjszaka gyermekei. – Mondta rejtelemmel és varázslattal teli hangon.

    - Azt mesélted a családod igazából magyar. Akkor, hogy lehet román vezetékneve?  - Kérdeztem rá értetlenül.

    - Nem tudom. Ezzel most megfogtál. – Majd egy jóízűt nevettünk.

    Nem tudtam mikor érünk oda. Lassan mentünk. A GPS takarásban volt. Csak néha hallottam néhány utasítást. Magyarul beszélt tehát nagyjából annyit értettem, mint az írástudatlan a használati utasításhoz. Nagyon érdekelt hény nyelven tud beszélni. Velem és a nővéremmel angolul beszél. Attilával és a romániaiakkal románul. Az apjával és néha Attilával magyarul. Vajon hány nyelvet tud még perfekt?

    -Min, hány nyelven beszélsz? – Hangomon kiérződött a kíváncsiság.

    - Hát. Anyanyelvi szinten beszélem az angolt, a magyart és a románt. Tudok valamennyit latinul, olaszul, meg szerbül. A legtöbb nyelvet akkor tanultam mikor odaköltöztünk. Nagyon sűrűn költözünk. A legtöbb nyelvet meg sem tanultam. – Majd megint egy keserű nevetés és összezavarodtam. Mi ebben olyan keserű?

    - Ez aztán a szép teljesítmény. Három nyelv anyanyelvi szinten meg még egy jó pár, amin meg tudsz szólalni. Nagyon ügyes vagy. Bár ezzel együtt sok rossz dolog járt. – Próbáltam megtalálni a hirtelen keserűsége okát. Annyira kíváncsi lettem, hogy bár tudtam nem ér semmit mégis megpróbáltam belenézni az ehhez kapcsolódó emlékbe.

    De ahogy sejtettem nem láttam semmit. Csak a fal volt előttem, meg a mögötte lévő susogás. Áttörni pedig nem volt értelme. Egy emlékért nincs értelme. Erre rá tudok jönni a képességem nélkül. De még ahhoz sem volt kedvem. Jó volt a kocsiban lévő nyugalom. Nincsenek a fejemben civódó nővérek, az emlékeik. Csak az elmét nyugtató csend.

   Minerva egyszer csak a hátizsákja felé nyúlt. Kivett egy cd-t. A cd-én csak ennyi volt feljegyezve – középkori gyöngybetűkkel - Moldvai. Majd berakta a cd lejátszóba. A közös kedvencünk szólalt meg. Én ugyan nem tudtam mit énekelnek. De a dallamot szerettem. Rejtelmes, sejtelmes. Amit szeretek. Egész úton, némán hallgattuk. Minerva néha dúdolt. Akkor, mint mindig mikor elkezdett dúdolni el fogott az emberi fáradtság. De már annyira hozzászoktam, hogy meg is feledkeztem róla. Nem érdekelt.

   Hirtelen egy elágazásra lettem figyelmes. A földút lágyan szaladt bele az aszfaltútba. Mi pedig ráfordultunk. Minerva felém fordult és így szólt.    

    -A ház ahová megyünk, az erdőben van. Mint egy vadászház. csak lakhatóbb. Nem sokára ott leszünk. Ha addig nem ébrednek fel muszáj felébresztenünk őket. – Mondta hátra melegen mosolyogva.

    Még egy ideig-óráig autókáztunk azután megálltunk. A fák ismét árnyékban tartottak bennünket. Mintha tudat alatt Kinga még mindég manipulálná az időjárást. De aztán észre is vettem, hogy semmi köze a fákhoz és Kingához az árnyéknak. A hegy tetején vastag felhőréteg volt, ami épp a házra és környékére vetette az árnyékot. Minerva leállította a kocsit és hátra fordult hozzám:

    - Megérkeztünk. – Mondta barátságosan.

    Abban a pillanatban pedig felébredtek az alvó vámpírok – még mindig furcsa volt alva látni őket, beszélni róla meg végképp.