11.Megmagyarázhatalan

Végre itt vagyok! Visszatértem! Jó olvasást hozzá!

    Ott álltam, és a rétet néztem. Ez az. Itt jártam álmomban. Szinte oda tudtam képzelni, minden egyes tetovált arcú embert. A vámpírt a rét közepén, magam emberként felette, Annát, Attilát. Láttam lelki szemeim előtt.

    Nem ok nélkül álmodik az ember. De a vámpír sohasem szokott. Még aludni sem! Én pedig aludtam kétszer, és álmodtam másodjára. Az álom az emberek szerint sok minden jelképe. Van, aki a jövő képét látja benne. A tudósok nem tudnak semmit sem mondani róla.  Egyesek szerint az egész azért van, mert az emberi agy mindent rögzít, és akkor előjönnek, azok a képek, amik egyébként kiesnének.

    De ez. Ez a hely pont ugyan az, mint álmomban. Szakasztott mása! Már lassan kezd beigazolódni, azaz elmélet számomra, hogy az álom nem más, mint a jövő képei. Miért ne lehetne az. Miért ne lehetne ez a jövő?

   Eljöttünk ide, hogy megtudjuk, hogy ki változtatott át, mert nekünk románul beszélt. Mi épp azért tanultunk meg románul, hogy le tudjuk fordítani, amit mondott. Eljöttünk. Okkal. Valami történni fog itt. Valami történni fog ezen a helyen. Valami lesz ezen a tisztáson. Valami miatt össze kellett találkoznom Minervával, el kellett jönnöm ide hozzá a nővéreimmel, és fel kellett tévednem ide erre a rétre.

    Minden okkal történik. Mindennek oka van. Nem mondom, hogy ez a sors, mert nem hiszek a sorsban. A sorsot én alakítom, én választom, és vagy csakis én, vagy más is beleavatkozik, de ez nem a sors. Ezek dolgok, amiket mi teszünk. Mi jöttünk ide, én csámborogtam el a rétre, én álmodtam valamiért, elfogadtuk Minerva ajánlatát, mert el akartuk. Mi irányítottuk. Nincs külső erő. A sorsot te választod.

    Járkáltam a réten. Minden egyes fűszálat megnéztem magamnak. Meg akartam jegyezni. Meg akartam tudni mi ez. Beleszippantottam a levegőbe. A tiszta hegyi levegőn kívül nem éreztem mást. Nem kellett semmit sem éreznem. Ez a hely itt van, és történni fog itt valami. Mocorog valami, és elő fog jönni, ha megtesszük a kellő lépéseket.

    Elindultam visszafelé az úton. Magam mögött akartam hagyni a tisztást, ami még mindig hívogatott. Távolodtam, de a vállam felett mindig visszanéztem egész addig, amíg a rét el nem tűnt. Lesz ott valami. Érzem. Tudom.

    Az erdő meleg, és hívogató volt. Futottam benne, és hagytam, hogy a meleg levegő simogasson, és ellágyítson. Nem érdekelt, hogy mi lesz most. Eddig kellett, hogy tudjam, de amit elkerültem a rét közeléből a jövő tudásának szomja enyhülni kezdett.

    Minden fa lágyan ringott körülöttem, és nem siettem. Minek? Nincs hova sietnem. Olyan szép, az erdő, hogy nézhetem. Ide nem merészkedik senki. Messze van a lakott településtől. Messze van bármilyen turista ösvénytől. Nem kell félnem. Az idő jó. meleg, de nem süt a nap. Kinga vigyáz rá. Nem kell aggódnom, hogy elkezdek ragyogni.  

    A ház minden egyes lassú lépéssel egyre közelebb került, és egyre jobban vonzott magához. Míg Minerva aludt nem éreztem ezt a vonzást. De most. Mint a fekete lyuk. Erősen szív magába, mintha ott lenne a világ közepe. Mintha a gravitáció is ő felé húzna.

    Ismeretlen ez az érzés. Nem értem. Sokan nevezik az ilyet szerelemnek, de ez nem az. Azt elvesztettem. Még abban az évben mikor átváltoztam. Akkor kihalt a szívemből.

    Az erdőből már láttam a házat. Éreztem, hogy Anna, és Kinga bent vannak. Lassan közeledtem szobám ablakához. Könnyű volt felugranom rajta. Csak egy kicsit elrugaszkodtam, és már bent is voltam.

    Amint beértem rájöttem, hogy nagyot tévedtem! Ez ugyanis nem az én szobám volt. Minerva szobája az enyém mellett volt. Az ablak nyitva állt. Én pedig ott álltam Minerva szobájában. Micsoda baklövés! Ilyen is ritkán történik velem. Néztem Minervát, ahogy alszik.

   A buszban persze sokat láttam aludni, hisz ott ültem mellette, de így mégiscsak más volt. Fehér párnáján világított fekete haja. A lágy feketeség lágyan vette körül Minerva fehér, és nyugodt arcát. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy esetleg veszélyes lenne ránk nézve.

    Egy angyal. Egy gyenge halandó hogy lenne veszélyes? Hisz ő csak egy angyal, egy fekete hajú, kék szemű angyal.

    Innára emlékezetett. Az egyetlen lányra, akit valaha is szeretni tudtam. Aki iránt szívem örökkön örökké égő szerelme kihunyt, és már csak parazsa sem maradt. Inna volt az egyetlen, akire úgy tudtam ránézni, hogy tudtam ő az, és tudtam szeretem.

    Igen emlékeztet rá. Minden lányban Innát látom, és mindenkiben őt keresem. Minden emberben őt keresem, de benne szinte megtaláltam. Mégsem szeretem. Nem. Az a szerelem vele halt. Azt a szerelmet magával vitte akárhol is van most.

    Tekintetem levettem az alvó Minerváról, és az ajtó felé vettem az irányt. Lassan, és csendesen haladtam, hogy nehogy felkeltsem. Aztán ha felkelne, mit mondanák neki? Bejöttem az ablakon?  Nem hinne el belőle semmit. Őrültnek tartana. Minimum hibbantnak.

     Az ajtóban, még visszanéztem az alvó Minervára, majd becsuktam, az ajtót. Átmentem a saját szobámba. Nem mentem be a nővéreimhez. Nem. Most magányra vágytam. Át akartam gondolni a rétet, az álmom, és ezt az egész szerencsétlen helyzetet.

