14. Árnyak Hívők története

    Minerva ott ült a padlón. Szeméből potyogtak az illat nélküli véres könnycseppek. Nem mertem hozzá érni. Még mindig elevenen élt bennem az álmomban látott kép. Caleb, ő, és a fájdalom.

    Minerva csak ült és sírt. Arcát piros csíkosra festette véres könnycseppjei. Fekete haja arcába hullott. Fekete köpenye maga mögé volt terítve. Fekete haja, és a köpeny egybe olvadtak. Olyan volt mintha földig érő haja ölelné körbe a hosszú köpeny helyett.

    Továbbra is moldvait dúdoltam neki. A lágy dallam betöltötte a szobát. Észre sem vettem mikor, de már Minerva is ugyanazt a dalt dúdolta. Lassan felállt. Felém fordult. Kezén kesztyű volt. Elkezdett közeledni felém. Rám emelte kék szemeit, melyek most véres könnyeitől erősen elütöttek. Szemei kérlelőek, sajnálkozóak, és fájdalommal telve csillogtak a véres könnyek között. Szemeit az enyémbe fúrta. Láttam, hogy szemeim most olyan feketék, mint a köpenye.

    Fehér bőrén csíkokban virítottak a vörös könnycseppek. Meggyötört arca még nekem is fájt. Mintha automatikusan segíteni szeretnék neki. Meg szeretném vigasztalni. Vörös könnyeit letörölni, és azt suttogni fülébe nem lesz semmi gond, megoldjuk. De ez nem normális viselkedés, és reakció az előbbi történtekre.

    A természetes, és elfogadott az lenne, ha most azonnal megölném, még ember. Elmenekülni tőle. De nem. Én állok, és meg akarom vigasztalni. Meg akarom ölelni, és közben semmi indítékom nincs rá. Esetleg arra lenne, hogy megöljem. De, hogy megvigasztaljam és felvidítsam. Ez nem ésszerű.

    Minervával a moldvai szám végére értünk. A végén elfordult tőlem. Elindult elrohant. Gyorsan, mint egy vámpír. Kimenekült az erdőbe. Én pedig mintha nem is én lennék utána vetettem magam. Meg akartam tudni mindent. Meg akartam tudni, hogy mi ez. Miért ilyen. Meg akartam tudni, hogy csinálja, hogy lehettem megint ember, hogy képes elaltatni, kik az árnyak, tényleg megtörtént e a tegnap este. Mindenre választ akartam kapni.

    Minervára egy fa alatt kuporogva lelt rá. Leült mellé, de úgy, hogy tisztes távolságot tartson vele. Minerva Felé fordította arcát. Kérdőn bámult Ádám szemébe.

   - Azt hittem már rég elmenekültetek, és a pokol mélyéig átkoztatok. – Dörmögte Minerva.

   - Nem megyünk. Én nem megyek. – Néztem a szemébe. -  Nem tudom mi volt ez. De nem megyek el. Nem futamodom meg.

   - A testvéreid el fognak menni. Neked is el kellene menned velük. – Bámulta a könnyeitől véres kezeit.

   - Nem tudom, hogy miért hívtál emléknek. Nem tudom, hogy került az én hangom a te fejedbe. Nem tudom, hogy kapcsolódom ide, de nem futamodok meg. Ki derítem. Segíteni fogok neked. – Mondtam miközben mélyre fúrtam magam Minerva tengerkék szemébe.

   - Majdnem megöltelek, és most segíteni akarsz. – Nevette el magát. De ez a nevetés nem volt humoros. Egy csepp humor sem volt benne.

   - Minerva. – Kezdtem. – Nem tudom, hogy mi ez. Nem értem, és még nem fogtam fel. De már nem kell titkolnod. Most már láttam. Elmondhatod. – Kérleltem. – Segíthetek is akár. De ne taszíts el magadtól. Tudnom kell mi ez. El kell mondanod. – Minerva szemei szomorúan csillogtak.

