17. Girlaen

Eljött a következő találkozó ideje, és valamiért rossz előérzetem van. Minerva folyamatosan próbál megnyugtatni de ez nem ilyen egyszerű. Valami nincs rendben. Érzem a levegőben. Az árnyak mozgolódnak. Éberebbek vagyunk mint eddig bármikor, de ez nem nyugtat meg. Az álom óta minden napom folyamatos feszültséggel teli.
- Rengeteg olyan látomása volt már Máriának ami be sem következett. - trappolt be Minerva a szobába. - Nem kellene ennyire komolyan venned egy kósza látomást.
- Ki mondta hogy csak egy kósza látomás?
- Jaj, ugyan már!
- Az emléke alapján elég tiszta vízió volt.
- Nem lesz semmi bajom, ezt te is tudod!
- Engedd hogy mi is harcoljunk! - kértem meg ezen a héten ötvenhatodszor.(Még csak hétfő délután van) - Te is tudod, hogy mindketten jobban meg tudnánk védeni magunk ha biztonságban tudjuk a másikat magunk mellett.
- Lehet, hogy neked úgy jobb lenne de nekem nem!
- Ádámnak igaza lehet. - jött be Anna Calebbel az oldalán.
- Igen. - erősítette meg Caleb, és érdekes módon nem láttam a szemében hogy dühös lenne rám mert én vagyok az Emlék és nem ő.
Valami változott és én tudom is mi az.
- Nem, nem, NEM! - kiáltott fel Minerva és elkezdtek sötétedni ég kék szemei. - Az egy dolog ,hogy te szerelmes vagy Annába és magad mellett akarod tudni biztonságban, de ez nem jelenti azt hogy nekem is ez jelenti a biztonságot Ádám számára! - kiabált Calebre.
Minerva ilyenkor félelmetes. Túlságosan is. Kifeketednek a szemei, még érzik rajta, hogy ember de már majdnem vámpírnak látszik. Elmélyül a hangja és hidegség veszi körül. Mint mikor rájöttünk ki ő kisebb és összetűzésbe kerültünk.
- Nyugodj meg jó? - mentem oda Minervához és a vállára tettem a kezem. - Ne vesszünk össze. Ez nem jó alkalom hozzá. Most együtt kell lennünk. Nem távolodhatunk el egymástól.
- Rendben. - Minerva mély levegőt vett. - El kell mennem kiszellőztetni fejem. - fordult meg hirtelen. Mélyen a szemeimbe nézett majd elviharzott.
Jó. Most nyugalom lesz egy ideig. Talán.
- Sajnálom Ádám, hogy ennyire felbosszantottam Minervát de én komolyan féltem Annát.
- Semmi baj Caleb. Majd megnyugszik. Kicsit kiszellőzteti a fejét és a megbeszélésre nem lesz semmi baja.
Caleb a földet bámulta és feszült volt. Fura emlék képek jöttek elő a fejében.
- Valami baj van Caleb?
- Semmi baj, csak tudod - túrt bele idegesen a hajába. - nem is tudom hol kezdjem. Az igazság az, hogy ezt Anna apjától kéne megkérdeznem de mivel ő nincs itt és te vagy a családjában a férfi talán tőled kéne kérdeznem.
- Mégis mit? - egyáltalán nem tudtam mire gondol.
- El akarom jegyezni Annát. Még a csata előtt. Tudni akarom, hogy ha meg is halok ő hozzám volt fűzve egy időre.
- MI!? - rikkantottunk fel egyszerre Annával.
- Komolyan mondod? - vette Anna két keze közé Caleb arcát és mélyen a szemébe nézett.
- Szerintem halál komolyan mondja. - veregettem meg együttérzően Anna vállát. - De akkor sem értem miért kell ehhez az én engedélyem. Ha szereted, és Anna is téged, akkor szerintem nem én fogom eldönteni a dolgot. Ezt inkább beszéld meg Annával. - emeltem fel védekezően a kezeim. Majd gyorsan hátat fordítottam a két szerelmes párnak és eliszkoltam hagy beszéljék meg a dolgot.
Még a ház sarkában is hallottam ahogy Anna azt visítja IGEN IGEN IGEN! Legalább rájuk talált a szerelem. Anna Calebbel, Kinga pedig Byronnal. Kell ennél jobb? Ma pedig megbeszélés. Remélem minden rendben lesz.
A szobám ablakába osontam és stílusosan beugrottam a szobába. El kell készülnöm, mert nemsokára menni kell a megbeszélésre. Gyorsan elővettem a váltás ruhákat és elmentem letusolni. Gyorsan kész lettem, így volt időm gondolkodni mi lesz velünk. Mi lesz Minervával. Ugyanis ha igazak Mária látomásai Minerva meg fog halni, és mivel én nem vehetek részt a csatában nem is tehetek ellene semmit. Meg van kötve a kezem. De valaminek lennie kell. Olyan nincs hogy egy az életünk és ha én nem létezem ő sem. Valaminek lennie kell még itt. Valaminek ami elkerüli mindenki figyelmét. Valami amit nem írtak le a jóslatban de létezik. Az nem lehet, hogy az Emléket is bántani tudja az érintésével az Emlékezőt is. Hisz akkor hogy tartozhatnak össze? Nem férnek össze a dolgok, hisz nem lehet hogy az Emlékező meghalhat de az Emlék nem, mert mindketten csak akkor erősek ha együtt vannak. Valahol itt bujt el az ördög a részletekben és majd kiszúrja a szemem a válasz és nem találom. De rájövök. Valahogy úgyis rájövök, és megmentem Minervát.
- Ádám indulunk! - kiabált fel Kinga.
Gyorsan leszaladtam. A nappaliban már mindenki lent várt. Anna Calebbel kézen fogva, Kinga Byronhoz bújva, és Minerva. A sorsom, akihez odafűzött az élet. A sors fintora.
- Induljunk. - mosolyodott el Minerva.
Gyorsan suhantunk át az erdőn. Minerva vezetett persze. Nekem rossz érzésem volt mikor az erdőn futottunk át a barlangig. Olyan mintha valaki követne mindet, de nem volt senki sem körülöttünk. Csak az erdő lágy zajai öleltek minket körbe.
Mikor megérkeztünk Minerva kopogott a kövön elsuttogta a jelszavunkat és a hatalmas kő elgördült. Medliel mosolygós arcával találtam szemben magam.
- Végre! - Ugrott a nyakunkba. - Annyira hiányoztatok. - visongott a fülünkbe.
- Te is nekünk Medi. - öleltem át még egyszer a kis csodabogarat.
-Gyerünk Attila már biztos vár bennünket. - lépett ki az árnyékból Ian.
Érdekes egy pár ő és Medliel. Szöges ellentétei egymásnak. Medliel egy kis energiabomba ami bármikor kirobbanhat, folyton pörög mint a búgócsiga. Ian pedig kimért, és sötét mint az éjszaka. Minden szavában ott a rejtett erő és ők ettől ilyen szépek. Attól hogy teljesen ellentétesek és mégis a legjobb páros.
Kicsit oldalba bökdöstem Minervát.