    Az úton annyi mindent tudtam meg. Többek közt, hogy egy vámpír is el tud aludni. Most ez az álom. Úgy tűnik, hogy ez mind szorosan kapcsolódik Minervához. Mintha minden az álom, és minden, ami történik, azért lenne, mert Minervával történne.

    De nem. Ez nem lehet. A sorsom én irányítom. Azért történnek ezek a dolgok, mert én úgy döntöttem, hogy megismerkedem vele. Azért álmodtam, mert mindenki álmodik egyszer. Mindenki, aki alszik.

    Érdekes dolgok igaz, hogy azért történnek, mert megismerkedtem vele, de akkor is. Én akartam, és ez is az én döntésem.

    Annyi mindent megtudtam róla. Hány nyelven beszél, milyen gyökerei vannak itt Romániában, mi a családja neve, ki Attila. Mégis olyan ismeretlen még mindig. Annyi mindent tudok róla, de olyannak tűnik, mintha semmit sem tudnék róla.

    Mintha még mindig egy fekete folt lenne, egy hatalmas vastag kérdőjel, mint a megismerkedésünk előtt. Emlékeit nem látom, közel kerülni hozzá nem tudok, mert ha egy kicsit is belehatolok a privát szférájába a viselkedése megváltozik, és rémületesen rideggé válik.  

    Vonz magához. mintha mindig vele kéne lennem azért, hogy egész legyek. De nem kötődöm hozzá. Innára emlékeztet ugyan, de ez minden, és semmi több. Szeme kékje pont olyan, mint az övé volt. Hosszú éjfekete haja ugyan olyan szép, mint Innáé volt rég. De ő meghalt. Vége. Minervát pedig nem szeretem. Ez nem szerelem, mert azt megismerném.

     Egy mágneses vonzáshoz tudnám hasonlítani. Igen. Ez rá a jó szó. mint a gravitáció. Mintha valami miatt hozzá lennék kötözve. Mintha valami olyan húzna minket össze amit mind a ketten ki akarunk kerülni, és minél jobban akarunk kikerülni a húzásból annál jobban ránt vissza. Mint a duncgumi. Húzod, feszíted, és mégis minél jobban húzod, annál jobban húz vissza, és mikor elengeded magad hatalmasat csap vissza.

    Minden pillanatban beugrik valami. Pontosabban az álmom kis morzsái. Még mindig zavar. Magam látni emberként ott azon a réten, amin létezésem során most jártam először.

    Az ágyon ültem, és a falat bámultam. A fal gyönyörű halvány krémszínű volt. A lágy hegyi levegő íncsiklandozóan finom volt. Itt fenn ahol a ház az erdő mélyére van rejtve, mindenütt vadak szaladgálnak, és a házhoz is közel merészkednek, így olyan könnyű kiszagolni őket, és némelyik olyan jó!

    Hirtelen el is felejtettem mennyi az idő! Ránéztem a telefonom kijelzőjére, és meglepődtem, hogy már délután öt óra van. Mintha teljesen megszűnne az idő. Mintha Tempus játszana az idővel.

    Minerva még mindig alszik. Nem is csodálom. Egész idáig ő vezetett. Attila úgymond „elfáradt” na, jó, ez kicsit nagyon szatírán hangzott, de végül is Attila vámpír. Még a lehetőség, hogy Minerva a rokona az is egy az egymillióhoz. Vagy inkább szinte teljes képtelenség.

    Mégis úgy hasonlított Minerva Attilára, hogy el lehetett hinni. De mi szakavatott szemek vagyunk. kiszúrjuk a vámpírt. És Attila vámpír. Vegetáriánus, ugyan de akkor is vámpír, és állítólag Minerva rokona. Méghozzá Minerva apjának bátyja. Ez pedig már kivitelezhetetlen. Lehetetlen!

    Tellnek a percek. Peregnek, mint a homokszemek, és minden perccel közelebb jön az este.

    Öt óra, fél hat, hat, fél hét, fél nyolc. Minerva mozgolódik. Felébred. Végre.

    Hirtelen eszembe jutott, hogy a vadászat mocskát még le sem mostam magamról. A hajamban falevelek, és sár is megtalálható volt. Ruhámon kis apró, szinte alig kiszúrható vérfoltok. El akartam menni, tusolni még mielőtt Minerva felébred, de az időérzékem kárán nem igazán sikerült úgy időzítenem, ahogy akartam.

    A szekrénybe, amibe nemrég pakoltam bele a ruháimat, és egyéb dolgaimat elkezdtem keresni a törölközőm, és egy váltás ruhát. Amint mindent összekészítettem, átmentem a fürdőszobába, amin a nővéreimmel osztoztunk.  Éreztem bent Anna kedvenc hajsamponjának illatát, és Kinga mézes tejes tusfürdőjét. Összekeveredve egy  teljesen új mámorítóan édes de mégis kellemes illatot alkottak.

    Becsuktam magam után az ajtót. Levetkőztem, és a tusoló alá álltam. Forró vizet engedtem magamra. A forró víz gőzölgött jéghideg bőrömön. Meleg volt, de nem fájt. Éreztem, ahogy átmelegszem. Annyira jó érzés volt. Megmostam hajam, amiből apránként eltűntek a faágak, és a sok sár.

    Mikor már a testem kicsit felmelegedett, és én is józanabbul tudtam gondolkodni kikászálódtam a tusolóból, és felöltöztem. Visszamentem a szobámba. Már kezdem unni a szoba falának bámulását. Eszembe jutott, hogy lent van a nappaliban egy gyönyörű fekete zongora. Tudok zongorázni, ezért gondoltam egyet, és elindultam a nappali felé.

    A konyha, és a nappali szinte egybenyílt. Amint leértem megláttam Minervát a konyhapultnál amint épp aszalt gyümölcsöt falatozott. Hosszú fekete haját egy laza fonatba fonta. Kék szemei egészségesen, és kipihenten csillogtak, én pedig újra elvesztem benne. Míg Minerva meg nem törte a varázst:

    - Szia. Nem vagy éhes? – Nyújtotta felém a tasak gyümölcsöt.

    - Nem köszönöm. Ettem, amíg aludtál.

    - Oh, rendben. Olyan jót aludtam. – Nyújtózott egy nagyot.

    - Az jó. – Feleltem lesütött szemekkel. Kiszúrná, hogy most arany barnák. Egész eddig éjfeketék voltak. Nem kockáztathattam. Esetleg majd azt mondom, kontaktlencse, ha mégis észreveszi.