   - Annyira szerettem volna, ha nem keveredtek bele. Annyira szerettem volna elzárni előletek. Annyira szerettem volna megakadályozni, hogy belekeveredjetek. Azt akartam, hogy ne legyen közötök hozzá. Azt akartam, hogy ne essen bajod. Annyira szerettem volna, hogy… - Minerva hangja elcsuklott. Szeméből kóbor vércseppek hullottak.

   - Minerva. – Néztem szemébe. – Már nem kell egyedül hordoznod. Mond el. Talán nem olyan szörnyű, hogy tényleg itt kelljen hagyni téged. Talán meg tudod magyarázni, hogy miért tetted. Talán meg tudjuk oldani. Csak mondj el mindent. – Kérleltem.

   -  Hol kezdjem?

   - Talán az elején.

    - Tudod. A vámpírok nem rossznak lettek teremtve. Mi is a természet része voltunk. Istenfélő, alázatos élőlényei a természetnek. Igen embert öltünk. Igen megtettük, de az emberiség kialakulása óta ezt tettük. Tudod mind olyanok voltunk, mint más ember. De csak egymás közt voltunk. Voltak városaink. Külön éltünk. De egy idő után sokan elkülönültek. Elkezdtek vegyülni az emberek közé. Istent játszottak. Tetovált arcukkal, és erejük fitogtatásával kitűntek közülünk. Ők lettek, az árnyak. Sokáig harcoltunk ellenük, hogy ne hajtsák rémuralom alá az embereket. Attila volt a vezér. Több ezer évig folytak a háborúk. De végül legyőztük őket. Itt Romániában. Azon a hegyen ahol most vagyunk. Bár sikerült megtizedelni a számukat mégis sokan maradtak. Bosszút esküdtek, hogy amint megerősödnek, visszatérnek, és elpusztítanak minket.

   - Hol jössz te a képbe? – Kérdeztem rá.

   - Attila miután legyőzte őket félt a fenyegetéstől. Mária a nővére viszont látnok. Látta az Emlékező érkezését, akivel majd sikerül egyszer, és mindenkorra leszámolni az árnyakkal. De nem tud egyesül. Szüksége van az Emlékre. Meg kell találnia az emléket, ahhoz, hogy le tudja győzni. Attila mindig várta az Emlékezőt, de nem jött senki. Egyszer Attila szerelmes lett. A nőt Ellának hívták. Attila nagyon szerette. De Ella teherbe esett. A babát két teljes évig hordozta. Mikor a baba megszületett megitta a vérét. Megölte. – Minerva szemeiben évezredes fájdalmak gyűltek össze, és úgy mesélte mintha csak tegnap lett volna. – Attila elvitte a tanácsba a babát. Mária amint meglátta a lányt tudta, hogy ő az Emlékező. A lány én vagyok. Koppánynak adtak, hogy vigyen engem, és mutassam meg minél több vámpírnak az emléket. Meg persze, hogy megtaláljam az emléket.

   - Tizennyolc éve történt mindez? – Minerva elnevette magát, mintha ez egy hatalmas vicc lenne.

   - Tizennyolc. – Nézett a szemembe.    

   - Tizennyolc vagy nem? – Néztem rá értetlenül.

   - Ádám. – Nézett mélyen a szemembe. – Száznyolcvan éves vagyok.

   - Az nem lehet…

   - Tízévente öregszem egy évet. Igenis lehet.

   - De hisz ember vagy! – Ámultam el.

   - Igen. Ember. – Nevetett gúnyosan. – Egy ember, aki vért könnyezik, aki vámpír gyorsasággal és erővel van megáldva. Egy ember, aki amint megszületett megitta a saját anyja vérét. Igen. Azt hiszem ezek mellett ez az egy kis apróság elképzelhető. – Hát persze. miért is ne. De akkor miért nem látom az emlékeit? Vagy két évszázadra elég emléke van, miért nem látom?

