13. Emlék, mely súlya alatt valaki megtört

    A nővéreimmel leszaladtunk a csigalépcsőn. Egész le az előszobáig. Minerva ott settenkedett abban a ruhában, mint amiben az álmomban láttam. Hosszú köpeny, nadrág, és egy bő ujjú vörös blúz. Halkan settenkedett. Rákapcsolódtunk egymásra.

    „Ez az a ruha, mint ami álmomban volt rajta! – Üzentem mindkettőjüknek egyszerre. Bár Kingával még nem beszélek, és még meg sem bocsátottam neki a szükség törvényt bont.”

   Odaálltunk az útjába mikor felnézett ugrott egyet ijedtségében. Észre sem vette, hogy ott vagyunk.

   - Szia Minerva. – Vigyorgott Anna. – Hol voltál? Felébredtünk, és nem találtunk sehol. – Nyomta meg jól a „felébredtünk” szót.

  - Ööö. Csak kimentem sétálni. Levegőzni egy kicsit. Szép idő volt. Szép az erdő is. – Motyogta idegesen.

   „Persze. Persze. Kinga esős időjében. Hoogyis ne lenne szép idő a sétára!- Duzzogta Anna.”

     Elkezdtem olvasni az emlékében. Nem láttam ott semmi, csak egy erős falba ütköztem. Mögötte hallottam a susogást, a suhogást, és mást, semmit. Erővel át akartam törni a falat. Tudni akartam az emlékeit. Látni akartam mit csinált. Akartam, hogy áradjanak belém az emlékei. Azt akartam, hogy mindent lássak. Akartam látni minden helyet ahol járt. Minden arcot, amit valaha látott. Mindent tudni akartam. Ki az apja, hogy lehet Attila az apja bátyja. Mindent hallani és látni akartam, amit valaha is látott, és érzett. Az emlékei körül tornyosuló falat döngettem. Fúróval, és mindennel. Újból, és újból nekirontottam, hogy áttörjem, de a fal szilárdan állt. Viszont valami egyre jobban morgott. Minden egyes nekifutással a morgás egyre intenzívebb, és egyre erősebb lett. Még, és még egyszer nekifutottam. Végül valaki rám morgott Minerva Fejében, és morogva ordított rám.

    -Ezek az Emléké! – Azzal kidobott Minerva fejéből, és utána akárhányszor próbáltam bejutni vissza, a falhoz a hang újra kipenderített Minerva elméjéből.

    Rákapcsolódtam Annára, hogy megmutassam neki mi történt.

   „- Anna ezt nézd! – Azzal levetítettem neki a Minerva fejében átélteket. Anna végignézte az egészet. Az emlékemben élő hang hallatán Anna idegesen felkiáltott.

    - Ádám! Ádám ez a te hangod! Ez a tied én megismerem! De ki ez az emlék? Az álmodban is volt már. Ádám ki ez az emlék? Miért van a te hangod az ő fejében? – Visszhangozta Anna a fejemben.”

   Kinga üresen csacsogott valamit Minervának, és marhaságokat kérdezett tőle. Egyszóval a figyelmét terelte el. De akkor megszólaltam.

   - Emlék. – Dörmögtem egyenesen Minervának címezve. – Ki azaz emlék? – Tettem fel neki parancsolóan a kérdést. Minerva megfordult, és egyenesen rám nézett. Tekintete sötétté és fátyolossá vált. A körülötte lévő barátságos légkör hideggé, és barátságtalanná vált.

   - Honnan tudsz róla. – Morogta nekem miközben elhúzódott Kingától, és teljesen elénk állt. Direkt az én szemembe nézett. – Honnan tudsz az Emlékről. – Morogta, és hangja egyszerre fenyegetővé vált. Szívverése lassú volt.

   - Ki azaz emlék! – Morogtam vissza neki. Nővéreim Minerva fenyegető reakciójára szorosan mellém húzódtak. Hirtelen Kinga, és Anna megdermedtek. Próbáltam rájuk kapcsolódni, de nem volt semmi életjel. Mint akit kikapcsoltak. Minerva ismét rám nézett.

   - Honnan tudsz az Emlékről te Árny! – Hangja fenyegető volt. Gyönyörű fekete haja a fekete legsötétebb árnyalatába csapott át.

   - Ki azaz Emlék. – Morogtam neki ismét miközben támadóállásba ereszkedtem. Minerva is leereszkedett, és őrjítően kék szemét szúrósan és fenyegetően az enyémbe szúrta.

   - Honnan tudsz az emlék létezéséről. – Morogta, és egyre fenyegetőbb lett. Bár még mindig ember volt annyira fagyos lett a levegő körülöttünk, hogy olyan érzést keltett, mint egy démon.

   - Onnan, hogy láttam. – Vágtam vissza neki, hisz mindig emlékeket olvasok. Minden emléket látok. Minerva szeme elkerekedett.

   - Ki az emlék? – Kérdezte.