- Nézd őket. - böktem a fejemmel Medire és Ianra, Annára és Calebre és Kingára meg Byronra. - Nem szépek együtt?
- De. -mosolyodott el. Majd kesztyűs kezével megfogta az enyém. - És mi is szépek vagyunk.
Nem hittem a fülemnek és annak ami épp történt. Milliószor játszottam újra le amit Minerva az imént csinált, és még mindég nem tudtam elhinni ami történt. Most ennek komolyan az az értelme amit én értelmezek és tényleg az amire én gondolok vagy egész másra gondolt miközben kimondta? Jézusom akkor ez most hogy is van??
Kicsit kótyagos fejjel léptem be a barlang fő csarnokába. Nem is tudtam most mit gondoljak. Az tűnt a legjobb ötletnek ha nem gondolok semmit.
- Üdvözöllek benneteket. - jött oda hozzánk Attila és mindenkit átölelt.
- Szia papa. - ölelte át Minerva szorosan apját.
- Az én kis Emlékezőm. - jött oda Mária is hozzánk.
- Felkészültetek már a harcra? - kérdezte Minerva.
- Minden előkészületet megtettünk. Folyamatosan edzetjük harcosaink, és figyeljük az árnyakat.
- Már nincs sok hátra a csatáig. Érzem őket. Közelednek. - suttogta Minerva vészjóslóan.
- Nincs. Tényleg nincs. - sóhajtott Attila.
Aztán kezdetét vette a harc menetének taktikai ismertetése. Mindenki megkapta a pozícióját. Mindenki kivéve a nővéreimet és engem. Nem jó ez így. Mindannyian segíthetnénk harcolni. Nem kéne velünk úgy bánni mint egy hímes tojással. Mi is ugyanolyan erősek vagyunk és tudunk harcolni. Volt mesterünk és megtanított minket rá.
- Ez így nem jó. - szólalt föl Caleb. - Én azt szeretném ha Anna is ott lenne. Megnyugtatna ha mellettem lenne és tudnám mi van vele.
- Ezt Minervával kell megbeszélned. - mondta Attila.
- Tőlem harcolhat ha Caleb vállalja érte a felelősséget. Végül is már jegyesek. - mosolyodott el Minerva, mire Anna lesütötte a szemeit.
- Én is szeretem Kingát de én jobb szeretném ha itt maradna, viszont én nem rendelkezek felette. - mondta Byron.
- Nem édes. Én is harcolni fogok veled. Megbolondulnék az idegességtől ha nem leszek melletted.
- Ez mind szép és jó de én akkor sem engedem Ádámot harcolni. Én nem tudnék úgy harcolni ha azon kéne aggódnom hogy nincs e valamilyen baja. - jelentette ki Minerva.
- De én harcolni akarok. A nővéreim mellett a helyem.
- Azt hiszem ezt már megbeszéltük.
- Én akkor is harcolni szeretnék. - jelentettem ki.
- Nem! - förmedt rám Minerva.
-Gyermekeim. Ne veszekedjetek. Az lesz a legjobb ha itt maradsz. - nézett rám Attila. - Minervának nem lesz semmi baja. Erős és ügyes. Tud vigyázni magára.
Attila visszafordult a többi harcoshoz hogy kiossza a további utasításokat. Épp Byronnak magyarázta a feladatot mikor hirtelen valaki berohant a csarnokba ahol a megbeszélés folyt.
- Árnyat fogtunk! - kiáltotta el magát, amire megmordult a tömeg.
Pár másodperccel később négyen egy apró termetű kislányt hoztak be. A lánynak élénk vörös szemei voltak, és vörös minták az arcán. A haja össze volt kócolódva a ruhája pedig piszkos volt, és szakadt. Biztos harcolt az őrökkel. Arcára kétségbe esés, és fájdalom ült ki. Rettegett. Mikor ránézett a rengeteg vámpírra aki őt nézi emlékképek árasztották el a fejét amelyek homályosak és zavarosak voltak a félelemtől.
- Nem gondoltam, hogy az árnyak majd egy kislányt fognak küldeni felderíteni. - nevetett Attila és a térdre rogyott vámpírlányhoz ment.
- Én nem vagyok árny, én nem derítek fel semmit! - zokogta könnyek nélkül kétségbe esve a kislány.
- Hazudsz! - ordította Attila és egy hatalmas pofont adott a lány arcára aki a hatalmas erő miatt a földre terült. - Ki küldött ide és milyen szándékkal! - ordította újra.
- Nem küldött senki! Nem vagyok árny és nem tudom kik azok. Kérlek higgy nekem! - sírta a kislány és közben Attila lábai elé borult.
- Ott vannak az arcodon az árnyak jelképei ne is tagadd, hogy az vagy. Ebből nem hazudod ki magad. - nevette Attila.
A lány fejét ismét emlék képek töltötték el. Ezek már élesebbek voltak, és nem voltak olyan zavartak.
Egy meleg nap emléke sejlett fel a fejében. Akkor még ember volt. Az emlék emberi mivolta miatt nagyon fátyolos volt de kivehető. Egy emberi alakot láttam. Egy férfit. Vörös szemekkel, és kacskaringós tetoválásokkal az arcán. Egy vámpír volt. Árny. Elrabolta a lányt és átváltoztatta. Éreztem a lány emlékein keresztül a fájdalmat. Aztán az átváltozás második napján az ismeretlen vámpír ezeket a motívumokat tetoválta a lány arcára. A fájdalom amit a tetoválás és az átváltozás okozott egyszerre elviselhetetlen volt. Mindent átéreztem az emlékein keresztül. Aztán amikor a lány átváltozott a férfi is azt mondta hogy ő most már egy árnykatona. Elmondta neki, hogy mi lesz a dolga, hogy harcolnia kell hívő és jó vámpírok ellen, és meg kell ölnie őket. Éreztem a lányban az undort a férfi iránt. Ő nem akart ölni és ezt meg is mondta, de a férfi azt mondta kötelessége, mert ő egy árny most már, és ő a mestere, és ő megváltotta és halhatatlanná tette, és tartozik az alázatával neki. De a lány nem akarta, inkább elszökött a férfi mellől és az erdőket járta. Amikor ebbe az erdőbe tévedt akkor talált ránk, és azért maradt itt és figyelt mert mi nem olyanok voltunk mint az a férfi. De itt is árnynak tartják, és ő nem értette miért. Ő nem csinált semmit. Ő nem akart árny lenni és most mégis mindenki bűnös árnynak tartja, pedig ő nem tett semmit.
- Mit tegyünk vele uram? - kérdezték az őrök.
- Hát mit szoktunk tenni az árnyakkal? - mondta Attila. - Tűzbe vele!
- Ne! - sikoltotta a lány kétségbe esve. - Kérem ne öljön meg. Nem tettem semmit!
Már épp kifelé ráncigálták a lányt mire visszatértem az emléki hatásából és beszélni tudtam.
- Ne bántsátok! - kiáltottam én is. - Ő ártatlan!
Mindenki megmeredt körülöttem. Feszült csend ült a teremben lévőkre.