    - Nos, hogy tetszik a kis kulipintyó meg a szobád?

    - Gyönyörű. Tetszik a fekete zongora a nappaliban. Te tudsz játszani? – Kérdeztem rá.

    - Igen tudok miért?

    - Én is megtanultam. – Vágtam rá. – Nem lenne baj, ha leülnék egy kicsit zongorázni? – Kérdeztem rá.

     - Nem dehogy. Nyugodtan menj csak. Érezd csak otthon magad. – Bólogatott meleg mosoly kíséretében.     

     Hátat fordítottam Minervának, és a zongora felé vettem az irányt. A zongora elé ültem, majd felhajtottam a billentyűvédőt, és lehúztam a billentyűtakarót is. A fekete fehér sort szinte barátomként fogadtam viszont.

    Szerettem zongorázni. Mindig megnyugtatott, és ellazított. Hirtelen darabok százaira emlékeztem, és mindet le akartam játszani. Olyan kilenc óra fél tíz között eszembe jutott, hogy már fáradtnak kéne lennem, hisz én még „nem aludtam” ma. Felálltam, és nem is vettem észre, hogy Minerva végig ott ült a zongora mellett lévő fotelon.

    Amint felálltam nyújtóztam egy nagyot, és kiropogtattam ujjaimat.

    - Gyönyörűen játszol. – Mondta Minerva csillogó szemekkel, én pedig újra elvesztem a mély kékszemeiben. Magával ragadott a meleg kék szempár, és megint nem tudtam kinyögni semmi értelmeset.

    - Öm. Köszönöm. – Nyögtem ki nagy erőfeszítések árán. – Fáradt vagyok. Megyek, lefekszem. – Hazudtam Minervának.

    - Rendben. Szép álmokat. – Köszönt el Minerva.

    Hirtelen felötlött bennem, hogy ma még nem is láttam az óta Annát, és Kingát. még csak beszélni sem beszélek velem. De még csak rám sem kapcsolódtak!

    Az ágyon ültem, és azon voltam, hogy mindjárt rákapcsolódok a nővéremre.

    Akkor hirtelen meghallottam, hogy valaki játszik a zongorán. Ismerős volt a dallam de nem tudtam honnan. Mintha már hallottam volna valahol, csak nem tudtam, hogy hol.

    Utána Minerva elkezdett énekelni. Akkor ráismertem. Ez az a dal. Tudtam, és ezért volt olyan ismerős. Bezengte a dal a házat! Próbáltam küzdeni ellene, de nem ment. Elragadott, és én elaludtam. Megint.

    És megint álmodtam. Az álom annyira valós volt, és hátborzongató. Minerváról szólt. Annyira rémisztő volt. Még számomra is!

Kommenteket léci!!!!!

puszi Oja-shio

10. Felismerés

    Már késő délelőtt volt. A vadászt megtette a hatását. A vér egy kicsit felmelegítette jéghideg bőröm. Elindultam vissza a házhoz. Mivel Minerva egész este vezetett szinte biztos voltam benne, hogy még alszik. Miatta nem kellett aggódnom. De a nővéreim miatt igen. Ők teljesen éberek voltak, és engem vártak.

    El akartam kerülni Anna záporozó kérdéseit, amit szinte biztos, hogy fel fog tenni mivel én keltem fel hamarabb. Biztos, hogy tudni akarja majd mit beszélgettünk. Nem volt ihletem az unalmas kérdéseit hallgatni és azokra válaszolgatni. Esküszöm, mint az iskolában a felelések. Mit meg nem adtam volna most az alvásért!

   De el kellett tűrnöm. Végül is azt mondtam nekik, hogy megbeszéljük, ha Minerva lefeküdt. Igaz estét mondtam, de ez miért is érdekelné Annát. Ilyenkor tudom átkozni az erős testvéri kötelékünket, ami miatt bármikor egymás fejébe, tudunk mászni, hála istennek csak bizonyos távolságon belül.

   Nagyon elhidegültem tőluk, mióta Minervával vagyok, nem keresem a társaságukat. Mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok egész. Mintha hiányozna belőlem valami. A nővéreim ott voltak egymásnak. Összetartanak, és jóban, rosszban együtt vannak.

    De én egyedül járok az örökkévalóságban. Szerintük talán egyszer megtalálom a szerelmem. Mivel én vagyok hármunk közül a legstabilabb, és én rendelkezem a legnagyobb önkontrollal, azt mondták, hogy ha megtalálom, a szerelmet örökké az enyém lehet. Át változtathatom, és akkor talán nem bolyonganék egyedül az örökkévalóságban.

   De nem. Már nem szeretek, és nem vagyok szerelmes. Azt a szerelmet, ami a boldogságot jelenti már elvesztettem. Már meghalt bennem. Tényleg szörnyű érzés a magány. Nekem olyan, mintha hiányozna belőlem valami.

  Régen a nővéreim mellett eltörpült ez a hiányérzet. De valahogy mindez megváltozott. Már mellettük sem érzem magam egésznek. Minerva mellett lenni olyan, mint értelmet találni valamiben, amiben mindig a célt kerested, de már feladtad kutatni tovább, mert elveszettnek érezted, és nem létezőnek.

   Mellette olyan mintha mindezt megleltem volna. Fontosnak érzem magam, és nem csak egy csapásnak a világ számára. Elborít az, az érzés, hogy én is jót cselekszem.

   Hiába tudom, hogy az ellenségem, hogy sebezhetővé tud tenni mellette egész vagyok, és a hiány eltűnik. Nem szerelem. Az nem lehet. Voltam már szerelmes, és azt már elvesztettem. Az kihunyt bennem, mint az élet lángja.

   A házba nem megyek vissza. Talán majd dél körül. Vagy csak, ha Minerva felébred. Addig inkább felfedezem a Fogarasi – havasokat.

   Elindultam hát. Bevettem magam az erdőbe, és hálát adtam az égnek, hogy a mobilom otthon hagytam.

   A ház melletti erdőt már felderítettem. Most messzebbre mentem. Felfelé a hegycsúcsra. Az erdő folyamatosan változott bükkből fenyőerdőre. Nem siettem, mert nem akartam egyhamar hazaérni. Minden fa törzsét megfogtam, ami csak az utamba került. Megnyugtató volt, és jó érzés tudni, hogy merre mehetünk vadászni. Felfelé egyre gyorsabban ritkultak a fák, és észre sem vettem, hogy már a hegycsúcson vagyok. Itt már nem fedett a felhő, és a nap szabadon sütött arcomba, mely ragyogott, mintha gyémántból lenne kirakva.