   - Az emlék lehet valami, amit megőrzöl a múltból. Az emlék lehet jó, és rossz. Az emlék lehet fájdalmas, és örömöt hozó.

    - Honnan tudod, hogy él! – Ordított.

    - Élt. – Helyesbítettem. Akkor hirtelen elkezdtem gyengülni. Valami puffant a szívem helyén. A fehér bőröm egyre élettel telibbé vált. A nővéreimre néztem, akik fehér bőre egyre élettel telibbé vált. De nem mozdultak. Az örökös égő érzés a torkomban kezdett elmúlni. A szívem pedig egy nővéreimével együtt egy nagyot dobbant. Emberek lettünk.

    Minervára kaptam a fejem, akinek a szeme egyszerre csillogó karmazsinvörös lett. Hármunk vámpírsága, és ereje Minervában egy gyilkos valamivé tömörült, ami a vesztünket okozza majd.

   - Hogy érted, hogy Élt – Nyomta meg a „t” betűt a végén.

   - Emlékeket olvasok. Volt egy lány. Memory volt a neve. Rengeteg emléket őrzött. Én mindet látni akartam. De amikor olvastam emlékeit és szipkáztam ki gyenge elméje megroppant. Azóta sem láttam, de azt hiszem meghalt. – Meséltem neki egy régi darabot. A második emberölésem, létezésem óta.

   - Megölted az Emléket. – Morogta. – Megölted azt, aki a társam lett volna. Megölted a reményt, amit létezése hordozott. Megölted azt, aki segítségével talán legyőzhetjük az árnyakat. Megölted a táram. Most én, öllek meg téged. Fuj de utálom az emberi vért. – Jött közelebb.

    „Tehát ilyen Minerva. Tehát ilyen az igazi Minerva. Egy vérengző vámpír, aki más vámpírságát veszi el. Ez az a Minerva, aki mellettem ült? Akivel moldvait hallgattam? Aki kedvesen meghívott a házába? Ilyen ő? Kellett nekem megpróbálni olvasni a fejében. Kellett Annának beazonosítani a hangot, mit Minerva fejében hallottam. Ami azt morogta „ez az Emléké” kellett nekem rákérdezni, ki azaz emlék. Kellett nekem ez az egész? Most miattam halunk meg. – Gondoltam magamban.”

    Minerva épp a kezét emelte, hogy leüssön, amikor hirtelen lefagyott. Kesztyűs tenyerét az arcomra tette, és a szemembe nézett.

   - Hallottam a gondolatod. Hallottam, hogy mit gondoltál. Kinek a hangja! Azt mondtad Anna beazonosította. – Nézett a szemembe, és a gyilkolás vágy, ami eddig a szemében égett kialudt. Mint aki megbocsátott. – Kinek a hangja az Ádám? – Könyörgött válaszért.

   - Az enyém. – Néztem Minerva vörös szemeibe. – Az én hangom hallottam a fejedben. Azt mondta mikor megpróbáltam olvasni az emlékeid, hogy ez az emléké, és kilökött a fejedből.

   - Lehetetlen. – Lehelte. – Megtaláltalak. A szeme visszaállt gyönyörű kékbe. A szíve, ami nem dobogott újra életre kelt. Én pedig éreztem, ahogy az erő visszatér a testembe. Még egyszer utoljára hallottam dobbanni a szívem, és utána ennyi. Ismét vámpír lettem.

    Minerva hátrált pár lépést, majd a földre rogyott. Folyton ezt hajtogatta: Majdnem megöltem az Emléket. Majdnem megöltem azt, akit mindenáron meg kellene védenem.

   A nővéreimbe ismét visszatért az élet. Mindannyian döbbenten néztük, ahogy Minerva, aki eddig fenyegető volt most a földön ül, és sír. Kinga, és Anna nem értett belőle semmit, és már annyira elegük volt, hogy inkább elmentek. Én továbbra is ott álltam, és néztem, ahogy Minerva sír. Arcát eltakarta haja, de hallottam, ahogy halkan zokog.  

    Elkezdtem moldvait dúdolni. Nem tudom mi ütött belém. Menekülnöm kellene, mint a nővéreimnek, mégis itt vagyok, és vigasztalni próbálom. A moldvai hallatára felkapta a fejét, és felém fordult. Arcát immár tisztán láttam, de amit láttam megdöbbentett.

    Szeméből nem sós víz jött könnyek gyanánt. Szeme vért könnyezett. Nem tudtam szólni, és nem tudtam semmit tenni. Csak néztem. Tudtam, hogy az lenne az ésszerű, ha most azonnal megölném, és elmenekülnék, de valami mintha összefűzne vele. Mintha valami nem engedne.

    -Emlék. – Suttogta nekem. – Megtaláltalak. Tudtam, hogy te vagy. Tudtam. Csak te lehetsz.

    Emlék. Engem nevezett Emléknek. Annak, akit keres. Akit azért keres, mert a társa. Akit azért keres, mert ő a remény. Én vagyok? Tényleg én lennék az emlék?