BOCSI

Bocsánatot kérek mindenkitől aki epekedve várja a frisseket, de nem vagyok otthon. Elkezdődött a suli, és én folyamatosan a kolesz és az otthoniak között ingázok. Irni nincs sok időm, de amikor megirom a frisset azonnal feltesszók. Amig távol vagyok a blogtündérem drága tesóm Wedó. Ő tartja karban a blogokat, mivel én nagyon ritkán kerülök gépközelbe.
Arra kérlek benneteket, hogy segitsetek nekem megtartani az életet a blogokon, mert kénztelen leszek feladni őket. Nagyon szeretem a törijeimet meg titeket is, de a Gimim vajdaság egzik legszigorúbb gimije, és a biokémia után nem mindig van kedvem a frisshez :/
Léci segitsetek nekem, mert nem akarom feladni az irást.
Segitsetek engem is és Wedót is.
Puszi *szabadkáról a koleszból*: Oja-shio
U.i.: Csak a nevelőnk meg ne tudja, hogy belógtam és nem az esszé miatt :D

Nagyon fáj de amit muszáj azt muszáj

Bocsánatot kérek először is Mese07-től, aki rendszeresen olvasott. Bocsi.
Viszont visszajelzés nélkül nem tudom hogy jó irányba halad-e történet és hogy tetszik nektek. 18 bejegyzett rendszeres olvasóm van. Nem rinyálok de jó lenne egy ici-pici megerősítés.
Fenyegetőzni és kommenthatárokat nincs kedvem állítani mert a "nagyon jó várom a kövit" Valahogy olyan erőltetett. Szeretnék fejlődni szeretném ha megmondanátok a hibákat és kifejeznétek esetleges nemtetszéseteket. Nem csak magam miatt de miattatok is hisz ha tanulok a hibáimból és ki tudom javítani őket a történet talán élvezhetőbbé is válna számotokra is.
Nem kertelek tovább. Indítok egy szavazást. Ha szeretnétek, hogy maradjon a történet szavazzatok. Akkor is ha nem szeretnétek, hogy fojtassam.

Ezer puszi: Oja-shio

16. Kék rózsaszirom

Sziasztok. Kiteszem az új fejezete, mert nem akarok szemét lenni de ha erre sem jön 4-nél több komment azt hiszem Minerváék története megmarad nekem. Bocsi de tudnom kell, hogy érdemes-e fojtatni, mert rengeteg dolgom van így is.

A napok kezdtek összefolyni. Egy nappal, egy este, egy délután egy hajnal. Mintha percek lettek volna. Minerva pedig már egy ideje nem is aludt. Egyre vámpírosabb lett a külseje. Égszínkék írisze körül egy halvány és leheletnyi aranybarna csík jelent meg. Egyre dominánsabb, és ahogy egyre többet vadászik velem egyre hűvösebb a bőre. Nagyon megváltozott. Védelmező, és harciassá vált.