   Erre elég hideg volt. Most nem jártak fenn turisták, és legeltető pásztorok sem. Mintha tudnák, hogy ezen a hegyen most épp vámpírok vannak, és arra a pár hónapara elkerülnék.

   Nem mentem vissza le az erdőbe. A kopár hegytetőn sétálgattam. Egyik szikla jött a másik után, és nem bántam. Átugrottam rajtuk és kész. Hirtelen megálltam egy helyen, és egy alacsonyabban fekvő kis rétszerűséget nézegettem.

   Olyan dejavu érzésem volt. Mintha láttam volna már valahol ezt a kopár hegyi tisztást. Mintha már jártam volna ezen a helyen.

   Lementem a tisztásra, és megálltam a közepén. néztem körbe, körbe hátha meglátok valamit, vagy eszembe jut miért olyan ismerős ez a hely.

   Hirtelen tettem egy nagy lépést. Egy bizonyos irányba néztem, és rájöttem. Ez az a hely, ahol álmomban jártam, ahol azt a titokzatos, és furcsa vámpírt láttam. Az embereket. Annát emberként. Attilát emberként. Magam emberként, ahogy az a titokzatos vámpír fölé hajolva sírok. És az a többi furcsa tetovált arcú ember akik mind rezzenéstelen arccal nézték.

   Megfagytam a felismerés hatására.  

Meglepi

Új történet! 

Kedves olvasóim. Mint sokan másokat engem is megihletett a Twilight világa.  Egy történrtbe kezdtem Mit tettem? címmel. De rátok bízom a történet sorsát. Ha elég olvasó és komment meg szavazat jön össze a történetet fojtatom. Tőletek függ. 

Az oldalt megtalálod erre a linkre kattintva.  

Örülnék neki ha ránéznétek, kommentálnátok mert tőletek függ a történet jövője.

9. Ébredés, érkezés és zürzavar

    Felébredtek a nővéreim. Pont, amikor megálltunk a ház előtt. Amint Kinga felkelt az ég beborult figyelt rá, hogy még csak egy kósza sugár se vessen lábat a ház előtt. Hirtelen Anna az elmémbe mászott. Szinte megijedtem tőle. Feldúlt volt. Értettem miért. Most aludt több mint tíz órát. Sík ideg volt. A fejemben pedig csetepatét tartott.

    -Ádám mond, hogy nem azt tettük, amire most gondolok. -  Igazán feldúltnak látszott. Tudtam mire gondol. Márpedig épp azt csinálták. Rá is vágtam rögtön.

    -De. Pontosan azt csináltátok. Aludtatok. Még pedig tíz órán keresztül. – Mondtam a fejébe önelégülten. – Most már elhiszed, hogy tényleg aludtam a buszban? – Kérdeztem gúnyos éllel a hangomban.

    - Persze, hogy elhiszem. – Vágott vissza Anna. Jól láthatóan és érezhetően még mindég az élmény hatása alatt van.

    Kinga nem szól hozzám egy szót sem. De érzem az erős testvéri köteléken keresztül, hogy még mindig az bántja, amit az úton tett. Marcangolja csak a bűntudat. Nem érdekel. Fel is hoztam Annának, hogy az alvós dolgot majd megvitatjuk, este mikor Minerva alszik. Egyetértett. Akkor a figyelmem hirtelen Attilára szegeződött. Kíváncsi voltam mivel ő ismeri Minervát és az énektől meg is ijedt milyen emlékei lehetnek. Hát belemásztam a fejébe. Épp Minervával beszélt meg valamit.

    Akárhányszor ránéz, egy csatajelenet jelenik meg a fejében. Épp próbáltam mélyebben a fejébe mászni, de akkor Minerva felém kapta a fejét és Attila emlékei ugyanolyan zártáv álltak, mint Minerváé. Valamit még mondott Attilának – persze magyarul – és felénk vette az irányt.

    A kocsi hátuljánál álltunk. A bőröndöket szedtük ki. Minerva odatrappolt hozzánk. Egyenesen Kingára nézett és mintha direkt neki akarná mondani:

    -Hát nem furcsa milyen hirtelen eltűnt a Nap? – Mondta s közben egyenesen Kinga éjfekete szemébe nézett.

    Kinga megdöbbenést színlelve válaszol vissza:

    -Nagyon, nagyon furcsa. manapság olyan kiszámíthatatlan az idő. – Mondta s közben fejét csóválta.

    Esküszöm úgy mondta mintha tudná, hogy Kinga befolyásolni tudja az időjárást. Eddig akárhol éltünk Kinga mindig használta képességét. Általában az embereken segített, hogy jó legyen a termés. Esőt hozott, ha szomjazott a föld és szárazságot, ha a gabonának érni kellett. Szeretett segíteni. Azt mondta mindig, hogy azért csinálja, mert ha már ekkora csapás vagyunk a körülöttünk élőknek - még ha nem is tudják – legalább segítsük őket. Szép gondolat tőle.

    Gondolatzuhatagom Minerva állította le.

   -Gyertek. Menjünk be a házba. Foglaljuk el a szobákat. Le birtok pihenni egy kicsit ha szeretnétek. Meg ki is pakolhattok. – Mondta igazi kedves házigazdához illően.

    A házat körös-körül erdő ölelte körbe. Maga a ház fából készült. Kívülről nem tűnt valami, hú de nagynak. Egy szép emeletes vadászház. Kellem es otthonos hangulattal.

    Az ajtóval szemben egy csigalépcső volt, ami az emeletre vezetett. Jobb oldalt egy kis konyha volt gránitlapos pultokkal és tölgyfa szekrényekkel.  Egy hűtő, egy kis tűzhely meg egy mosogató csöpögtetővel.

    Bal oldalt a nappali volt. A falnál egy kandalló előtte egy fotel a kandalló felett pedig egy síkképernyős televízió. Néhány könyvespolc, és egy üvegajtós szekrény benne nagyon régi és antik könyvekkel. Mellette egy fekete versenyzongorával. Minerva az ajtó mellé rakta a csomagokat a nővéreimmel együtt. Majd felénk fordult.