    - Annyi emléked van. Miért nem látom őket?

   - Egyszerű. Nekem nincsenek emlékeim. – Hadarta Minerva.

   - Az nem lehet. Akkor nem tudnád nekem ezeket elmesélni. Valahogy emlékezni kell rá! Akkor még nyelveken sem tudnál beszélni! Ahhoz emlékezet kell. – Ámultam el. Lehetetlen, hogy nincsenek emlékei!

    - De nem nekem! Nekem minden természetes. Nem emlékszem rájuk, hanem tudom őket. A nyelveket illetően. Minden létező nyelvet értek, és beszélek, de én sem értem, hogy lehetséges ez! De nincs. Legalábbis nem úgy, mint másnak az emlék. Nem azt érzem. Nem azt, hogy milyen volt mikor átéltem. Azt érzem, hogy jönnek maguktól a dolgok, mert erről akarok beszélni. Nem látom magam előtt a képet. Nem előidézem. Előjön, mert elő kell, és elmegy, mikor el kell mennie. – Hallgattam tátott szájjal. Minervának nincs emléke. De Emlékező, és emléket mutat.

   - Már értem. Értem miért voltál annyira mérges. Értem miért tetted. Már értem. Nem te vagy a gonosz. Te harcolsz a gonosz ellen. De megtaláltál. Segíteni fogok neked. Akármi is történjék, melletted leszek. – Tettem vállára a kezem mire Minerva közelebb húzódott, és fejét a vállamra hajtotta ügyelve, hogy ne érjen a bőrömhöz.

    - Ígérj meg nekem valamit. – Nézett a szemembe.  – Ígérd meg nekem, hogy nem érinted meg a bőröm. Ígérd meg, hogy nem teszed.

   - De mit számítana már. Már úgyis együtt kell megtennünk. Úgyis együtt kell végigcsinálnunk.

   - Nem. – Kapta fel riadtan a fejét. – Nem érinthetsz meg. Sem te sem pedig a nővéreid. Ha megteszitek muszáj lesz harcolnotok a végsőkig. Nem menekülhettek meg. Ígérd meg, hogy nem teszitek.

   - Minerva. Én harcolok melletted a végsőkig.

   - Nem Ádám. Nem. Túl sokat jelentesz nekem. Túl sokat. Nem halhatsz meg. Nem adhatjuk meg, még az esélyt sem, hogy bajod essen. Ádám nem lehet. Túlságosan – Nyelt egy nagyot. – Szeretlek ahhoz, hogy elveszítselek.

   Szeret. Nem mutatja meg. Nem sodor veszélybe. Nem mert SZERET. Nem csak, mint emléket. Szeret, mint személyt. Szeret. Mert az Emléke vagyok. Szeret, mert száznyolvan éve engem keres.

   De miért nem örülök. Miért érzem olyan furcsának. Miért nem szeretem? De azt hiszem a válasz egyszerű. Mert a szerelem bennem meghalt. A tűznek még csak parazsa sincs, amiből újra tudnám éleszteni. Meghalt. Meghalt Innával együtt.

   - Inna. Milyen szép lány volt. – Mosolygott Minerva. Én pedig elképedtem. Ő nem tudhat róla! Nem meséltem neki.

   - A gondolataidban látom. Szép lány. Érzem, mennyire szereted. Sajnálom, hogy meghalt. – Sütötte le a szemeit.

   - Igen. Nagyon szerettem. – Révedtem a távolba. Emlékeztem. Minden együtt töltött percre. Homályos volt, de ennyit megmentettem. Ennyit összekeresgéltem a városban lakók fejéből. Összeszedte, és kiegészítettem a sajátjaimmal. Igen. Ő az egyetlen, akit szeretek, és valaha is szeretni tudok.

   Minerva hirtelen sóhajtott egy fájdalmasat.