Koppány ugyan Attilánál szállt meg végül, de még így is kétnaponként meglátogat bennünket. Ugyanezt teszi Mária, és Attila is. Mária látomása alapján próbáljuk beazonosítani a támadás, és a harc időpontját, ami nagyon nehéz. Az első dolog, amire rájöttünk az, hogy a hegytető legmagasabb csúcsán lesz. A többi rejtett volt. Nem igazán tudtuk beazonosítani.

A ház sosem volt üres. Medi és Ian minden nap meglátogattak bennünket. Byron is sokat van itt. Ő viszont szívesebben beszélget Kingával, és megy el vele vadászni, mint Mária látomásait fejtegetni. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és én már többet látok Byron szemében, mint egyszerű barátságot.

Caleb elég ritkán jár felénk. Szúrja a szemét, hogy én vagyok az emlék, és nem ő. Viszont azt hiszem, egyre közömbösebbé válik Minervával szemben. Nem tudom miért, de nagyobb érdeklődést mutat Anna után.

Hát igen. Csak a lányok nem látják. De már ők sem szabadulnak. Egyre jobban beleesnek egymásba. Én már láttam Mária egyik látomásában, amit megpróbált rejtegetni előlem. Persze hiábavalóan.

Nemsokára itt a következő barlangi találkozónk időpontja. Minerva már megtanította a jelszavat velem, és persze a nővéreimmel. Fújjuk, mint a szorzó osztó táblát.

Pontosan tudom mi vár majd ránk a harcban, és arra is rájöttem, hogy Minerva nem mondhatja meg, hogy elmegyünk-e csatázni vagy nem. Ezt a találkozón döntjük el. Vagy már el is van döntve?

Egyik nap igen furcsa dolog történt velem. Idegen emlékek csúszta a fejembe. Valaki olyan emlékei, aki figyel minket. Minerva már tud róla, de el akarja csalni a tanácsra. Arra számít talán sikerül neki kiszedni valami fontos információt.

A múlt éjszaka azonban olyat kértem Minervától, amire maga sem gondolt. Arra kértem altasson el. Azt akartam, hogy végre úgy aludjak el, hogy nem izgulok azon, hogy fel fogok-e ébredni valaha.

Végül is beleegyezett, de nem igazán akarta. Hogy miért nem részletezte, de megtette.

Nagy meglepetésemre ismét álmodtam. Éjszaka volt a hegytetőn sétálgattam. Azon a részen ahol a csata lesz. Akárhányszor visszaemlékszek, Mária látomására a csatával kapcsolatban kiráz a hideg. Szörnyű az a kép. Látom Medit, és Iant Byront és a többieket, ahogy tetovált arcú vámpírok ellen harcolnak, akiknek vörös szemük csak úgy izzik a sötét éjszakában. Morgásuk végig morajlik a hegyi levegőn. És amikor belegondolok, hogy Minervának itt meg kell halnia és miattam. Egyszerűen kiakadok.

De nem ez volt a legfurcsább. A távolban. Azon a kis tisztáson ahol az álmom játszódott egy kislány ült. Vérvörös rózsaszirmokat rakosgatott a zuzmós sziklákra. Hófehér ruhában volt. göndör haja két copfba volt összefogva. Dúdolgatott, és közben mindenegyes kis szirmot a földre ejtett. Olyan volt mint egy angyal. Selymes hangján csak dúdolt és dúdolt. Közben egyre több vörös rózsaszirom került a földre. A vörös rózsaszirmok kis kacskaringókat alkottak a sötét füvön. A hold pedig csillogott a kislány szőke haján.

Végül a rózsaszirmok elfogytak. A kislány felemelte a fejét. Egyenesen a szemembe nézett. Elmosolyodott.

- Már vártalak. – pattant fel majd mellém jött, és megfogta a kezem. – Csodálom, hogy ilyen későn jöttél el.

Nem értettem mit akar ezzel mondani, de a végkifejlett érdekelt. Valami értelme van. Ahogy az eddigi álmaimnak is volt. Ennek is lennie kell. A kislány a rózsaszirmok felé húzott. Leült majd a kezem után kapott, és engem is maga mellé húzott. Értetlenül bámultam gyönyörű mogyorószínű szemeit. Törökülésbe ültem előtte, és szemeit fürkésztem.

- Nem félek. – mosolygott. – Neked kellene félned tőlem. – vett fel egy szirmot, és a vérvörös szirom egyszerre fehérré vált.

- A vér nem válik vízzé. – leheltem lágyan mire elmosolyodott, hogy a tudtomra adja erre gondolt. Majd eldobta a fehér rózsaszirmot, majd egy másikat vett a kezébe és azt is fehérré változtatta.

- Számodra a vizet jelenti a vér. – mosolygott rám melegen.

- Miért vártál rám. – kérdeztem tőle.

- Mert félsz. – mondta lágy dallamos hangján.

- Nem félek, semmitől tudom a sorsom. – fúrtam szemeim ragyogó szempárjába.

- Nem a te sorsod miatt félsz. – vett fel egy újabb vörös rózsaszirmot, majd égkékre változtatta. Pont olyan kékre, mint Minerva szemei. Majd a kezembe adta a szirmot. Egy ideig kék volt majd újra vörössé változott. A kislány kivette a kezemből a szirmot majd a kezében ismét kékre változott. Aztán eldobta a szirmot, és a gyönyörű kék szirom amint a földre ért elszáradt.

- Nem fogom engedni, hogy megtörténjen. – bámultam a száraz rózsaszirmot.

- Nem fogja engedni, hogy harcolj érte. – játszadozott egy újabb szirmocskával.

- Az én életem az én sorsom…- kezdtem bele mire leintett.

- Az övé is. – mondta lágyan. – Ha te meghalsz, meghal ő is. Te nem osztozol az életében de ő függ a te életedtől.

- Akkor sem fogom engedni. – néztem az elszáradt virágsziromra.