    -A szobátok az emeleten van. – Majd felvezetett minket a csigalépcsőn. 

    Ahogy elnéztem a ház fölső emelete ki lett bővítve. Öt ajtó nyílt három a jobb és kettő a baloldalon. Minerva megállt az egyik előtt benyitott és így szólt:

    -Ez lesz az én szobám.  Az enyémnek van saját fürdőszobája. Az enyém mellett van egy szoba és a következő a vendégfürdő. Majd megegyeztek ki melyik szobát lakja be. – Közben a szobáját nyitotta és már a bőröndöket pakolta be. – Figyeljetek. Fedezzétek fel a házat. Érezzétek otthon magatokat. Lent a konyhában a hűtő fel van töltve. Én lefekszem egy kicsit. Fáradt vagyok. Mondom. Nyugodtan érezzétek otthon magatokat. –Azzal bevette magát a szobájába.

    Anna felém fordult. Majd megbeszéltük ki melyik szobába kerül.

    -Ádám te mész a Minerva melletti szobába. Én meg Kinga a szemben lévőket foglaljuk el. – Ismertette mintha egy haditervet ismertetne.

    Az ajtó felé fordultam. A fehér ajtó gombjára tettem a kezem és lassan elfordítottam és benyitottam. A szoba gyönyörű volt. Egy szépen bevetett kétszemélyes ágy mellette kis éjjeliszekrényekkel rajtuk olvasólámpával. A fal mellett egy üres gardróbszekrény állt.

    Gyorsan kipakoltam és a ruháimat a szekrénybe tettem. Közben hallottam, ahogy a mellettem lévő szobában Minerva mozgolódik. Pakolt ki ő is. Hallottam, hogy egy másik ajtó nyitódik vízfröcskölést is hallottam. Mire rájöttem. Épp fürdik. Majd mikor befejezte az ágy nyikorgásából arra következtettem lefeküdt aludni.

    Leültem az ágyra. Gondolkodni. Akármit láttam és jutott eszembe mindenről Minerva jutott eszembe. Az hogy Attila, hogy lehet mellette. Egyáltalán, hogy lehet a rokona, az apja bátyja. Ez így lehetetlen. Aztán eszembe jutott Attila szeme. Borostyánszín retinája csak úgy világít fekete pupillája körül. szinte biztos, hogy ő is vegetáriánus. Más nem lehet. ha embert ölne karmazsinvörös szemei lennének. És Minerva mellett sem valószínű, hogy megmaradna. Az álomról, amit az autóban álmodtam. Az, hogy a hegytetőn álltam és néztem az emberi önmagam, ahogy egy titokzatos, és félelmetes vámpírért sír. Próbáltam értelmezni, de nem ment. Azt mondják, minden álomnak megvan a maga jelentése. Ennek nem tudtam semmit sem tulajdonítani.

    Akkor kaptam a fejemhez, hogy vajon milyen feketék lehetnek a szemeim. Vagy egy hete nem vadásztam. Minerva mellett nem igazán volt nehéz megfeledkezni a szomjúságomról.  Akárhányszor levegőt vettem az égető érzés elmaradt. Nem éreztem a vére illatát. Sőt mi több nem is volt neki. Akárhánysor a szél felém fújta haját és illatát nem éreztem a vérét. Mintha nem is vér fojna az ereiben. Ez viszont lehetetlen.

    Kimentem a szobából be a mellettem lévő fürdőszobába. A csempe a kék árnyalataiban volt felsorakozva. Amint ránéztem, na, mi jutott eszembe. Minerva őrjítően kék szemei. Az, ahogy hat rám, amikor beleveszek a kékségbe. Az érzés, hogy szinte megszűnök létezni. Akkor belenéztem a mosdó felett lévő tükörbe. A szemeim éjfeketék voltak. a fekete legsötétebb árnyalata. Maga a sötét semmi. Elhatározta ezzel együtt, hogy Minerva lefeküdt elmegyek vadászni. Egyedül. Kicsit feldolgozni ezt az egy hetet.

    Meg hát ideje felfedezni a hegyet és a vadállományt. Ráhangoltam magam Anna elméjére. Egy idő után már rá is kapcsolódtam és beszéltem vele.

   -Anna elmegyek vadászni. Felderítem a hegyet. – Mondtam neki sietősen. – Szeretnék egyedül menni, ha nem bánod. – Tettem hozzá mert szinte biztos voltam benne, hogy az lett volna a válasz, hogy megyek én is.

   -Rendben. Menj, majd jössz. Ha Minerva felébred, majd azt mondom, hogy alszol. –Adta meg a beleegyezést.

    Azzal leszakadta Anna elméjéről. Bementem a szobámba és kiugrottam a tágas ablakon.

    Egyenest az erdőben éretem földet. Kicsit beljebb mentem a sűrűjébe. ott megálltam és belehallgattam az erdő csendjébe. hamar meg is találtam, amit kerestem. Egy barnamedvét. Elkezdtem felé rohanni. A medve épp egy bocsot unszolt.

    - Hoppá még nasi is lesz! – Mondtam örömömben.

    Azzal rávetettem magam. Jobb volt, mint hittem. Annyira régen nem voltam vadászni, hogy már szinte megkönnyebbülés volt, ahogy a meleg lüktető vér a számba fojt és simogatta borotvaéles fogaimat.

   A bocs elbújt. Nem kellett sok, hogy megtaláljam. Őt is befaltam. Majd elindultam újabb áldozatok után.

8. Végre megint kettesben - máramennyire -

    Anna, Kinga és Attila aludtak még. Elég furcsa volt őket látni. Egy vámpírt aludni. Agyrém. Minerva vezetett és kora reggel volt. Ránéztem órámra, hajnali fél négy volt. Pirkadt. A hegyekben voltunk. A nap első sugarai rózsaszínűre festette a felhőket melyek makacsul elé álltak. Mi árnyékban haladtunk, tehát nem kellett félnem, hogy elkezdek ragyogni vagy esetleg a nővéreim. Nem igazán lepett meg, hogy alszanak, az előbb én is aludtam.

    Figyeltem őket. Anna ült középen jobb felén én bal felén Kinga. A nővéreim sülve, főve együtt vannak. Most pedig egymásnak dőlve alszanak nyolcvan év óta először. Arcuk békét tükrözött, de nem csak az övék. Elalvásom előtt Attila félelemmel nézett az éneklő Minervára. Most semmi félelem nem látszott arcán. Békésen aludta az igazak álmát. Minerva vezette az autót. Tehát megvan a jogosítványa. Nem mintha furcsa lenne hisz már tizennyolc. Teljesen az útra összpontosított. Közben pedig moldvait dúdolt. Nem tudtam egyáltalán honnan tudhatja az utat?

    Épp ezeken rágódtam mikor hirtelen megszakította gondolatáradatom:

   -Jól aludtál? – Kérdezte azzal a megszokott melegséggel a hangjában.

   -Öhm… jól. – Ez azt hiszem elég kielégítő válasz.

   -Mit jót álmodtál? – Kérdezett rá enyhe kíváncsisággal a hangjában.

   Erre mit válaszoljak? Mondjam el neki, hogy magam emberként, vagy, hogy egy kietlen területen embereket, akik egy különösen titokzatos vámpírt bámultak, én pedig mellette ültem és zokogtam? Ugyan hülyének nézne! Próbáltam terelni olyan ügyesen, ahogy ő szokta.

    -Volt már veled olyan, hogy nem tudod visszaidézni mit álmodtál, csak azt tudod, hogy rossz volt és fel akartál ébredni… - Ezt már ő fejezte be.

    - De nem ment. – Vágta rá mintha vele mindig ezek történnének meg.

    - Pontosan, így ahogy mondod. Akár hiszed akár nem velem ritkán esik meg az ilyen. – Vallottam az igazsághoz híven. Csak annyit felejtettem ki, hogy vámpír vagyok és már vagy nyolcvan éve nem aludtam.

    - Hát velem elég sűrűn. – Vallotta keserűséggel a hangjában. – Néha úgy érzem, jó lenne emlékezni rá. – Ezt egy keserű nevetéssel zárta. Nekem pedig újra olyannak tűnt, mint egy vicc amit csak ő érthet. Viszont még mindig furdalt a kíváncsiság honnan tudja az utat. Gyorsan rá is kérdeztem.

    - Honnan tudod, hogy merre kell menni? – Hangomban természetes kíváncsiság érződött.

    - GPS. – Jött is az egyszerű válasz. Eddig észre sem vettem. Azután fojtatta. – Attila nagyon fáradt volt. Készítette nekünk elő a házat, lehajtott értünk meg minden. Majdnem elaludt. Átvettem tőle a helyet. Én nem voltam álmos. Gyorsan el is aludt. Ami azt illeti ti is. – Azután útra szegezett tekintettel hallgatott.

    Hirtelen felötlött bennem, hogy talán most, hogy kettesben vagyunk – már amennyire – kiszedhetem belőle milyen rokonságban áll Attilával. Meg egyáltalán, hogy lehet egy vámpír rokona? Lehetetlen, de hátha van olyan jó a képzelete, hogy kitaláljon valamit. Tehát rákérdeztem.

    -Milyen ágról a rokonod Attila?

    -Apai. – Jött az egyszerű és keveset mondó válasz.

    -Azon belül? – Kérdeztem válaszra várva.

    -Apa bátyja. Sokat járok le hozzá. Olyankor ő készíti el nekem az erdei házat.

    -Mint most. – Vágtam bele szavába.

    - Igen. – Jött a megerősítés.

    Az apja bátyja. Ez még nagyobb képtelenség mint az, hogy csak a rokona legyen. Azt hittem ennél jobb meséje van. Igaz ő nem tudja, hogy tudom, hogy Attila vámpír. Mint mi. Ez így agyrém. Esetleg az apja is vámpír? Az teljességgel képtelenség. Biológiailag pláne. Míg gondolkodtam nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Hisz a nővéreim és Attila vámpírok. Most pedig mind a hárman az igazak álmát alusszák. Kíváncsi vagyok mióta alszanak. Én nem tudtam de biztos voltam benne, hogy Minerva igen. Rá is kérdeztem.

    -Mond csak mióta alszanak?

    -Hát már körülbelül 8 órája. De amilyen fáradtak lehetnek még egy jó ideig nem fognak felébredni. – Mondta, s közben a visszapillantóba mosolygott. Amit pont úgy állított, hogy látsszak. Elég furcsa volt. De meleg és barátságos mosolya eltörölte a bennem lévő gyanakvást.

    -Figyelj Csak egy kérdés még Attiláról. – Próbáltam leplezni a válasz iránti vágyamat. – Mi a teljes neve?

    -Attila Taxa de Memorie. – Jött az egyenes válasz. Igaznak hangzott és furcsának.

   - Emlékadó? – Kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

  - Igen. Tudod a család gyökerei nagyon régre nyúlnak vissza. Ott kaptuk ezt a nevet. De ne kérdezd, hogy miért nem tudom. – Az utolsó mondattal pedig kilőtte a következő kérdésem.

   - Akkor a te neved: Minerva Taxa de Memorie. – Próbáltam következetes lenni. Mire ő lerombolta az igyekezetem.

   - Nem. Az én vezetéknevem: Transportatorul de Amintiri.

   - Emlékek hordozója? Hogy lett neked másmilyen vezetékneved? Apádnak mi a vezetékneve? Neki is Transportatorul de Amintiri, vagy Taxa de Memorie mint a bátyjáé?

    - Jótól kérdezed. Nem tudom miért más a vezetéknevem. Ami pedig apámat illeti neki sem az a vezetékneve, mint Attilának. Az övé: Deţinător de Amintiri.

    - Emlékek őrzője. Milyen furcsa név. – Annál a rejtélyes telefonhívásnál pedig az Emléket említették. Mindenhol láthatatlan emlékek kísértenek. Milyen ironikus. A sors fintora.

    - Igen. Nagyon nem is tudom ritka vezetéknevek. – Mondta nevetve Minerva.

    - Ritka. – Egyeztem vele komoly hangon. – Vagy inkább senkinek nincs ilyen. – Mondtam s a végén a komoly hangnem étváltott röhögéssé. Együtt nevettünk. Mire Minerva megszólalt:

    - Halkan, mert felébresszük az álomszuszékokat. Még egy óra és ott leszünk. Ha addig nem kelnek föl képtelenek leszünk felébreszteni őket. – Mondta komolyan. – És a te vezetékneved mi?- Kérdezte.

    - Lupus. Egyszerű vezetéknév. Én nagyon szeretem. – Mondtam az igasághoz híven.