- Szeret téged. – állt föl a kislány majd kicsit odébb táncolt. – Az első perctől fogva. – nevetve kezdett el szaladni. Bevette magát az erdőbe, és nem jött vissza.

Nem tudtam megmozdulni. Csak a száraz rózsaszirmot bámultam, és közben halkan azt suttogtam: Nem engedhetem.

Felvettem a kezembe a kis száraz rózsaszirmot. A tenyerem között tartottam. Nem történhet ez. Gondoltam majd felálltam.

Abban a pillanatban felpattantak a szemeim. Valamit éreztem a kezem között. Kinyitottam a markom, és megláttam benne a száraz kék rózsaszirmot.

- Nem engedhetem. – suttogtam majd kikeltem az ágyból az éjjeli szekrényre tettem a száraz szirmot, majd elindultam megkeresni Minervát.

Szerepjáték

Sziasztok!
Úgy gondoltam megszervezem az első TS-es szerepjátékot. Az Armisat majd később:D Jelentkezni lehet itt kommentben. Vagy nálam a mailcímemen. A Szerepezés MSN-en lesz. 3O-án lesz.
MSN címem: oja.shio@windowslive.com
Mail: oja.shio@citromail.hu (ha valakinek esetleg nincs meg vagy nem találja. )
A szerepek felosztását folyamatosan frissítem így tudni fogjátok melyik karakterek a szabadok.
puszi várom a jelentkezéseteket.

15.Az első találkozó

A lányok meglepően könnyen fogadták a nagy dózisú igazságot Minerváról. Anna abban a pillanatban megérezte a lényeget, és tudta, hogy mi is ez az egész. Váltig állította, hogy ő mindenáron segített volna, és nem kellett volna mindezt eltitkolni előlünk. Mindenáron meg akarta győzni Minervát, hogy nyugodtan megmutathatja neki az „emlékeit” de Minerva mindég lepisszentette, és erejét meg képességeit nézve nem is mertük felbosszantani.

Ez a helyzet Annával. Kingáról nem tudok semmit. A buszban történtek miatt még mindig tart a csend kettőnk között. Mindent Annától tudott meg, mert még mindig nem vagyok hajlandó beszélni vele azok után, amit tett.

Minerva sokat mesélt magáról. Egy óvatlan pillanatban mikor csupasz hófehér kezére néztem eszembe jutott az álom, és az egész rövidfilmként pörgött le szemeim előtt. A barlang hívőkkel, Caleb és, hogy mennyire fájt neki, amikor megmutatta.

Mint kiderült Minerva látja minden gondolatom, és a kisfilmet is látta, amit levetítettem magamnak. Mint kiderült a kisfilm egy valós esemény volt, és aznap történt mikor elaltatott bennünket. Meglepődött, mert nem hitte, hogy az úgynevezett „kötelékünk” ennyire erős.

Elmesélte még azt is, hogy mennyire össze van velem kötve, mert ha én meghalok velem hal ő is, mert „emlék nélkül nincs mire emlékezni az emlékezőnek” de bezzeg ha ő hal meg én nem halok vele „az emlékre bárki emlékezhet” alapon. Sok dolgot tudtam meg róla. Például amikor vámpír, és most is így „félvámpírként” is utálja az emberi vért. Azt mondja neki túl émelyítő, és édes, meg bódító. Ez alatt az egy másfél hét alatt egyáltalán nem aludt, pedig most is ember volt. Bevallása szerint azért nem, mert most, hogy velem jár vadászni, és most sűrűbben, és többet vadászik egy hét alatt, mint máskor egy hónapban. Azt mondta, hogy talán felkerekedd rajta a vámpír természete, és, hogy egyáltalán nem fáradt. Persze már egy ideje minket sem altat el. Minek ugye, ha úgyis tudjuk, amit tudni kell róla.

Azt mondta, hogy most, hogy mindent tudunk, el kell majd vinnie minket a barlangba, és be kell mutatni mindenkinek az Emléket. Attila az óta többször is meglátogatott bennünket, és sokkal barátságosabb lett, mint aznap mikor elhozott bennünket. szinte száznyolcvan fokos fordulatot vett. Beszélt Minervával, és arra az elhatározásra jutottak, hogy a jövő hét hétfő estéjén el kell mennünk a tanácsba.

A hétfő pedig vészesen közeledik. Minerva velem szokott jönni vadászni, bár néha zavar, hogy ver a szíve, de mivel nincs illata ezért nem igazán nehéz. A hétfő este pedig vészesen közelgett. Észre sem vettem, és már itt is volt a nyakunkon, és én féltem. Hogyne féltem volna, hisz egy kisebb vámpírcsoport vár bennünket egy barlang szívében.

Hétfő reggel kint ültünk a ház teraszán, és a napfelkeltét néztük. A fák lombját vörösre festette a felkelő nap. Felsóhajtottam. Végre eljött a várva várt hétfő.

- Nem lesz semmi baj. – Rázta meg a fejét Minerva. Persze hisz minden gondolatom látja. Bár ez már egyre jobban kezdett idegesíteni. – Ugye nem baj, ha megkérlek rá, hogy ne olvass a fejemben? – Húztam fel kérdőn a szemöldököm.

- Hát titeket nem nehéz hallani. Amikor gondolkoztok, szinte annyira intenzív gondolataitok vannak, hogy olyan mintha ordítanátok. Mikor összekapcsolódtok, akkor szinte visong a fejemben a hangotok. Ha pedig valaki ordít nehéz nem odafigyelni arra amit mond. – Vonta meg a vállát Minerva.

- Pedig olyan mintha csak rendesen gondolkodnék. Szerinted én miért nem érzem, vagy mitől lehet ez? – Kérdeztem hátha tud valamit, hisz ő a gondolatszakértő.