    - Igen tényleg nagyon szép. – Mondta elgondolkozva. – Farkas. Az éjszaka gyermekei. – Mondta rejtelemmel és varázslattal teli hangon.

    - Azt mesélted a családod igazából magyar. Akkor, hogy lehet román vezetékneve?  - Kérdeztem rá értetlenül.

    - Nem tudom. Ezzel most megfogtál. – Majd egy jóízűt nevettünk.

    Nem tudtam mikor érünk oda. Lassan mentünk. A GPS takarásban volt. Csak néha hallottam néhány utasítást. Magyarul beszélt tehát nagyjából annyit értettem, mint az írástudatlan a használati utasításhoz. Nagyon érdekelt hény nyelven tud beszélni. Velem és a nővéremmel angolul beszél. Attilával és a romániaiakkal románul. Az apjával és néha Attilával magyarul. Vajon hány nyelvet tud még perfekt?

    -Min, hány nyelven beszélsz? – Hangomon kiérződött a kíváncsiság.

    - Hát. Anyanyelvi szinten beszélem az angolt, a magyart és a románt. Tudok valamennyit latinul, olaszul, meg szerbül. A legtöbb nyelvet akkor tanultam mikor odaköltöztünk. Nagyon sűrűn költözünk. A legtöbb nyelvet meg sem tanultam. – Majd megint egy keserű nevetés és összezavarodtam. Mi ebben olyan keserű?

    - Ez aztán a szép teljesítmény. Három nyelv anyanyelvi szinten meg még egy jó pár, amin meg tudsz szólalni. Nagyon ügyes vagy. Bár ezzel együtt sok rossz dolog járt. – Próbáltam megtalálni a hirtelen keserűsége okát. Annyira kíváncsi lettem, hogy bár tudtam nem ér semmit mégis megpróbáltam belenézni az ehhez kapcsolódó emlékbe.

    De ahogy sejtettem nem láttam semmit. Csak a fal volt előttem, meg a mögötte lévő susogás. Áttörni pedig nem volt értelme. Egy emlékért nincs értelme. Erre rá tudok jönni a képességem nélkül. De még ahhoz sem volt kedvem. Jó volt a kocsiban lévő nyugalom. Nincsenek a fejemben civódó nővérek, az emlékeik. Csak az elmét nyugtató csend.

   Minerva egyszer csak a hátizsákja felé nyúlt. Kivett egy cd-t. A cd-én csak ennyi volt feljegyezve – középkori gyöngybetűkkel - Moldvai. Majd berakta a cd lejátszóba. A közös kedvencünk szólalt meg. Én ugyan nem tudtam mit énekelnek. De a dallamot szerettem. Rejtelmes, sejtelmes. Amit szeretek. Egész úton, némán hallgattuk. Minerva néha dúdolt. Akkor, mint mindig mikor elkezdett dúdolni el fogott az emberi fáradtság. De már annyira hozzászoktam, hogy meg is feledkeztem róla. Nem érdekelt.

   Hirtelen egy elágazásra lettem figyelmes. A földút lágyan szaladt bele az aszfaltútba. Mi pedig ráfordultunk. Minerva felém fordult és így szólt.    

    -A ház ahová megyünk, az erdőben van. Mint egy vadászház. csak lakhatóbb. Nem sokára ott leszünk. Ha addig nem ébrednek fel muszáj felébresztenünk őket. – Mondta hátra melegen mosolyogva.

    Még egy ideig-óráig autókáztunk azután megálltunk. A fák ismét árnyékban tartottak bennünket. Mintha tudat alatt Kinga még mindég manipulálná az időjárást. De aztán észre is vettem, hogy semmi köze a fákhoz és Kingához az árnyéknak. A hegy tetején vastag felhőréteg volt, ami épp a házra és környékére vetette az árnyékot. Minerva leállította a kocsit és hátra fordult hozzám:

    - Megérkeztünk. – Mondta barátságosan.

    Abban a pillanatban pedig felébredtek az alvó vámpírok – még mindig furcsa volt alva látni őket, beszélni róla meg végképp.

7. Az álom

   Már vártam ezt az érzést. Nem félek tőle, ettől a sötétségtől, ami magával ragadott. Most nem küzdök ellene, mert jó, ahogy a sötét árny körülölel. Benne megszűnök létezni fizikailag. Olyan érzés, mint mikor valaki be van drogozva, tudom láttam más emlékén keresztül. Megnyugtat, ellazít, tiszta mámor. Élveztem, ahogy a sötétség selyem függönye körülölel. De akkor elkezdtem zuhanni, de nem úgy. Mindvégig éreztem talajt a lábam alatt, de a föld közeledett, hogy talpam hozzáérhessen.

    Hegyen voltam. A legtetején lehettem, mert csak sziklák és zuzmó nőtt rajta. Sok ember állt még rajta. Két csoportba tudtam osztani őket. Az egyik csapatba azokat sorolnám, akiken fekete köpeny volt. Mindegyik arcára egy rúna volt tetoválva. A legtöbbnek hosszú fekete haja volt. Szabadon fújta a hegyi fagyos szél. A másikak nem tűntek olyan vadnak. olyan ruha volt rajtuk, ami nem sokat védte őket a hidegtől. Olyan tündés beütésű öltözet volt. Mindenki lefagyva állt. Leheletük olyan volt mintha füstöt leheltek volna ki. Nem mozdultak.   Egyenletesen vették a levegőt a szívük ritmusa egyezett mintha egy ritmusra lennének beállítva.

    Körbevettek valamit. Párban álltak. Minden tünderuhás előtt állt egy köpenyes. Egyikük sem egymást nézték, hanem a kör közepét. Végre én is odanéztem. Egy hosszú hófehér hajú vámpír feküdt a kör közepén. Valaki fölé volt görnyedve. Hangtalanul zokogott. nem hallottam hangokat csak amolyan háttérhangokat: lélegzést, a szélsüvítést, a mozdulatok hangját. Aki fölé volt görnyedve végre felemelte fejét. Egyenesen a szemembe nézett, és át rajtam. Szemei könnyel áradtak, de még így is fölismertem: én voltam. Zokogtam, sírtam – már vagy egy évszázada nem ejtettem könnyet – hogy lehet! Egyáltalán az, hogy ember vagyok, nem vett észre pedig a szemembe bámult és át. Miért néz így mindenki, hisz egy vámpír van a kör közepén miért nézi mindenki ilyen nyugodtan? Félni kéne tőle, nekem is – na jó az csak az álombeli énem de akkor is- erre ott térdelek mellette és könnyeimmel mosom.

    Hirtelen oldalra fordultam. Mellettem Attila állt. Ő is ember volt. könnyekkel küszködve nézte a furcsa vámpírt és az álombeli énemet. Mondott valamit, de nem hallottam. Mintha csak némán pampogna valamit. Miért ember? Ha mégis miért nem menekül velem együtt? Csak néz fájdalommal teli arccal. Szólnom kell neki!

    -Attila ez egy vámpír siess! Menekülj, vidd el a többi embert! Ne álldogáljatok itt! – Kiáltottam elé mire védekező pózba ereszkedtem, ha netán feláll a vámpír.

    De Attila nem mozdult. Állt és nézte a fekvő vámpírt. Mintha nem is hallotta volna. A vámpír sem mozgott. Feküdt és fájdalmasan lélegzett mintha a világ számára venne levegőt. Én pedig görnyedtem felette és sírtam – még mindig fura, hogy egyáltalán sírni látom magam – miért nem menekülök, ha már ember vagyok – ez is elég lehetetlenül festett – miért sírok egy vámpír miatt.

    Ekkor lépteket hallottam a hátam mögött álló Attila felé közeledtek. Megfordultam, és jobban megdöbbentem, mint az előbb. Anna ment oda Attilához. Hihetetlen módon ő is ember volt. Nővérem kisírt szemmel nem volt igazán valósághű. amint odaért Attilához a vállára tette a kezét. szinte hallottam, ahogy a bőre súrlódik Attila furcsa ruháján. Anna mondott valamit, de nem hallottam semmit. Erre Attila félrefordította fejét és kieresztett egy könnycseppet. Furcsa látvány volt, hogy sír.

    Ekkor Annához fordultam.

    -Anna mi ez? Szólj nekik, hogy menjenek el a vámpír közeléből! – Kiabáltam a fülébe. De olyan volt mintha a falnak beszéltem volna, még csak nem is reagált rá.

    Visszafordultam a vámpír és az álombeli énem felé. Már rázkódtam a sírástól. Valamiért könyörögtem a földön fekvő vámpírhoz. Nem tudom mit, mert nem hallom a beszédet. Mintha süket lennék pedig ők a némák. Minden mást hallok ezt miért nem? Mi az, amit nem szabad megtudnom?

     Ekkor a távolból két alakot láttam közeledni vámpír sebességgel. Akkor mikor megláttam kik közelednek még nagyobb döbbenet fogott el. Kinga jött rohanva mögötte pedig egy másik vámpír. Kinga amint meglátta a vámpírt térdre rogyott mellettem. Majd szembe fordult az álombeli énemmel, és mondott valamit.  De miért nem veszi észre, hogy emberként ülök a titokzatos fehér hajú vámpír mellett és sírok. Amit mondhatott felzaklatta az álombeli énem. Még jobban elkezdtem sírni. Mérgesnek is tűntem. Mintha valami olyat tudott volna, ami fontos. Újra a titokzatos vámpír felé fordultam. Beszéltem hozzá, és ahogy látszott ő is hozzám. Könnyeimet törölgettem, és mosolyogtam rá. Utána kisírt szemekkel álombeli önmagam a szembe nézett, mint az előbb. A szemembe és túl rajtam. Akkor már tudtam, hogy nem lát senki, de akkor miért nézek folyton arra?

    Megfordultam. Attila ugyanúgy állt, mint mikor elnéztem róla. Anna mellette állt a keze a vállán pihent, a földet nézték. Mindkettőjük arcára kiült a fájdalom. Tehát őket néztem.

    Visszafordultam és néztem tovább a némafilmet. Nem hallottam a beszédet csak a háttérzajokat. A titokzatos vámpír még mindig hangosan és hörögve vette a levegőt mintha a világ összes embere abból a levegőből élne, amit ő vesz. Az álombeli énem pedig könnyezve beszélt hozzá. Láttam a gesztusaimon, hogy ígérgetek és bíztatok valakit, holott tudom nincs értelme.

    Hallottam a könnycseppek halk puffanását a földön. Már Anna és Attila is sírt. De miért? Egy ismeretlen vámpír fekszik a földön. Senki sem mozdul. Az az ember, akit álmom a saját képmásomra teremtett sírt. Kinga mögöttem állt kezeit úgy tette, mint Anna Attiláéra. Mellette állt az a vámpírnő, aki annyira hasonlított Attilára. Arca szenvtelenül meredt a semmibe. Mintha valami láthatatlant akarna látni. A földön fekvő vámpír beszélt. Hallottam a mozgásának hangját, én pedig néztem embertelen fájdalommal kisírt szemeimmel. Azután ránéztem Kingára. Kinga felnézett az égre. A nap elkezdett melegen sütni. Persze hisz Kinga különleges képessége, hogy manipulálja az időjárást, ha nem tudná meg sem mertük volna kockáztatni az utat.

    Kinga és a mellette álló vámpír bőre elkezdett ragyogni. A titokzatos vámpír teste is ragyogott. De míg a Kinga és az a vámpírnő úgy, mint akinek a bőre gyémánttal lenne kirakva a földön fekvő úgy ragyogott mintha ő maga lenne a gyémánt.

    Nem tudtam ki az. Háttal feküdt nekem. Odamenni nem tudtam. Egy árva lépést sem tudtam megtenni. Nem vitt a lábam. Forogni tudtam. De a járásra nem engedelmeskedett. Csak néztem, ahogy a földön fekvő vámpír ragyog. AZ álom által megteremtett önmagam sírva figyelte.

    Egyszer csak a Kinga mellett álló vámpír tekintete visszatért a jelenbe. Odafordult hozzám – igazából az álombeli énemhez – valamit magyarázott nekem. Valami olyat, ami fontos, ami életbevágó. Bár nem tudtam mit mond az álombeli önmagam arca megtelt reménnyel, kétkedéssel, és kétségbeeséssel. majd megérintettem a földön fekvő vámpír karját. Ekkor éles fájdalom hasított belém.

    Felriadtam az álomból és a kocsiban találtam magam. Attila, és a nővéreim még mindég aludtak. Minerva vezette az autót. Elég furcsa volt ez az alvás nem szoktam aludni sem nem, hogy álmodni. Pláne nem ilyet.