- Lehet attól, hogy össze tudtok kapcsolódni. – Erre csak felhúztam a szemöldököm, és rámeredtem értetlenül. – Tudod, annyira össze vagytok kötve, hogy minden pillanatban még amikor nem is akarjátok olyan mintha nekik egymásnak is mondanátok a gondolataitokat, és nem csak magatoknak. Olyan mintha mindenáron meg akarnád osztani velük akaratod, és tudtod ellenére. – Majd a távolba meredt. – De érdekes, hogy Kingával valahogy ellenszenves vagy. Nem értem miért. Olyan tartózkodó vagy, és a gondolataidból annyit vontam le, hogy bünteted vagy mi a szöszt csinálsz.

Tehát észrevette. Akkor most az igazat mondjam, vagy próbáljam szépíteni az egészet, és nem fájdalmat okozni neki.

- Nekem nem tudsz hazudni. – Kezdte Minerva mire oldalra kaptam a fejem, és nem hittem a fülemnek. – Vagyis szeretnél, de nem tudsz. Úgy ahogy nemet sem tudsz nekem mondani, és szembe sem tudsz szegülni velem. Olyan vagyok, mint egy igazságszérum. A jelenlétemben nem tudsz hazudni, csak a szín igazat mondhatod. – Ekkor értelmet kaptak azok a dolgok, amiket furcsálltam. Amikor helyet kért mellettem nem tudtam azt mondani, hogy foglalt. Mikor elhívott ide magához nem tudtam nemet mondani. – Na, látod. – Vágta rá Minerva.

- Rendben. – Fújtam ki a levegőt, hogy újjal megtöltve tüdőm belekezdjek a beszédbe. – Össze tudunk kapcsolódni, de nekünk van egy szabályunk. Ha összekapcsolódunk a másikkal, akkor nem lopakodó, és betolakodóként vagyunk ott, hanem szólni kell, hogy ott vagy. Nem játszunk poloskát. – Vontam meg a vállam. – A buszban pedig még aludtál, és azon gondolkodtam mi vagy aljasul a fejembe mászott, és kihallgatott.

- Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. – Nézett a szemembe várakozóan Minerva. – Valami van mögötte. Ennyi miatt nem lennétek ilyen súlyosan összeveszve. – Sóhajtottam egyet. Végül is előbb vagy utóbb úgyis megtudja. Vagy én mondom el vagy a gondolataim.

- Láttad már a fejemben Innát ugye?- Minerva bólintott egyet. – Emberként a jegyesem volt. Az esküvőnk előtt egy héttel támadtak ránk és változtattak át bennünket. Utána a mesterükkel maradtunk. Persze Annának, és Kingának is voltak szerelmeik, és ők is jegyben jártak, de ők nem szenvedtek annyira a másik hiányától, mint én. Ők ott vannak egymásnak. Kinga mindig közelebb állt hozzám. Vele mindig egy hullámhosszon mozogtam, és rengeteget beszélgettünk egymás közt. De én egyre jobban kezdtem úgymond mélypont alá süllyedni. Mind a ketten rákapcsolódtak a fejemre, és megnézték, hogy mivel vidíthatnának fel. Persze nekem minden vágyam Inna volt. Hát elhozták nekem. Inna akkor is pont olyan gyönyörű volt, mint mikor először láttam a falu mellett a kis pataknál mosni, a többi lánnyal. Gyönyörű volt. Hosszú fekete haja szétterült a víz felszínén, ahogy a patak felett mosott. A szája ki volt cserepesedve. Száraz volt, és sebes. Hogy meglátott engem elmosolyodott. A gyönyörű piros ajkán lévő kis apró sebek pedig felszakadtak. Elkezdett vérezni. Fél éves újszülött voltam. Hatalmas étvággyal. Amikor pedig megéreztem kiserkenő vérének édes illatát elborult az agyam. Arra emlékeztem, hogy ugrottam a többit pedig a mámorral együtt a feledés homályába borult. A következő tiszta emlékkép úgy tíz perccel később jött. Inna a karjaim között. Égkék szemei félelembe dermedve élettelenül merednek rám. A nyakán egy félhold alakú sebbel. A szám széle véres volt. – Behunytam a szemem az emlék fájdalma miatt. – Megöltem az egyetlen embert, akit valaha is szeretni tudtam. – Néztem bele Minerva fájdalmas szemeibe. Pont úgy átérezte, mint én. Jobb szeméből egy vörös csepp hullott kis vigaszként végtelen fájdalmamra. – Akkor megígértük egymásnak, hogy nem hallgatjuk ki egymást, mert ők csak meg akarták adni, amitől nem fáj annyira, és csak még nagyobb fájdalmat okoztak.

- Ó Ádám én nem tudtam. Annyira sajnálom! – Mentegetőzött Minerva.

- Semmi baj nem tudhattad. – Nyugtattam Minervát.

- Nem gondoltam, hogy ennyire… - Akadt el a szava. – Még most is látom a képet. Jajj Ádám annyira szörnyű lehetett.

- Már a múlt. – Sóhajtottam.

- De neked még most is fáj. – Kontrázott rá.

Igaza van. Ennyi idő után még mindig kínoz a gondolat, hogy megöltem őt. Még mindig ugyanúgy fáj, mint mikor feleszméltem, hogy a karjaimban fekszik csont szárazon, és holtan miattam.

- Próbálj meg kibékülni Kingával biztos vagyok benne, hogy már eleget marcangolta magát azért mert megszegte az ígéretét. – Nézett Minerva mélyen a szemembe. – Tudod, nagyon sajnálom. A gondolataiban minden percben megostorozza magát, azért mert ezt tette. Meg, ha ma elmegyünk, és az ottaniak megtudják, hogy össze vagytok veszve árulásra találhatnak okot. Nagyon vigyáznunk kell, mert az árnyak mozognak, és a csata vészesen közeleg. Mária látta.

- Mária?

- Tudod az a hosszú szőke hajú, akit az álmodban láttál. – Világosított fel Minerva. – Ő apa nővére.

- És aki ajtót nyitott?

- Á Medlielre gondolsz. Imádni való kiscsaj. Tele van élettel, és boldogsággal. Miután megmutattam neki Firenzében az emléket egy harminc, negyven évig velünk volt, és segített keresni az Emléket. Olyan mintha a testvérem lenne. Aztán megismerte Iant. Épp a negyvenedik évben mikor mellettünk volt. Úgy találtunk rá Ianre. Megmutattam neki az emléket, és Medliellel összemelegedtek. Azóta is elválaszthatatlanok. – Magyarázta Minerva nagy mosollyal az arcán. Mire eszembe jutott, hogy az álmomban is a kislány egy fiú karjaiba szaladt. Tehát ők Ian, és Medliel

- És Caleb? – Kérdeztem rá.

- Calebet egy árny akarta átváltoztatni, de apa megmentette, és megölte az árnyat. Azóta van a hívők között. Meg akarta nézni mindig az emléket. Érezni akarta a vele járó fájdalmat, És szerelmes belém. Minden gondolatában sóvárog utánam. De Byron valahogy normálisabb.

- Byron? – Húztam fel a szemöldököm.

- Byron nagyon érzékeny. Vagyis. Ő egy ősvámpír, ahogy mi hívjuk. Olyan idős, mint Attila az apám, és Koppány. A végső csatában minden hozzátartozóját, és az egész családját megölték. A Silverfalkon őscsalád nagyon neves család volt. Miután szinte mindegyik hozzátartozóját megölték Byron bosszút esküdt, hogy addig nem nyugszik, míg a családja gyilkosain bosszút nem áll.

- Byron nagyon veszélyes lehet. – Merengtem el.

- Nem, nem az. Nagyon kedves, és nagyon előzékeny. De a családja elvesztése nagyon fájt neki. Nem igazán heverte ki.

A nap további része gyorsan suhant, mert Minervával vadászni voltunk, és míg az én szemem éjfeketéből arany barnára változott addig Minerva szemei még mindig zafírkéken csillogtak.

Este későn olyan tíz körül indultunk el a barlanghoz. Kingával kibékültem, és így most megkönnyebbülten, és szorosan mellettem sétálva vágtunk keresztül az erdőn. Minerva mutatta az utat. Mi pedig szorgalmasan követtük. Mindannyinkon nehéz fekete bársonyköpeny volt, aminek csuklyája eltakarta az arcunk.

- Ne legyetek feszültek. – Fordult hátra a rejtek bejárata előtt Minerva. – Ők mind egy célért harcolnak. Békét akarnak. Semmi félnivaló nincs tőlük.

Minerva kopogott egy szinkópát, egy éles ritmust, meg egy tát és két titit. Aztán egy ismerős hang szólt ki a fal mögül. Persze csak egy vámpír hallaná a vastag sziklafal mögül. Magyarul beszélt Minerva pedig magyarul válaszolt.

- Ezt a jelszavat meg kell tanulnotok, mert csak ezzel tudjátok bizonyítani, hogy nem vagytok árnyak. – Fordult hátra Minerva miközben a sziklafal elgördült.

Ugyanaz a lány fogadott bennünket, mint aki Minervát fogadta az álmomban. Minerván kesztyű volt, mint mindig mikor a közelükben volt. A kis kapunyitó rögtön Minerva nyakába ugrott.

- Jajj Min úgy örülök nektek! – Ölelgette Minervát, és nekem végre eljutott az agyamig, hogy a annak örül, hogy megtalált engem mint emléket.

- Köszi Medi. – Ölelte vissza Minerva A lányt, aki mint kiderült nem más, mint Medliel. – Medliel ő itt Ádám az Emlék. – Mutatott rám Minerva. – Ők pedig a nővérei Kinga és Anna. – Mutatott a nővéreimre.

- Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. – Nyújtott kezet Medlilel. – Medliel vagyok. De szólítsatok nyugodtan Medinek.

- Rendben. – Harsogtuk egyszerre a testvéreimmel, mire Medi, és Minerva elnevették magukat.

- Mi olyan vicces? – Húzta fel a szemöldökét értetlenül Anna.

- Min mesélte, hogy nagyon erős a köteléketek, de azt nem mondta, hogy ennyire egy hullámhosszon mozogtok. – Mosolygott Medi.

- Testvéri szeretet. – Ölelt át mind a hármunkat Kinga mire még hangosabban elkezdtek nevetni, de ebbe már mi is belekapcsolódtunk. Lassan végighaladtunk a főterem felé vezető kis folyosón.

- Tudjátok Min nagyon sokáig kételkedett benne, hogy az Emlék egyáltalán létezik. Mindig tartani kellett benne a lelket. Koppány… - Szakította meg a mondókáját Medi és Minervára nézett. - Apropó mikor jön Koppány? – Kérdezte Minervától.

- Holnapra itt lesz. Legalábbis itt kell lennie. – Vonta meg a vállát Minerva. Mielőtt beléptünk Minerva felénk fordult. – Bámulni fognak bennünket. Akármi is lesz ne pánikoljatok. Minden jó lesz.

Beléptünk a nagy terembe. Tele volt vámpírral. Ez egész terem vibrált a vámpírok erejétől, és energiájától. Minervának igaza volt. Ahogy beléptünk Minerva és én egymás mellett haladva mindenki mindet bámult. Utat nyitottak nekünk a terem közepén lévő asztal felé ahol Attila, és ha jól nézem Mária várt bennünket. Lassan lépkedtünk végig a számunkra megnyitott kis folyosón. Megláttam Calebet aki minket nézett, és éreztem, hogy a fejében az én helyemre képzeli magát emlékként. A terem közepére érve az asztalon megpillantottunk hat poharat megtöltve illatos medvevérrel.

- Üdvözöllek Emlék. – Jött oda Mária, és átölelt.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – Hajtottam lágyan fejet Mária felé.

- Szintúgy. – Válaszolt melegen.

Attila mindenki kezébe nyomott egyet a meleg medvevérrel megtöltött borospohárból.

- Egészségetekre. – Emelte fel, és mindannyian belekortyoltunk a finom meleg vérbe.

- Kinga, Anna bemutatom nektek a nővérem Máriát. – Mondta Attila a nővéreimnek miközben Mária felé intett. – Mária ők itt Kinga és Anna. Ádám nővérei. – Mutatta be a nővéreimet Annának.

Mária feje tele volt látomásokkal. Minerva mesélte, hogy jövőbe lát, és ezek a látomások emlékei sorra jöttek elő a fejében.

Egyik víziójának emlékében megláttam egy koporsót. Minerva sehol sem volt csak Attila állt a koporsó mellett. Szemeiben a világ fájdalma gyűlt össze. Mellette állt Mária, és a vállára tette a kezét.

- Sajnálom. – Suttogta. – Minervát mindannyian szerettük. Ennek így kellett történnie. De megmentette az emléket. Nemes célért halt meg. – Vigasztalta Attilát.

Rájöttem miről szól a vízió. Minerva meg fog halni. Minerva meg fog halni az Emlékért. Meg fog halni értem! Emlékszem az álomban is volt valami hasonlóról szó. Minerva, és Attila épp a közelgő csata időpontját próbálták megállapítani Mária látomása alapján mire én hangosan felhörögtem.

- Nem! – Morogtam hangosan mire mindenki odakapta a fejét. Mária felé fordultam. – Minerva nem fog meghalni! Nem engedem! – Hörögtem mire mindenki kérdőn felhúzta a szemöldökét. Minerva rám nézett, és tudtam, hogy épp a választ olvassa ki a fejemből.

- Nyugodj meg Ádám. – Jött oda, és a vállamra tette a kezét nyugtatásképp.

- Nem halhatsz meg! Érted! Nem engedem! – Néztem mélyen a szemébe.

- Honnan tudod? – Tekintett kíváncsian Mária rám. – Honnan tudod, hogy meg kell halnia.

- Ádám emlékolvasó. Látta a fejedben azt a víziót. – Magyarázta Minerva miközben engem próbált nyugtatni.

- Nem halhatsz meg! – Bámultam bele Minerva szemeibe.

- Semmi baj nem fogok meghalni. – ígérte Minerva.

Nem tudtam mi ütött belém. Nem értettem, hogy miért akadtam ki ennyire azon, hogy Mária egy olyan víziót látott, ami szerint Minerva miattam fog meghalni. Egyszerűen nem értettem. Csak egyszerűen, mint egy láncreakció, amit nem tudok irányítani úgy bukott ki belőlem, és nem tudtam kontrolálni.

- Semmi baj. – Jött oda mellém Medi és a nővéreim.

Medi mögött szorosan ott állt egy középmagas komoly arcú fekete tüsis hajú fiú. Bizonyára Ian volt, mert szorosan hozzá volt tapadva Medihez, és a derekát fogta, ahogy megálltak előttem.

- Nyugodj meg. - Nézett a szemembe Ian, és tényleg egyszerre lenyugodtam, és úgy éreztem nincs semmi baj.

- Nyugodt vagyok. – Feleltem kábultan, és tudtam, hogy valami miatt nyugtalannak kéne lennem, de Ian annyira eltompított, hogy nem jutott eszembe.

- Semmi baj. Vigyázni fogunk Minre. – Kacsintott rám Medi bíztatóan mire csak aprót biccentettem.

- Jó vagytok? – Jött oda hozzánk egy fekete hajú magas férfi.

- Köszönöm Byron. Már semmi gond. Csak Ádám nem is tudom mi lett vele. – Magyarázkodott Minerva.

- Rendben. – Állt meg mellettem Byron, és kezet nyújtott nekem. – Byron Silverfalcon. – Rázott velem kezet.

- Ádám Lupus. – Biccentettem neki.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – Mosolygott rám melegen.

- Kölcsönös az öröm.

Aztán az este lassan lezajlott. Én még mindig a hirtelen reakciómon agyaltam. Minerva sokszor kérdezte meg, hogy jól vagyok e. Hajnalra kialakultak a társaságok. Byron nagyon összemelegedett Kingával. Rengeteget beszélgettek, csakúgy, mint Caleb és Anna. Jómagam és Minerva inkább Máriával, Attilával, Medivel, és Iannel beszélgettem.

Rengeteget megtudtam róluk. Persze Byronnal, és Calebbel is beszéltem. Sőt! Byron nagyon sokat mesélt a végső csatáról. Ő amolyan „ősvámpír” ahogy Min mondta. A kezdetektől fogva él. Rengeteg emléke van, és míg beszélgettünk sok emlékképet mutatott meg nekem.

Aztán jött a reggel, és elindultunk vissza a házhoz. Mire odaértünk egy fekete Kia állt a ház előtt az ajtóban egy rejtélyes idegennel. Minerva amint meglátta mosolyra húzta a száját.

- Megérkezett Koppány. – Mosolygott ránk Minerva.

Koppány is nagyon kedves volt, és barátságos. Nagyon örült, hogy az én személyemben végre Min rálelt az emlékre.

De akárhova néztem az a vízió emléke bennem maradt. Minden egyes pillanatban elém kúszott, mint egy árny és nem hagyott nyugodni.